A két világháború közti Németországtól kaptuk a szado-mazo játékokat, a kis pamacsbajszú tájképfestőt, és az avantgárd irányzatok legnaivabbikát, az expresszionizmust. Expresszív, mondjuk arra, ami igen hatásos, erős, lenyűgöző. Wiene, Murnau és Lang filmjei ilyenek, még ma is. A német expresszionista filmek képkompozícióit járja át először az a túlvilági depresszió, amiben oly szívesen lubickol az egyszeri öngyilkosjelölt, mielőtt a csuklójához illesztené a pengét. A gravitációra fittyet hányó módon meredező épületek között tévelyegnek a hősök, a díszletek mintha lidércálomból léptek volna elő, és akkor még ott van az a furcsa viszony a fényhez meg az árnyékhoz. Az expresszionistáknak volt egyfajta emberideájuk is, ember a Marsról körülbelül: nagy lélek, rengeteg szolidaritás, olthatatlan tanulásvágy és a nevelődésre való hajlam, mi más. Az eszmei háttér gyorsan avul, a konkrét művek szerencsés esetben időtállóbbak, így van ez a Metropolisszal is. Naiv történet, vadromantika és szentimentál, és megfigyelhető az a bizonyos művészi onánia is, de sebaj – a Metropolist nem a történetéért szeretjük. Hanem a képek, a ritmus és a Város miatt. A kortárs siralomvölgy helyett Fritz Lang és alkotótársai a „valamikori” jövőbe vetítették az elidegenedés és a falansztertársadalom miatt tenyésző paranoiájukat, és elkészült a filmtörténet első (és azóta is nehezen felülmúlható) Bábele, ahol az emberek kasztokban élnek, a mindennapok technicizáltak, az életminőség pedig az iparnegyedek szénporos apokalipszisével vetekszik. Az expresszionista filmépítészet kitett magáért – a Város maga a megvalósult disztópia. Óraműpontosság a legapróbb részletekben, hihetetlen méretek és tökéletes infrastruktúra. Ez a lépték már nem az emberé, hanem a démoni hatalmaké és a falanszterideáé, ami 1927-ben egy pillanatra meg is valósult – a filmvásznon legalábbis. Rintaro anime mesterműve előtt készült már egy rövidebb remix a filmből: Freddie Mercury és a Queen tánczenekar Radio Ga-Ga című, nyolcvanas években készült videoklipje épül a Metropolis snittjeire.
Queen: Radio Ga Ga
A Város igen erős hangulati és képi erővel bír, a Bábel-konnotációkról nem is beszélve. Az archetipikus látványvilág és az expresszionista energia ihlette meg Tezuka Oszamu japán mangarajzolót, aki képregénysorozatot szentelt a Városnak és történetének. A mangafolyamból Otomo Kacuhiro írt forgatókönyvet Rintaro számára, aki a kozmikus keretek közé emelt történetből készített hibrid animét 2002-ben.
„Az emberiség elérte a csillagokat, a tökéletesedés befejeződött, a világ elérte az utolsó fázist. Megépült a Zikkurat.”, így kezdődik az anime, elhasznált celluloidra emlékeztető minőségben rohannak a felhők, az Épület tetején pedig ott van a Big Boss, az igazság és a megváltás letéteményese. Konkrétan egy lányát vesztett náci vállalatigazgató ő, a Város korlátlan ura. A japánok kicsire nem adnak, ha kataklizma, legyen kozmikus. A mozgókép okkult jellege napnál világosabb, mégis furcsa, hogy egy távol-keleti rajzfilmben ennyire vegytiszta formában tetten érhető. Angyal és démon, tudás és megismerés, megvilágosodás és megváltás. A kulissza a metaforikus Város, ahol a bölcsek köve egy pusztító cyberangyalban manifesztálódik. Fritz Lang naiv történetsémája a japán mester keze alatt eklektikus varázsmesévé válik, egyszerű és kristályosan áttetsző példázattá. Az animeváltozat a sztori mellett a Város szellemét is megidézi, sőt ezen felül Lang konkrét épületei és architektúrái, az 1927-es Metropolis jellegzetes snittjei is újrarajzolódnak. A cybermetropolisban tartózkodók közt robotokat és ifjú terrorista otakukat éppúgy találunk, mint Chandler regényből előlépett keményöklű magánnyomozót, valamint az úgynevezett Maldukokat, a technoálomra vigyázó félkatonai rendfenntartás prominens képviselőit. A részletek eme gazdagsága nem csak a karakterekre jellemző – a mindennapi élet tárgyai és eszközei, a hangulatteremtő apróságok szintén feltűnnek a képernyőn. A Fritz Lang-féle filmmag újramixelése magába foglalja az azóta eltelt évszázad legfontosabb popkulturális jegyeit is, ezredvégi trend-idézetek váltakoznak bibliai utalásokkal. Az égbenyúló torony, az egeket és saját határait ostromló emberiség felemelkedése és bukása régi történet, de folyamatosan visszatérő tanulságokkal szolgál, mutatja ezt az újramesélés nem lankadó kedve is. Rintaro Metropolisának végén apokaliptikus kataklizmát látunk, de utána kezdődik újra minden, mixelődik tovább a történet. A japán mester üzeni, ezzel is: lesz még itten Bábel tornya elég.
