Az eredeti Szárnyas fejvadász mind filmes megoldásaiban (főképp lenyűgöző látványvilágával), mind kérdésfeltevéseiben megelőzte korát. Mi tesz bennünket emberré? – kérdezte magától és az emberszerű replikánsoktól (az emberhez teljesen hasonlító androidok, akiket az emberek rabszolgamunkára használnak) az eredeti Szárnyas fejvadász címszereplője, Deckard (Harrison Ford). A kérdés a folytatásban is visszatér, de sokkal csavarosabb és kifordítottabb módon. Harminc évvel járunk az eredeti film története után, 2049-ben – a nagyvárosok még zsúfoltabbak, még lehangolóbbak, még jobban tele vannak technikával, az emberek – és az új generációs replikánsok – még magányosabbak, a természetből pedig szinte semmi sem maradt, csak por, törmelék, hamu és emlékek.
A film főhőse, K ügynök (Ryan Gosling) maga is replikáns, teljesen emberszerű mesterséges android, aki a lázadó, korábbi generációs fajtársaira vadászik az LAPD rendőrség kötelékén belül. Egy vadászat során különös rejtélyre bukkan, amelynek felgöngyölítése alapjaiban forgatja fel az emberek és az őrájuk hasonlító replikánsok világát, a nyomozás során előkerül a harminc éve eltűnt Deckard is (ismét Harrison Ford alakításában), egy magát istennek képzelő cégtulajdonos, aki a replikánsokat gyártja (Jared Leto) és rengeteg gyönyörű (és vagy halálos, vagy szomorú) nő, akik hol androidok, hol emberek, hol pedig kivetített hologramok. A történet lassan csordogál, és a sztori az eredeti filmhez képest sokkal kevésbé elgondolkodtató és mély, a folytatás jóval egyszerűbb vonalvezetésű mint a nagy előd.
The Beauty Of Blade Runner 2049 - összeállítás a Szárnyas fejvadász 2049 snittjeiből
De a Szárnyas fejvadász 2049 ereje nem is a történetben rejlik, hanem a lenyűgöző képi világban és az atmoszférában, amit megteremtett a rendező és a látványért felelős stáb (érdekes adalék számunkra, hogy a Szárnyas fejvadász 2049 felvételei Magyarországon, azon belül is főként a budapesti Origo Filmstúdióban és az etyeki Korda Filmstúdióban zajlottak.) A majdnem háromórás film egyszerre kísérleti, művészi és hollywoodi. A gyönyörű és melankolikus, vagy épp akciódús képsorok hipnotizálják a nézőt, a tökéletesen összeállított zene és hangeffektek pedig remekül illeszkednek a film posztapokaliptikus hangulatához. Aki sima akciófilmet, netán akciódús sci-fit vár, az csalódni fog, de aki nyitott a memóriába beleégő hipnotikus képfolyamokra és a totális filmélményre, az imádni fogja a Szárnyas fejvadász 2049-et.
2020 októberében mutatták be Jason Woliner rendezésében a Borat második részét, aminek teljes címét már leírni is fáj: Borat utólagos mozifilm: Produkciós kenőpénz szállítása az amerikai rezsimnek a Kazahsztán egyszeri dicsőséges nemzetének hasznára. Az első rész (a Borat: Kazah nép nagy fehér gyermeke menni művelődni Amerika) 2006-ban került a mozikba, Sacha Baron Cohen főszereplésével, aki természetesen az új részben is viszi tovább a karaktert. Az első rész sikere miatt – és mert a Borat figura szinte önálló életre kelt –várható volt hogy elkészül a folytatás is.
„– De szép kis szőrös! – Ugye? Tavaly tömték” – hangzik az egyik vegytisztaságú mini-blőd párbeszéd a Csupasz pisztoly sorozatból. Buta és egyszerű poén. Amitől viszont ellenállhatatlanul, reflexszerűen vigyorra görbül a szánk, az a párbeszéd férfi résztvevőjének gesztusrendszere, ahogy ezt kimondja, ahogy elnéz a kamera mellett, ezüstös ősz hajával és a sok vihart látott pléharcról sütő megkövesedett debilitás minden bájával.
