Jézus történetét nagy vonalakban mindenki ismeri: nevelőapja ács volt, anyja pedig egy érintetlen lány, aki a Szentlélektől esett teherbe, és később Szűz Mária néven vonult be a kulturális emlékezetbe. A születés körülményeit minden karácsonykor felidézik a különböző műsorok, hogy üldöztetés közben, egy város széli istállóban született meg a Messiás, az emberiség megváltója, aki előtt a háromkirályok (mások szerint mágusok vagy pásztorok) hódoltak megszületése után. Jézus gyermekkora, tanításai, elárultatása, keresztre feszítése, majd később feltámadása és mennybemenetele az evangéliumi történet főbb sarokpontjai. Dramaturgiailag ez a történet annyira izgalmas, csavaros és feszült, hogy szinte tálcán kínálja magát a megfilmesítésre – még ha a lelki, spirituális tartalmától el is tekintünk.
A hollywoodi adaptációk elsősorban a cselekményre, a drámára és a történet kalandosságára, fordulataira helyezik a hangsúlyt, és általában a korszak legnagyobb sztárjai játszanak a Jézus-filmekben (Királyok királya, A világ legszebb története, A születés). Ezzel szemben az európai filmadaptációk sokkal inkább az emberi (és isteni) dilemmákra, a személyiség bemutatására, a lelki és spirituális tartalom minél erőteljesebb képi megfogalmazására törekednek (Máté evangéliuma, Passió). Máig az egyik legjobb cselekményes drámaadaptáció Jézus életéről Nicholas Ray Királyok királya című 1961-es filmje, ami az evangéliumi történet mellett római szereplőket is behoz, és Keresztelő Szent János fogva tartását és halálát is beleveszi a filmbe. Jézus mellett a fő karakter Poncius Pilátus, a római helytartó, Salome, aki János halálát okozza és egy Lucius nevű patrícius, aki – szabadon bánva a bibliai tényekkel – többször is segít Jézusnak. Hasonlóan látványos és cselekményes az 1965-ös, David Lean által tető alá hozott A világ legszebb története is, ez a film azonban amellett, hogy egy hatalmas, gyönyörű képeskönyvhöz hasonlít, igen hű a bibliai történethez, és talán az egyik legpontosabb adaptáció, legalábbis ha az evangéliumokban bemutatott történetiségből indulunk ki. A korszak világsztárjaival forgatták (Max von Sydow, Charlton Heston, Telly Savalas – a magyar nézőknek Kojak nyomozó szerepéből lehet ismerős), és Jézus élete mellett, annak hátterében az egész krisztusi korról megpróbáltak a készítők lenyomatot adni.
Franco Zeffirelli: Názáreti Jézus (teljes film – vigyázat, 6 óra!)
Franco Zeffirelli nevéhez köthető minden idők egyik leghosszabb és a nézők szívét leginkább meghódító (bár egyesek szerint olykor negédes) karácsonyi film, a Názáreti Jézus. A 371 perces alkotást több részben szokták játszani a mozik és a televíziók is, de a film egy pillanatig sem unalmas: történelmi és teológiai hűséggel mutatja be a négy evangélium alapján Jézus egész életét, remek színészekkel (Robert Powel, Sir Laurence Olivier, Claudia Cardinale, Anthony Quinn), gyönyörű, a bibliai időket megidéző/megteremtő operatőri munkával és érzékeny történetvezetéssel.
Két sajátos amerikai filmet is muszáj megemlíteni, mindkettő kicsit átértelmezi Jézus alakját, de ezt magas művészi színvonalon és gondolatébresztően teszi: az egyik az Andrew Lloyd Webber musicaljéből készült Jézus Krisztus szupersztár című zenés film 1973-ból, amelynek főképp a dalai váltak feledhetetlenné, amik rock- és popfeldolgozásokban mesélik el Jézus életének egyes kiemelt szakaszait. A film a hippikorszak egyik gyümölcse, így az alkotók Jézus történetén keresztül a nyugati fogyasztói társadalmak önközpontú, önző politikájáról is véleményt formáltak. A másik, sok vitát kiváltó, de filmművészetileg igen erős alkotás Mel Gibson Passió című filmje, ami a legkevésbé sem karácsonyi és a legkevésbé sem meghitt, de hozzátartozik a teljes képhez: kendőzetlen brutalitással mutatja be Jézus szenvedését, és így teszi átélhetővé az evangéliumi áldozathozatalt. Igazi karácsonyi mozi azonban Catherine Hardwicke 2006-os A születés című filmje, ami a női rendező érzékeny szemén keresztül mutatja be a megváltó születésének csodáját Heródes világában, üldöztetések közepette, de intimen és átélhetően. A film igazi családi mozi, és megnyugvást, megerősítést ad alapvető erkölcsi és lelki kérdésekben is.