2020 októberében mutatták be Jason Woliner rendezésében a Borat második részét, aminek teljes címét már leírni is fáj: Borat utólagos mozifilm: Produkciós kenőpénz szállítása az amerikai rezsimnek a Kazahsztán egyszeri dicsőséges nemzetének hasznára. Az első rész (a Borat: Kazah nép nagy fehér gyermeke menni művelődni Amerika) 2006-ban került a mozikba, Sacha Baron Cohen főszereplésével, aki természetesen az új részben is viszi tovább a karaktert. Az első rész sikere miatt – és mert a Borat figura szinte önálló életre kelt –várható volt hogy elkészül a folytatás is.
„– De szép kis szőrös! – Ugye? Tavaly tömték” – hangzik az egyik vegytisztaságú mini-blőd párbeszéd a Csupasz pisztoly sorozatból. Buta és egyszerű poén. Amitől viszont ellenállhatatlanul, reflexszerűen vigyorra görbül a szánk, az a párbeszéd férfi résztvevőjének gesztusrendszere, ahogy ezt kimondja, ahogy elnéz a kamera mellett, ezüstös ősz hajával és a sok vihart látott pléharcról sütő megkövesedett debilitás minden bájával.
Január 29-én kezdődött a Sapientia EMTE Média Tanszékének rendhagyó, online filmtörténeti vetítéssorozata. A tervek szerint az egyetem minden hónap utolsó péntekjén egy-egy magyar filmet vetít le a virtuális térben. A vetítést a tanszéken oktató és kutató szakemberek rövid felvezetője előzi meg, és a résztvevők érdeklődésétől függően minden találkozás közös beszélgetéssel zárul.
Előfordul, hogy nincs szükségünk újrakezdésre, csupán félünk megbirkózni a problémáinkkal. Erről szól az Egy makulátlan elme örök ragyogása (2004). Joel (Jim Carrey) első kézből tapasztalja meg, milyen veszélyes lehet ez, amikor fizet egy vállalatnak, hogy töröljék ki az emlékeiből volt barátnőjét, Clementine-t (Kate Winslet). Joel túl későn jön rá, hogy nem szeretné pár rossz élmény miatt elfelejteni a kapcsolatát, és saját elméjét járva próbálja megmenteni szerelme emlékét. A film ügyesen csavarja sci-fi-köntösbe az emberi érzelmek komplexitását, és hitelesen mesél arról, hogy a tiszta lap nem lehet a válaszunk minden
A nyolcvanas években András Ferenc bátran bevállalt egy alvilági thrillert, melyben a főszereplő antagonista nem amerikai kém, hithű kapitalista morálgyilkos, még csak nem is gerinctelen ellenforradalmár, hanem egy mérnökdiplomás taxisofőr.
A nagymama, aki egy haláltáborban szült, az anya, aki Auschwitzban született, és az unoka, aki titkolja a saját gyerekei előtt a múltat – anyák és lányaik történetei, túlélési stratégiák és a megbékélés lehetőségei. Leginkább ezekről szól a film. Attól érvényes, hogy az életben gyökerezik.
Az átlagos mozgóképfogyasztó ma már elképzelhetetlennek tarja, hogy egy filmben ne legyenek hangok (színek, digitális trükkök stb.), azonban a filmtörténet első nagy korszakában a celluloidtekercsekre csak képet tudtak rögzíteni, így sem dialógusok, sem zajok, sem filmzene nem volt. Illetve utóbbit természetesen kreatívan megoldották, és ha a felvételkor és lejátszáskor nem is tudtak hangot produkálni a vetítőgépről, a mozikban legtöbbször egy egész nagyzenekar volt, amely élőben festette alá zenei hangkulisszával a vásznon látottakat.
Egy dialógust rögtönözni? Semmiség. Egy forgatókönyvet? Azt már nehezebb. Hasonlóképpen: egy jelenetet (képpel-hanggal-világítással-színészekkel) még csak-csak össze lehet dobni a pillanat hevében, na de egy egész estés, nézhető játékfilmet így összerakni elég nagy botorság. A filmkészítés és a teljes improvizáció első hallásra kizárja egymást, hiszen a konstruáltság, a megtervezettség és persze a megrendezés is a film leglényegéhez tartoznak. Próbálkozások persze mindig akadtak, elsősorban a határterületekről érkező alkotók részéről, és azoknál, akik a film különleges sajátosságaiban és nem az
Mészöly Miklós írásaiból nem könnyű filmet készíteni, és sokáig az 1970-es Magasiskola volt az egyetlen adaptáció, ami az ő művéből készült. A feldolgozás sajátossága azonban, hogy az 1956-ban íródott kisregényt Mészöly a rendezővel együtt dolgozta át mozgóképpé, a forgatókönyvet közösen írták, a film dialógusait pedig Mészöly egyedül jegyzi. A kisregény írásának egyik ihlető elemének tekinthető (a szocializmus politikai berendezkedése mellett), hogy az író egy alkalommal maga is egy kísérleti solymásztelep vendége volt pár napig, így a regényben (és a filmben) megjelenő realista elemek valós eseményekből