A marihuána és a hasis korai megjelenésekor a filmtörténetben (húszas évek hollywoodi filmjei), majd a drogháborúban fontos szerepet kapó marihuánaellenes propagandafilmek (harmincas évek) egészen a hatvanas évek ellenkulturális hullámáig meghatározták a marihuánaábrázolás funkcióját. Az említett korai alkotások a marihuánát egyértelműen ellenségként, a bűnözői életforma velejárójaként ábrázolták, olykor szimbolikus magasságokba emelve a szer mibenlétét: konkrét társadalomrohasztó erőként jelenik meg, ami tönkreteszi a használó személyes mikrokörnyezetét, s ezzel veszélyes, pusztító folyamatokat indít be a társadalom egészére nézve. Ezek az alkotások a szerhasználat (feltételezett, illetve ábrázolni kívánt) következményeire teszik a hangsúlyt, és távolról sem foglalkoznak a feltételezett, illetve feltételezhető individuális vagy szociológiai okokkal. A marihuána itt a deklasszálódás, a züllés és az értékvesztés jelképe (ez a funkció egyébiránt egészen a 2000-es évekig vissza-visszatér egyes mainstream zsánerfilmekben).
A marihuána funkcionalitása a szerzői/midkult/szubkulturális filmekben változik meg a hatvanas évek amerikai hippimozgalmával párhuzamosan (a legtipikusabb példa a Szelíd motorosok marihuánahasználata ebből az időszakból). A marihuána rekreációs szerré válik, de használata (és megjelenése a filmekben) üzenetértékű: a fűszívás társadalmi protest tett, politikai üzenet a hatalomnak, ellenkulturális jelkép – az életforma különállásának dramaturgiai szimbóluma. A hetvenes évektől kezdve – főként a más szereket felvonultató filmekben – a marihuána kapudrogjelenségként funkcionál, illetve a főszereplő szer mellett kiegészítő, „az első lépcsőfok a pokol felé” jelképe. Jellemábrázoló eszközként is megjelenik, főként thrillerekben – ahol a főszereplő rossz fiú szinte kötelező jelleggel szív marihuánát is, két elkövetett negatív akció között. A marihuána a kilencvenes évek után a filmekben funkcionálisan szinte kizárólag mint rekreációs szer jelenik meg (illetve különleges esetekben pozitív töltettel bír, így az idilli természetközeliség goahippi szimbóluma például A part című blockbusterben). Kultikus, alternatív rekreációs szer a lazaság és a „take it easy” jegyében (a Tiszta románctól a Fűbenjáró bűnig), míg a létező reális veszélyei (memóriavesztés, paranoia, pszichotikus tünetek) mintha elfelejtődtek volna, illetve dramaturgiailag gyakorlatilag kizárólag poénszinten jelennek meg, akkor is főként B kategóriás vígjátékokban.
Azt amfetamin mint szimbólum a kiüresedett pörgést és a „cselekedet a cselekedet kedvéért” (szórakozásra optimalizálva!) rituáléját ábrázolja a szert domináns elemmé választó filmekben. Az amfetaminszármazékok szorosan egy életmódhoz kapcsolódnak: kiegészítői, mesterséges elősegítői – ezáltal jelképei is – egy felfokozottan aktív állapotnak, ahol az eufóriát, a „boldogságot” és a kielégülést a folyamatos akció jelenti. Ez az akció nem más, mint a mozgás, illetve a cselekményfolyamat, ami azonban nem párosul céllal és eredménnyel – maga az aktus önmagáért valósága adja meg annak értelmét (ennek legékesebb példája a Por című film, ahol szürreálisabbnál szürreálisabb kalandokat generál maga körül a bepörgött szereplő, de minden súlytalan és folyamatszerű, hisz a felpörgetettség lényege pont az, hogy a következő pillanat mindig felülírja és kitörli az előzőt). Funkcionálisan a rave- és a technoszubkultúra illusztrálásakor jelenik meg (például EXtrémek, Berlin calling, illetve a Trend című alkotásokban), a szereplők jellemének ábrázolásakor a „mesterséges cél” szimbóluma, az akciójelenetek katalizátora. Az amfetamin drogkarrier témájú filmekben (Rekviem egy álomért, Egy kosaras naplója) kihagyhatatlan lépcsőfok, a későbbi bázisdrog felé mutató előzményanyag. Az amfetamin mint jelkép megjelenhet még zsánerfilmek bűnszimbólumaként, amikor a szer voltaképpeni tulajdonságaitól függetlenül, pusztán annak illegalitása miatt lesz filmstrukturáló elem.
