A két világháború közti Németországtól kaptuk a szado-mazo játékokat, a kis pamacsbajszú tájképfestőt, és az avantgárd irányzatok legnaivabbikát, az expresszionizmust. Expresszív, mondjuk arra, ami igen hatásos, erős, lenyűgöző. Wiene, Murnau és Lang filmjei ilyenek, még ma is. A német expresszionista filmek képkompozícióit járja át először az a túlvilági depresszió, amiben oly szívesen lubickol az egyszeri öngyilkosjelölt, mielőtt a csuklójához illesztené a pengét. A gravitációra fittyet hányó módon meredező épületek között tévelyegnek a hősök, a díszletek mintha lidércálomból léptek volna elő, és akkor még ott van az a furcsa viszony a fényhez meg az árnyékhoz. Az expresszionistáknak volt egyfajta emberideájuk is, ember a Marsról körülbelül: nagy lélek, rengeteg szolidaritás, olthatatlan tanulásvágy és a nevelődésre való hajlam, mi más. Az eszmei háttér gyorsan avul, a konkrét művek szerencsés esetben időtállóbbak, így van ez a Metropolisszal is. Naiv történet, vadromantika és szentimentál, és megfigyelhető az a bizonyos művészi onánia is, de sebaj – a Metropolist nem a történetéért szeretjük. Hanem a képek, a ritmus és a Város miatt. A kortárs siralomvölgy helyett Fritz Lang és alkotótársai a „valamikori” jövőbe vetítették az elidegenedés és a falansztertársadalom miatt tenyésző paranoiájukat, és elkészült a filmtörténet első (és azóta is nehezen felülmúlható) Bábele, ahol az emberek kasztokban élnek, a mindennapok technicizáltak, az életminőség pedig az iparnegyedek szénporos apokalipszisével vetekszik. Az expresszionista filmépítészet kitett magáért – a Város maga a megvalósult disztópia. Óraműpontosság a legapróbb részletekben, hihetetlen méretek és tökéletes infrastruktúra. Ez a lépték már nem az emberé, hanem a démoni hatalmaké és a falanszterideáé, ami 1927-ben egy pillanatra meg is valósult – a filmvásznon legalábbis. Rintaro anime mesterműve előtt készült már egy rövidebb remix a filmből: Freddie Mercury és a Queen tánczenekar Radio Ga-Ga című, nyolcvanas években készült videoklipje épül a Metropolis snittjeire.
Queen: Radio Ga Ga
A Város igen erős hangulati és képi erővel bír, a Bábel-konnotációkról nem is beszélve. Az archetipikus látványvilág és az expresszionista energia ihlette meg Tezuka Oszamu japán mangarajzolót, aki képregénysorozatot szentelt a Városnak és történetének. A mangafolyamból Otomo Kacuhiro írt forgatókönyvet Rintaro számára, aki a kozmikus keretek közé emelt történetből készített hibrid animét 2002-ben.
„Az emberiség elérte a csillagokat, a tökéletesedés befejeződött, a világ elérte az utolsó fázist. Megépült a Zikkurat.”, így kezdődik az anime, elhasznált celluloidra emlékeztető minőségben rohannak a felhők, az Épület tetején pedig ott van a Big Boss, az igazság és a megváltás letéteményese. Konkrétan egy lányát vesztett náci vállalatigazgató ő, a Város korlátlan ura. A japánok kicsire nem adnak, ha kataklizma, legyen kozmikus. A mozgókép okkult jellege napnál világosabb, mégis furcsa, hogy egy távol-keleti rajzfilmben ennyire vegytiszta formában tetten érhető. Angyal és démon, tudás és megismerés, megvilágosodás és megváltás. A kulissza a metaforikus Város, ahol a bölcsek köve egy pusztító cyberangyalban manifesztálódik. Fritz Lang naiv történetsémája a japán mester keze alatt eklektikus varázsmesévé válik, egyszerű és kristályosan áttetsző példázattá. Az animeváltozat a sztori mellett a Város szellemét is megidézi, sőt ezen felül Lang konkrét épületei és architektúrái, az 1927-es Metropolis jellegzetes snittjei is újrarajzolódnak. A cybermetropolisban tartózkodók közt robotokat és ifjú terrorista otakukat éppúgy találunk, mint Chandler regényből előlépett keményöklű magánnyomozót, valamint az úgynevezett Maldukokat, a technoálomra vigyázó félkatonai rendfenntartás prominens képviselőit. A részletek eme gazdagsága nem csak a karakterekre jellemző – a mindennapi élet tárgyai és eszközei, a hangulatteremtő apróságok szintén feltűnnek a képernyőn. A Fritz Lang-féle filmmag újramixelése magába foglalja az azóta eltelt évszázad legfontosabb popkulturális jegyeit is, ezredvégi trend-idézetek váltakoznak bibliai utalásokkal. Az égbenyúló torony, az egeket és saját határait ostromló emberiség felemelkedése és bukása régi történet, de folyamatosan visszatérő tanulságokkal szolgál, mutatja ezt az újramesélés nem lankadó kedve is. Rintaro Metropolisának végén apokaliptikus kataklizmát látunk, de utána kezdődik újra minden, mixelődik tovább a történet. A japán mester üzeni, ezzel is: lesz még itten Bábel tornya elég.
