2021. február 17., 11:10
A dél-koreai filmipar a kilencvenes évek közepe óta igencsak ráerősített: a művészfilmek nemzetközi piacán egyik régiónak/országnak sem jelent túl nagy nehézséget képviseltetnie magát, annál inkább a (közönség)szórakoztató blockbusterek közt. Dél-Korea a kilencvenes években hollywoodi mintájú filmipart épített ki, vagyis futószalagon készültek a legmagasabb technikai színvonalon kivitelezett, igényes közönségfilmek, amelyek Ázsiát meghódították ugyan, de Nyugat-Európában vagy épp Amerikában mainstream SK filmet nézni szubkulturális szórakozásnak számít.
A Wonderful Days is ebből a vonulatból való: hatalmas költségvetés, végigvitt marketing és kész közönségcsalogató recept, csak épp nem élőszereplős műfajban, hanem a japán anime formai keretei közt. A japánok és a dél-koreaiak között régóta tartó kulturális és emocionális feszültség van (olyan szintig, hogy exkluzív japán klubba nem engednek be koreait és viszont), ami történelmi okokra éppúgy visszavezethető, mint egyfajta nacionalista gőgre. Ilyen körülmények között tehát kétélű dolog, hogy pont egy sajátosan japán műfajban próbáltak nagyot villantani a dél-koreaiak. A Wonderful Dayst (alternatív címén Sky Blue) az „első dél-koreai animé”-nek reklámozták mindenhol, és valóban, a film az anime műfaji szabályait követi mind vizuálisan, mind tematikailag. Ahogy Edgar Allen Poe írta a Hollót (lásd A műalkotás filozófiája. Mi érinti meg legmélyebben az olvasót? Szerelem és halál. Oké, a vers szóljon egy halott szerelmesről...), úgy készíthették a WD-t is. Mi kell a nagy kaszához? Szerelem. Apokalipszis. Akció. Kis cyberpunk, kis lokális íz, sok gyönyörű 3D, meg 2D, meg kultúraközi interferencia.
A film témáját tekintve igen környezettudatos és aktuálpolitikus: adott egy magasfokú technicizáltságú, kizsákmányoló rendszer, amely mind az alsóbbrendűnek tekintett munkásokat (akik a „Döntsd a tőkét, ne siránkozz” vehemenciájával csapnak majd vissza a film folyamán), mind a környezetet leamortizálják. A film főhősének célja a környezet megtisztítása – az égen ne sötét felhők gomolyogjanak, hanem újra kék legyen, süssön a nap és éljenek a természetes erőforrások! A Wonderful Days – mint az SK mainstream filmek jó része is – a hollywoodi dramaturgiát használja a nézői figyelem ébrentartása érdekében, épp emiatt sajnos igen kiszámíthatóak a kalandcsavarok és a rejtélyfellibbentések. A társadalmi szál mellé (save the planet!) hamar becsatlakozik a szerelmi szál is (save the love!), múltban gyökerező bűnökkel/ártatlan szenvedéssel, satöbbikkel telítve, és a két szál profin sodródik egybe, mindennek mindenhez köze lesz.
A film története, a szereplők motivációi és a felépített sci-fi világ igen sok áthallással bír, az Akirától a Mad Maxig sok helyről fedezhetünk fel – meglehetősen pofátlanul – átemelt motívumokat. Sok a giccshatárig feszített (azon olykor sajnos túl is lépő) jelenet, a film szentimentális, de nem a melankolikus/költői finomságú szentimentalizmus ez, sokkal inkább az „adjunk az emócióknak, ami belefér” típusú. Ez egy darabig szórakoztató (a dél-koreai élőszereplős zsánerfilmekben is az a legizgalmasabb, ahogy összevissza vegyülnek a zsáneridegen elemek: például egy családi vígjátékban simán feltűnhetnek horroreffektek, vagy épp egy társadalmi dráma mélynyomorát meglepő gegek és abszurd blődlik színesítik), aztán kínos. A vég kiszámítható, a világ unalomig ismert a különböző cyberpunk animékből és filmekből, a sajátos SK világszemlélet pedig semmilyen szinten nem jelenik meg a nyugati/japán mintákból összemontázsolt történetben.
A vizuális világ viszont valóban lehengerlő. Fotórealista igénnyel kidolgozott hátterek, ügyes kameramozgások, és az animációs filmekben ritkán látható, folyamatos játék a mélységélességgel (egy snitten belül, vágás nélkül olykor többször is változik az élesség, például hol az előtérben lévő figura vehető ki tűélesen, hol a mögötte kavargó események). A kultúrközi áthallások közül igen bájosak, a háttérként feltűnnek festmények/rajzok. Munch Sikolyától Lichtensteinig (popképregény a falon!), a keresztény freskóktól Kandinszkij absztrakt expresszionizmusáig. A legbájosabb ilyen áthallás viszont vitathatatlanul az, amikor a főhős hidroplánjával a gonoszok központjába tart, és az akció alatt végig goa szól, vagyis pszichedelikus transzzene, ami remekül illik a film környezettudatos mondanivalójához. Az „első dél-koreai anime” tehát érdekes kuriózum, de önálló alkotásként meglehetősen közhelyes – a gyönyörű vizuális világ miatt viszont máig értékálló darabja az animációtörténetnek.