A film és az LSD funkcionális kapcsolata a mára már közhellyé vált Alejandro Jodorowsky-szállóigéből fejthető fel a legplasztikusabban: „Azt várom a filmtől, amit az észak-amerikaiak többsége a hallucinogén kábítószerektől.” Az LSD hatvanas évekbeli kultúrafelforgató hatása és spirituális felhasználási módjai miatt a kor több gondolkodója tudati forradalmat, spirituális dimenzióváltást várt a szer tömeges használatától, és az acid egy alternatív értékrend metaforikus drogjává vált. Az LSD a hatvanas évek filmjeiben a mágia, a beavatás, a varázslás, a spirituális megismerés eszköze és szimbóluma lett – ez a folyamat sok esetben egészen máig visszaköszön –, míg a drugsploitationök a tömegfilmes hatásmechanizmus kiegészítő elemének alkalmazták.
Kubiszyn Viktor | Filmtörténet: Drog és kultfilm 3. - A drogfogyasztás és a drogos élmény ábrázolásának formai kliséi
A filmtörténetben megjelenő szerrel kapcsolatos ábrázolások három fő típusra oszlanak. A legkevésbé releváns maga a kábítószer képi megjelenítése, hisz annak általában csak jelértékű funkciója van a képi történések szempontjából. Ennél érdekesebb és többrétegű maga a szerfogyasztás aktusa, illetve a fogyasztás következményeinek megjelenítési kísérlete a vásznon, ami szerenként, filmtörténeti korszakonként más és más.
Az LSD az alternatív valóságtapasztalatok, a horrorisztikus utazások és mesei, álomlogikus kalandok funkcionális katalizátorává vált, és ezt a helyét azóta is magabiztosan őrzi. Esztétikai funkcióteremtő erejére ékes példa a „tripfilm” műfaji terminológia, amit a kortárs filmkritika használ az LSD-utazást oly módon megidéző művekre, hogy azokban LSD-re (vagy egyéb hallucinogénre) mint szerre, utalás sem történik – kitűnő példa erre a már idézett Alejandro Jodorowsky kultuszstátusba került életműve (A vakond, A szent hegy stb.), illetve David Lynch mágikus-pszichoanalitikus művészete.
A kokain az a szer, amely az opiátok mellett a karakterábrázolásban és a film cselekményének görgetésében szinte mindig fontos funkciót tölt be szerepeltetésekor. A kokain a filmtörténet során mindig egy körülhatárolható társadalmi réteg státusszereként jelent meg a harmincas évektől kezdve egészen a kétezres évekig. Filmes használatakor ezek a rétegasszociációk és jellemzők sokkal dominánsabbak funkcionálisan, mint a kokain voltaképpeni hatása vagy a kokainfüggőség mibenléte, annak egzisztenciális drámája. Funkciójában a gazdagság, a hírnév, a különleges anyagi és társadalmi gazdagság dekadenciáját hivatott illusztrálni, annak a tünete, mondhatni bomlásterméke. A csillogás, a pénz, a hatalom (média, menedzsertársadalom, tőzsde, filmszakma) rekreációs szimbóluma, illetve démoni jelképe.
Narrációs szempontból a kokain mint cselekménygeneráló elem jelenik meg a bűnözői szubkultúráról szóló filmekben, lásd a hetvenes évek legendás alkotásait A Keresztapa trilógiától a Sebhelyesarcún keresztül a Francia kapcsolatig. Ezekben a művekben a kokain gyakran összemosódik a heroinnal, lévén mindkettőnek hasonló tulajdonságát használják ki dramaturgiai szempontból: nagy pénz van benne, illegális a kereskedelme, és természetesen az illegalitásból fakadóan a bűnözés és annak világának bemutatása is elengedhetetlen velejárója a szer ábrázolásának (filmtörténetileg legidőtállóbb módon a Sebhelyesarcú című Brian De Palma-filmben).
