Kubiszyn Viktor: A Város, ahol félünk

2020. szeptember 16., 11:54

Égbenyúló házak, folyamatosan épülő Bábel tornya, elnyomás a társadalom minden szintjén, autoriter multikorporáció a háttérben, elidegenedett hétköznapok - ismerős lehet sok helyről. Egyrészt elég kinézni az utcára, de javasoljuk inkább Fritz Langtól az 1927-es Metropolist, minél hosszabb verzióban, majd utána rögtön az újrakevert változatot 2002-ből, Rintaro és Otomo Kacuhiro, na meg az a rajzolt szőke kislány, aki majdnem megváltja a bűnös nagyvárost.

Fritz Lang: Metropolis (1927) – Forrás: IMDb

A két világháború közti Németországtól kaptuk a szado-mazo játékokat, a kis pamacsbajszú tájképfestőt, és az avantgárd irányzatok legnaivabbikát, az expresszionizmust. Expresszív, mondjuk arra, ami igen hatásos, erős, lenyűgöző. Wiene, Murnau és Lang filmjei ilyenek, még ma is. A német expresszionista filmek képkompozícióit járja át először az a túlvilági depresszió, amiben oly szívesen lubickol az egyszeri öngyilkosjelölt, mielőtt a csuklójához illesztené a pengét. A gravitációra fittyet hányó módon meredező épületek között tévelyegnek a hősök, a díszletek mintha lidércálomból léptek volna elő, és akkor még ott van az a furcsa viszony a fényhez meg az árnyékhoz. Az expresszionistáknak volt egyfajta emberideájuk is, ember a Marsról körülbelül: nagy lélek, rengeteg szolidaritás, olthatatlan tanulásvágy és a nevelődésre való hajlam, mi más. Az eszmei háttér gyorsan avul, a konkrét művek szerencsés esetben időtállóbbak, így van ez a Metropolisszal is. Naiv történet, vadromantika és szentimentál, és megfigyelhető az a bizonyos művészi onánia is, de sebaj – a Metropolist nem a történetéért szeretjük. Hanem a képek, a ritmus és a Város miatt. A kortárs siralomvölgy helyett Fritz Lang és alkotótársai a „valamikori” jövőbe vetítették az elidegenedés és a falansztertársadalom miatt tenyésző paranoiájukat, és elkészült a filmtörténet első (és azóta is nehezen felülmúlható) Bábele, ahol az emberek kasztokban élnek, a mindennapok technicizáltak, az életminőség pedig az iparnegyedek szénporos apokalipszisével vetekszik. Az expresszionista filmépítészet kitett magáért – a Város maga a megvalósult disztópia. Óraműpontosság a legapróbb részletekben, hihetetlen méretek és tökéletes infrastruktúra. Ez a lépték már nem az emberé, hanem a démoni hatalmaké és a falanszterideáé, ami 1927-ben egy pillanatra meg is valósult – a filmvásznon legalábbis. Rintaro anime mesterműve előtt készült már egy rövidebb remix a filmből: Freddie Mercury és a Queen tánczenekar Radio Ga-Ga című, nyolcvanas években készült videoklipje épül a Metropolis snittjeire.

Queen: Radio Ga Ga

A Város igen erős hangulati és képi erővel bír, a Bábel-konnotációkról nem is beszélve. Az archetipikus látványvilág és az expresszionista energia ihlette meg Tezuka Oszamu japán mangarajzolót, aki képregénysorozatot szentelt a Városnak és történetének. A mangafolyamból Otomo Kacuhiro írt forgatókönyvet Rintaro számára, aki a kozmikus keretek közé emelt történetből készített hibrid animét 2002-ben.

Rintaro: Metropolis (2002) – Forrás: IMDb

„Az emberiség elérte a csillagokat, a tökéletesedés befejeződött, a világ elérte az utolsó fázist. Megépült a Zikkurat.”, így kezdődik az anime, elhasznált celluloidra emlékeztető minőségben rohannak a felhők, az Épület tetején pedig ott van a Big Boss, az igazság és a megváltás letéteményese. Konkrétan egy lányát vesztett náci vállalatigazgató ő, a Város korlátlan ura. A japánok kicsire nem adnak, ha kataklizma, legyen kozmikus. A mozgókép okkult jellege napnál világosabb, mégis furcsa, hogy egy távol-keleti rajzfilmben ennyire vegytiszta formában tetten érhető. Angyal és démon, tudás és megismerés, megvilágosodás és megváltás. A kulissza a metaforikus Város, ahol a bölcsek köve egy pusztító cyberangyalban manifesztálódik. Fritz Lang naiv történetsémája a japán mester keze alatt eklektikus varázsmesévé válik, egyszerű és kristályosan áttetsző példázattá. Az animeváltozat a sztori mellett a Város szellemét is megidézi, sőt ezen felül Lang konkrét épületei és architektúrái, az 1927-es Metropolis jellegzetes snittjei is újrarajzolódnak. A cybermetropolisban tartózkodók közt robotokat és ifjú terrorista otakukat éppúgy találunk, mint Chandler regényből előlépett keményöklű magánnyomozót, valamint az úgynevezett Maldukokat, a technoálomra vigyázó félkatonai rendfenntartás prominens képviselőit. A részletek eme gazdagsága nem csak a karakterekre jellemző – a mindennapi élet tárgyai és eszközei, a hangulatteremtő apróságok szintén feltűnnek a képernyőn. A Fritz Lang-féle filmmag újramixelése magába foglalja az azóta eltelt évszázad legfontosabb popkulturális jegyeit is, ezredvégi trend-idézetek váltakoznak bibliai utalásokkal. Az égbenyúló torony, az egeket és saját határait ostromló emberiség felemelkedése és bukása régi történet, de folyamatosan visszatérő tanulságokkal szolgál, mutatja ezt az újramesélés nem lankadó kedve is. Rintaro Metropolisának végén apokaliptikus kataklizmát látunk, de utána kezdődik újra minden, mixelődik tovább a történet. A japán mester üzeni, ezzel is: lesz még itten Bábel tornya elég.