Klasszikus filmek Jézus Krisztusról: Nicholas Ray: Királyok királya (1961), George Stevens/David Lean: A világ legszebb története (1965), Norman Jewison: Jézus Krisztus szupersztár (1973). Franco Zeffirelli: A Názáreti Jézus (1977), Mel Gibson: Passió (2004), Catherine Hardwicke: A születés (2006)
Január 29-én kezdődött a Sapientia EMTE Média Tanszékének rendhagyó, online filmtörténeti vetítéssorozata. A tervek szerint az egyetem minden hónap utolsó péntekjén egy-egy magyar filmet vetít le a virtuális térben. A vetítést a tanszéken oktató és kutató szakemberek rövid felvezetője előzi meg, és a résztvevők érdeklődésétől függően minden találkozás közös beszélgetéssel zárul.
Előfordul, hogy nincs szükségünk újrakezdésre, csupán félünk megbirkózni a problémáinkkal. Erről szól az Egy makulátlan elme örök ragyogása (2004). Joel (Jim Carrey) első kézből tapasztalja meg, milyen veszélyes lehet ez, amikor fizet egy vállalatnak, hogy töröljék ki az emlékeiből volt barátnőjét, Clementine-t (Kate Winslet). Joel túl későn jön rá, hogy nem szeretné pár rossz élmény miatt elfelejteni a kapcsolatát, és saját elméjét járva próbálja megmenteni szerelme emlékét. A film ügyesen csavarja sci-fi-köntösbe az emberi érzelmek komplexitását, és hitelesen mesél arról, hogy a tiszta lap nem lehet a válaszunk minden
A nyolcvanas években András Ferenc bátran bevállalt egy alvilági thrillert, melyben a főszereplő antagonista nem amerikai kém, hithű kapitalista morálgyilkos, még csak nem is gerinctelen ellenforradalmár, hanem egy mérnökdiplomás taxisofőr.
A nagymama, aki egy haláltáborban szült, az anya, aki Auschwitzban született, és az unoka, aki titkolja a saját gyerekei előtt a múltat – anyák és lányaik történetei, túlélési stratégiák és a megbékélés lehetőségei. Leginkább ezekről szól a film. Attól érvényes, hogy az életben gyökerezik.
Az átlagos mozgóképfogyasztó ma már elképzelhetetlennek tarja, hogy egy filmben ne legyenek hangok (színek, digitális trükkök stb.), azonban a filmtörténet első nagy korszakában a celluloidtekercsekre csak képet tudtak rögzíteni, így sem dialógusok, sem zajok, sem filmzene nem volt. Illetve utóbbit természetesen kreatívan megoldották, és ha a felvételkor és lejátszáskor nem is tudtak hangot produkálni a vetítőgépről, a mozikban legtöbbször egy egész nagyzenekar volt, amely élőben festette alá zenei hangkulisszával a vásznon látottakat.
Egy dialógust rögtönözni? Semmiség. Egy forgatókönyvet? Azt már nehezebb. Hasonlóképpen: egy jelenetet (képpel-hanggal-világítással-színészekkel) még csak-csak össze lehet dobni a pillanat hevében, na de egy egész estés, nézhető játékfilmet így összerakni elég nagy botorság. A filmkészítés és a teljes improvizáció első hallásra kizárja egymást, hiszen a konstruáltság, a megtervezettség és persze a megrendezés is a film leglényegéhez tartoznak. Próbálkozások persze mindig akadtak, elsősorban a határterületekről érkező alkotók részéről, és azoknál, akik a film különleges sajátosságaiban és nem az
Mészöly Miklós írásaiból nem könnyű filmet készíteni, és sokáig az 1970-es Magasiskola volt az egyetlen adaptáció, ami az ő művéből készült. A feldolgozás sajátossága azonban, hogy az 1956-ban íródott kisregényt Mészöly a rendezővel együtt dolgozta át mozgóképpé, a forgatókönyvet közösen írták, a film dialógusait pedig Mészöly egyedül jegyzi. A kisregény írásának egyik ihlető elemének tekinthető (a szocializmus politikai berendezkedése mellett), hogy az író egy alkalommal maga is egy kísérleti solymásztelep vendége volt pár napig, így a regényben (és a filmben) megjelenő realista elemek valós eseményekből
Mészöly Miklós a modern magyar irodalom egyik legmeghatározóbb és legismertebb alakja. Munkásságát pont annyira jellemzi a diverzitás, mint a műfajtól független konzisztens professzionalitás. Versek, drámák, regények, filmnovellák, mesék, esszék, cikkek és forgatókönyvek kötődnek a nevéhez, fontosabb műveit tizenkét nyelvre fordították le. Vaskos irodalmi renoméja kiradírozhatatlan fejezetté vált a honi kultúrában, az irodalmon kívül is.
Az anime aranytriászának harmadik tagja (Osi Mamoru és Otomo Kacuhiro mellett) Mijazaki Hajao. Az ő meséi a legfogyasztóbarátabbak a nyugati közönségnek – jelzi ezt az az Oscar-díj is, amit a Chihiro szellemországban című művéért kapott –, ez azonban nem jelent sem minőségi, sem tematikai behajlást a nyugati ízlés előtt. Mijazaki Hajao meséket mond. Meséket a természetről, az emberről, az univerzum rezdüléseiről és a kizökkent időről, amit helyretolni már nem lehet, csak elfogadni a helyzetet.