Szubkulturális korfestésként a kokain szinte kizárólag a diszkógömbről visszaverődő fények világában, vagyis a diszkókorszakról szóló filmekben jelenik meg, de mindig csak mellékmotívumként, afféle kolorlokális kellékként. Hasonló funkcióval bír egyes akciófilmekben, és road movie-kban: a kokain a kalandosság, a romantika és az egzotikum (Latin-Amerika!) felhangjaival bír (például a Tiszta románc nagy biznisz motívuma, illetve ennek gyökere a Szelíd motorosokban: a főszereplők ott sem fogyasztják, pusztán csempészik!), ezek teljesebb kibontása pedig olyan félfikciós életrajzi filmekben történik meg, amikben a kokain a filmbeli történet és a mintájául szolgáló élet drámájának főmotívuma – mint a Betépve drogkirályának vagy épp a Drogtanya expornóikonjának esetében.
Az ópium a legkorábban ábrázolt kábítószer a filmtörténetben – témánkra nézve jelzésértékű, hogy még a később széles körben népszerűvé vált Lumiere-standard előtt, az Edison-műhelyben kísérletezett technikával rögzítették egy felvételt, amiben a szereplő ópiumot szív (Chinese Opium Dent, 1894-ből: a film sajnos elveszett). Már a mozgókép médiumának nulladik másodpercében megjelenik tehát a legdémonikusabb, legmisztikusabb és azóta is legnépszerűbb szer a vásznon – és már első megjelenésekor, csírájában tartalmazza szinte az összes későbbi funkciót, amit az opiátszármazékok a filmvásznon később betöltenek. Ilyen rögtön a misztikusság, a nyugati kultúrkörben nem tradicionális szokás izgalma és bujasága, és ezzel szorosan összefüggésben és ezt ellenpontozva, az értelem nélküli önpusztítás az önroncsolás szimbóluma. Itt jelenik meg a „kívülálló” (vagyis a néző) számára sokáig érthetetlen, a filmtörténetet végigkísérő ambivalencia is: az opiátszármazékoktól függő ember/szereplő életében láthatólag semmi jó, semmi élvezetes, semmi tartalmas nincs – egy emberi roncs szörtyög a pipájával vagy épp szúrja be magát, láthatólag a halál szélén, de mi ennek az oka? E kettősség démonikus jellege adja az opiátábrázolások izgalmát, hisz az érthetetlen, a titokzatos mindig izgató – itt egy szer, ami láthatólag a legkárosabb, legroncsolóbb az egyénre és a társadalomra, valamilyen okból mégis használják, képesek érte bármire, olyan elhivatott fanatizmussal, ami minden emberi normát, értéket felülír. Az ópium a „legklasszikusabb” drog, kalandfilmek, krimik, a Távol-Keleten játszódó kémtörténetek zsánereleme, ezen túl fontos filmtörténeti funkciója ritkán akad.
Annál sokrétűbb filmes funkciókban szerepel a filmtörténetben (is) legnépszerűbb szer, a heroin. Az függőség az egyénre és környezetére tett hatását először Az aranykezű férfi kísérli meg ábrázolni a maga sokrétegűségében, illetve ehhez az alkotáshoz köthető a függőség generálta társadalmi és személyes állapotok klasszikus drámai keretben való vizsgálatának kísérlete is. Metaforikusan és funkciójában itt elsősorban démonikus anyagként, a rontás szimbólumaként jelenik meg, az okokat nem boncolgatja, annál inkább a következményeket (ez egyébként a későbbiekben is jellemző marad, hisz a következmények bemutatása sokkal drámaibb és erősebb a vásznon, mint a pszichológiai/szociológiai oknyomozás).
Bűnözés és függőség – ez a két szó szinte szinonimája egymásnak azokban az alkotásokban, amik a heroin úgymond társadalmi, világalakító funkcióit emelik középpontba. A drogbirodalmak, a drogkereskedelem és az ebből táplálkozó gengsztertörténetek (később akciófilmek, thrillerek) az öntörvényűségre épülnek. Ez a szereplő karakterek lényegi jellemvonása, és a keménydrog motívum mint struktúraszervező háttér jelenik meg, mindent meghatározó közeg, amelyben a karakterek kalandoznak (A francia kapcsolat, Mocskos zsaru, Még egy nap a Paradicsomban). Más, jellemzően egy karaktert központba állító filmekben a szabadon választott önpusztítás destruktív, nihilista eszköze, ahol az életmód, az ideológia és a roncsolás egy tőről fakad (legjellemzőbben életrajzi filmek: Sid és Nancy, Egy kosaras naplója, Trash). Ezekben az alkotásokban a keménydrogmotívum burkolt társadalomkritikaként is értelmezhető, lévén a közeg ami kitermeli magából a drogfogyasztókat, legalább annyira felelősnek mutatkozik az állapotok miatt, mint maga a szerfogyasztó szereplő. A heroin mint direkt társadalomkritikus funkció legékesebb példaként Az utolsó belövés keserédes történetében jelenik meg. A film anyagos perspektívából intonált szarkasztikus látlelet az amerikai társadalmi és egészségbiztosítási rendszerről, ahol két dzsanki próbál leszokni a heroinról, de rajtuk kívül álló okok miatt nem sikerül. Itt a heroinról való leszokás igénye a dramaturgiai főszervező elem, és minden annak rendelődik alá – a közeg- és karakterábrázolás, valamint a cselekmény fordulatai is.