Január 29-én kezdődött a Sapientia EMTE Média Tanszékének rendhagyó, online filmtörténeti vetítéssorozata. A tervek szerint az egyetem minden hónap utolsó péntekjén egy-egy magyar filmet vetít le a virtuális térben. A vetítést a tanszéken oktató és kutató szakemberek rövid felvezetője előzi meg, és a résztvevők érdeklődésétől függően minden találkozás közös beszélgetéssel zárul.
Előfordul, hogy nincs szükségünk újrakezdésre, csupán félünk megbirkózni a problémáinkkal. Erről szól az Egy makulátlan elme örök ragyogása (2004). Joel (Jim Carrey) első kézből tapasztalja meg, milyen veszélyes lehet ez, amikor fizet egy vállalatnak, hogy töröljék ki az emlékeiből volt barátnőjét, Clementine-t (Kate Winslet). Joel túl későn jön rá, hogy nem szeretné pár rossz élmény miatt elfelejteni a kapcsolatát, és saját elméjét járva próbálja megmenteni szerelme emlékét. A film ügyesen csavarja sci-fi-köntösbe az emberi érzelmek komplexitását, és hitelesen mesél arról, hogy a tiszta lap nem lehet a válaszunk minden
A nyolcvanas években András Ferenc bátran bevállalt egy alvilági thrillert, melyben a főszereplő antagonista nem amerikai kém, hithű kapitalista morálgyilkos, még csak nem is gerinctelen ellenforradalmár, hanem egy mérnökdiplomás taxisofőr.
A nagymama, aki egy haláltáborban szült, az anya, aki Auschwitzban született, és az unoka, aki titkolja a saját gyerekei előtt a múltat – anyák és lányaik történetei, túlélési stratégiák és a megbékélés lehetőségei. Leginkább ezekről szól a film. Attól érvényes, hogy az életben gyökerezik.
Az átlagos mozgóképfogyasztó ma már elképzelhetetlennek tarja, hogy egy filmben ne legyenek hangok (színek, digitális trükkök stb.), azonban a filmtörténet első nagy korszakában a celluloidtekercsekre csak képet tudtak rögzíteni, így sem dialógusok, sem zajok, sem filmzene nem volt. Illetve utóbbit természetesen kreatívan megoldották, és ha a felvételkor és lejátszáskor nem is tudtak hangot produkálni a vetítőgépről, a mozikban legtöbbször egy egész nagyzenekar volt, amely élőben festette alá zenei hangkulisszával a vásznon látottakat.
Egy dialógust rögtönözni? Semmiség. Egy forgatókönyvet? Azt már nehezebb. Hasonlóképpen: egy jelenetet (képpel-hanggal-világítással-színészekkel) még csak-csak össze lehet dobni a pillanat hevében, na de egy egész estés, nézhető játékfilmet így összerakni elég nagy botorság. A filmkészítés és a teljes improvizáció első hallásra kizárja egymást, hiszen a konstruáltság, a megtervezettség és persze a megrendezés is a film leglényegéhez tartoznak. Próbálkozások persze mindig akadtak, elsősorban a határterületekről érkező alkotók részéről, és azoknál, akik a film különleges sajátosságaiban és nem az
Mészöly Miklós írásaiból nem könnyű filmet készíteni, és sokáig az 1970-es Magasiskola volt az egyetlen adaptáció, ami az ő művéből készült. A feldolgozás sajátossága azonban, hogy az 1956-ban íródott kisregényt Mészöly a rendezővel együtt dolgozta át mozgóképpé, a forgatókönyvet közösen írták, a film dialógusait pedig Mészöly egyedül jegyzi. A kisregény írásának egyik ihlető elemének tekinthető (a szocializmus politikai berendezkedése mellett), hogy az író egy alkalommal maga is egy kísérleti solymásztelep vendége volt pár napig, így a regényben (és a filmben) megjelenő realista elemek valós eseményekből