Budapesten és Kolozsváron is bemutatták A maga természete szerint és szabadon című dokumentumfilmet, amely báró Bornemissza Elemérné Szilvássy Carola életét dolgozza fel. A mű a huszadik század vészterhes első felének Erdélyét mutatja be, melyben tehetős emberek lényeges dolgokat tettek a köz javára. Szilvássy Carola mondta az ikonikussá vált, lényegre törő szavakat: „Kell, hogy legyen Erdélyben egy otthona a magyar szónak”.
A kétezres évek elejétől Tolkien munkássága A Gyűrűk Ura filmeknek köszönhetően a virágkorát éli. A sikeres filmtrilógiát követően a rendező, Peter Jackson úgy gondolta, eljött az ideje elkészíteni Középfölde mitológiájának másik adaptációját is. Így A hobbit című (mese)regényből újabb filmtrilógia készült, amely egyébként előzménye is A Gyűrűk Ura történeteknek. Bár ez utóbbi filmek már kritikai szempontból nem kaptak akkora figyelmet, mint elődei, ekkorra már a hollywoodi gépezet beindult. 2017-ben az Amazon felvásárolta a megfilmesítési jogokat.
Köztudott tény, hogy a felvidéki magyarok gyerekkortól tanulják a szlovák nyelvet. Az azonban érdekesség, hogy a közös múlt miatt a cseh nyelv is hellyel-közzel része az életünknek. Ha máshogy nem is, a tévéből. Például követhetjük azokat a filmeket, amelyeket minden karácsonykor műsorra tűznek a szlovák adókon. A cseh mesefilmeknek komoly hagyományuk van, de immár nemzeti hősükről készített történelmi dráma is akad északnyugati szomszédaink repertoárjában.
2022. július 14-én jelent meg a Netflix szolgáltatón a Resident Evil-franchise legutóbbi „adaptációja”. A Paul W. S. Anderson filmekhez hasonlóan ez az alkotás is inkább csak felhasznál az alapanyagból, de míg a Kaptár-filmek legalább stílussal teszik ezt, addig ennél a sorozatnál a stílus nincs jelen és nem szórakoztató a végeredmény.
Fel fogok tenni néhány kérdést. Nincs jó vagy rossz válasz. Hogyan képzeled el a jövőt? Milyen lesz a természet? Hogyan fog megváltozni a városod? Milyenek lesznek a családok? Mi az, amire emlékezni fogsz, és mi az, amire nem? Kérdezi egy hang a sötét kép alatt, majd megjelenik Joaquin Phoenix, kezében egy mikrofonnal.
A Guerilla 1849-ben játszódik, nem sokkal a világosi fegyverletétel után, amikor még sokan nem tudják, vagy épp nem hiszik el, hogy a szabadságharcnak vége. A film főhőse, Barnabás (Váradi Gergely) egy erdőben bujkáló csapatot keres, Csont János (Orbán Levente) századát, ahol öccse szolgál – a célja, hogy hazavigye öccsét a szüleihez.
„A kikötő felett úgy szürkéllett az ég, mint a televízió képernyője műsorszünet idején” – ezzel a mondattal indul a máig leghíresebb cyberpunk mű, a Neurománc – egyenesen egy démonikus évből, 1984-ből. A több mint két dekáddal ezelőtti, műfajteremtő könyvben született meg a high-tech futurizmus aljas utcákra optimalizált változata, amiben a klasszikus noir regények költőisége a punk nihilizmusával egyesült.
Peter Greenaway brit rendező pályafutását festészettel kezdte, azonban Ingmar Bergman filmjei akkora hatást tettek rá, hogy ő is váltott a filmművészetre. Munkái nyíltan és rejtve is magukban hordoznak képzőművészeti jegyeket, ami leginkább alkotásai vizuális kifinomultságában és utalásaiban érhető tetten. Második és egyben legismertebb nagyjátékfilmje A rajzoló szerződése, amit 1982-ben mutattak be, és azóta a filmművészet egyik alapvető darabjává nőtte ki magát.
A filmelbeszélés egészét meghatározó kábítószeresfilmek több csoportra oszthatóak, aszerint, hogy a szer mint dramaturgiai, filmszervező narratív elem milyen módon jelenik meg bennük. Csoportosításomban három fő lényegi karakterisztikumot különböztetek meg, ezek a következők: az életforma, az anyag, és a karrier.
Amikor 1895. december végén, a párizsi Grand Café pincehelyiségében a Lumiére fivérek levetítik az első nagyközönségnek szánt mozgóképeket, egy új, szabad alkotásforma születik meg. Eleinte úgy tűnhet, csupán egy üzleti alapú cirkuszmutatványról van szó, nem egy véleményközlő és véleményformáló művészeti ágról. A tartalmi korlátokat kizárólag a készítők határozzák meg, a befogadói reakció közvetlen és azonnali. Nincs szükség külső szabályozó szervre, mely megszabná, mit láthat a néző és mit nem, így a határfeszegetés azonnal megkezdődik.