A heroinfüggőséghez társuló következmények (szociológiai, fizikális, emocionális) gyakorlatilag minden végletnek és extremitásnak logikusan ábrázolható terepet adnak, ilyen értelemben a vizsgált kábítószerek közül dramaturgiailag a heroin a legmultifunkcionálisabb, ugyanakkor önmegvalósítási eszközként vagy egészen egyszerűen az „élet értelmének kérdésére” a megtalált válaszként is szerepelhet.
A meglévő anyagok ismert tulajdonságait, jellemzőit használják fel és annak tulajdonságaiból rakják össze a filmtörténetben a különböző fikciós drogokat (Prózium, spice, Substance D, rovarpor, stb.). Leginkább sci-fik, disztópiák és olykor ilyen vonásokat mutató szerzői filmek használnak fikciós kábítószereket, funkcionálisan a történet hangsúlyainak alárendelve. Egyes kémiai anyagok antidepresszáns funkcióit építi bele például a Prózium fantáziaszerbe az Equilibrium története. Az ismerős sci-fi toposzokból (gondolatirányító társadalom, maroknyi lázadó, öntörvényű, a hatalommal szembeszálló hős stb.) felépülő B kategóriás film fikciós drogja egy olyan elemre épül, ami bázisdrogtól függetlenül minden függőségi állapot jellemzője a való világban – ez az érzelmek, az érzések megélésének kiiktatása! Ezt az állapotot a drogkarrier során nem az adott szer közvetlen hatása generálja, hanem a függőség, a rendszeres használatból fakadó multidimenzionális (lelki, érzelmi, szellemi stb.) leépülés. Az Equlibrium Próziumja (ami természetesen nem nélkülözi a legnépszerűbb legális kedélyjavító drogra, a Prozacra való áthallásokat sem) pont ezt a hatást teszi meg a drog voltaképpeni funkciójának – ilyen értelemben a valóban létező szerek esszenciális függőségkövetkezményét teszi meg a drog legfontosabb kémiai funkciójának. A filmben a Prózium az agymosás, az érzelmi elidegenítés, a kiüresedés jelképe, a disztópikus társadalom egyik szimbolikus és kézzelfogható alapköve. Hasonló jelképiség, de sokkal entropikusabb funkció jelenik meg a Philip K. Dick regényéből készült Kamera által homályosan című alkotásban. A film Substance D-je totális mentális és fizikai leépülést okoz, a hatásmechanizmus gyakorlatilag az összes létező kábítószer legnegatívabb következményeiből lett összeollózva. A Substance D funkcionálisan a közvetlen kiváltó oka a filmben (és a könyvben) a főszereplő entrópikus szétesésének, ám a szer konkrétsága a társadalmi paranoiát és a „fejünk felett történnek a dolgok” összeesküvés-élményét jeleníti meg, megfejelve az egyén mentális széthullásával, ami filozófiailag viszont már a létbevetettség egzisztenciális magányával magyarázható.
A pozitív konnotációkkal rendelkező egyik legjellemzőbb fikciós drog szintén egy sci-fi regény adaptációjában, a David Lynch rendezte Dűnében jelenik meg. A spice/melange (a „fűszer”) az LSD hallucinatív és tudattágító hatásaira épül, természetes anyagként való kultikus jelentősége a filmben pedig a marihuánában gyökeredzik. A spice legérdekesebb tulajdonsága, hogy a hallucinatív drogoktól várt spirituális dimenzióváltást praktikus rendszerré idealizálja: a filmben a drognak konkrét, pragmatikus funkciója van: az űr navigátorainak üzemanyaga, ami lehetővé teszi az űrutazást. Egyéb, pszichológiailag áldásosnak mondható praktikus hatása is van, úgy mint jövőbelátás és szakrális közösségteremtő kötőanyag. A spice – szemben a korábban említett fikciós drogokkal – a létező kábítószerek pozitív tulajdonságait idealizálja, praktikus-misztikus katalizátorként tekintve rá. Kevésbé idealizált, de mindenképpen a filmdramaturgián és a film értékrendjén belül pozitív felhangokkal bírnak a Mechanikus narancs disztópiájának látnoki fikciós drogjai. A látnoki jelző azért illik a film szereire, mert olyan tulajdonságokat, jellegzetességeket lehet felfedezni a Karóva tejbárban fogyasztott „moloko vellocet”, „moloko snythem” és egyéb fantázianevű folyadékokban, amik a kilencvenes, kétezres években népszerűvé vált partikábítószerek tulajdonságaira hajaznak (elsősorban a ketamin, a GHB, és az MDMA eufóriát/önkontrollvesztést okozó változatairól van szó.) A Mechanikus narancs drogjainak valós ihletői vélhetően az LSD és az amfetaminok voltak (az LSD-esztétika egyébiránt kitűnően látszik a film képi világán), funkciójukat tekintve ezek az anyagok a filmen belül a szereplők agresszív dekadenciáját egészítik ki, posztapokaliptikus rekreációs kemikáliák, amik se nem jók, se nem rosszak, egyedül a szereplők létezésének és erőszakra épülő életformájának kiegészítő kellékei.
A paródia határát súrolják, ilyen értelemben erősen önironikus, idézőjeles funkcióval bírnak a William S. Burroughs regényéből – és életrajzának elemeiből – készült Meztelen ebéd addiktív kábítószerei. A film szürrealizmusában megjelenő rovarpor/fekete húspor/mugwump szirup függőséget és hallucinációkat kiváltó szerei egyértelműen az opiátdependencia és politoxikománia metaforái, esztétikai és társadalomkritikai töltettel felruházva. Az előbbire kitűnő példa, hogy a kábítószer-függőség mint esztétikai minőség és ars poetica is megjelenik a filmben: „Olyan irodalmi magaslatokba repít", hangzik el a főszereplő szájából szarkasztikus módon a rovarporról, illetve a főszereplőnek adott egyik lelkifröccs a „filozófiáról szól, mely szerint a drogélvezet egyet jelent a művészettel”. A rovarpor mint metafora gyilkos, nem emberi, és a normális emberi élethez tökéletesen diszfunkcionális szerként jellemzi az ihlető heroint („rovarokat ölök vele, munkaeszköz”), egy saját elhatározásból indított pokoljárás melankolikusan szarkasztikus eszközeként, amely a film tanulságai szerint nem evilági, és nem is túl szimpatikus dimenziókba repít.
Megfigyelhettük, hogy a tárgyalt illegális kábítószerek funkcionálisan milyen változatos szerepben jelenhetnek meg a vizsgált filmkorpuszban filmtípustól, szerzőtől vagy korszaktól függően. A drogok a karakterfestés, jellemábrázolás eszközei lehetnek Egy-egy korszak jelképeként funkcionálhatnak, vagy épp spirituális és társadalmi szimbólumként tölthetik be feladatukat a film struktúrájában. A filmes akcióteremtés, az atmoszférateremtés bátran használt motívuma, egyes alkotásokban pedig az értékképzés illúzióját nyújtja. A tiltott gyümölcs romantizált ábrázolása egy határozott értékrendű nézőnek távolról sem veszélyes, de nem kialakult, útkereső fázisban lévő személyiségekre igen erős befolyással bírhat – természetesen a szerfogyasztás irányába. Ennek veszélyeit egyes szerzői filmek vállalják csupán – ahol a drog az önkifejezés, az önmegvalósítás releváns részeként jelenik meg mint motívum –, a zsánerfilmekben inkább a járulékos, az alkotói intenciótól független esztétikai hatás mondhat ilyen befolyást a magáénak. A drogfunkcionalitást alkotói szempontból a filmtörténetben megjelenő fikciós drogok teljesítik ki a leginkább, hisz itt a filmalkotó szabadon szemezgethet a tulajdonságok, a hatások és a következmények spektrumából, így létrehozva az adott film dramaturgiájának és témájának a legmegfelelőbb tulajdonsággal bíró bázisdrogot.
(Folytatása következik!)
