A Wonderful Days is ebből a vonulatból való: hatalmas költségvetés, végigvitt marketing és kész közönségcsalogató recept, csak épp nem élőszereplős műfajban, hanem a japán anime formai keretei közt. A japánok és a dél-koreaiak között régóta tartó kulturális és emocionális feszültség van (olyan szintig, hogy exkluzív japán klubba nem engednek be koreait és viszont), ami történelmi okokra éppúgy visszavezethető, mint egyfajta nacionalista gőgre. Ilyen körülmények között tehát kétélű dolog, hogy pont egy sajátosan japán műfajban próbáltak nagyot villantani a dél-koreaiak. A Wonderful Dayst (alternatív címén Sky Blue) az „első dél-koreai animé”-nek reklámozták mindenhol, és valóban, a film az anime műfaji szabályait követi mind vizuálisan, mind tematikailag. Ahogy Edgar Allen Poe írta a Hollót (lásd A műalkotás filozófiája. Mi érinti meg legmélyebben az olvasót? Szerelem és halál. Oké, a vers szóljon egy halott szerelmesről...), úgy készíthették a WD-t is. Mi kell a nagy kaszához? Szerelem. Apokalipszis. Akció. Kis cyberpunk, kis lokális íz, sok gyönyörű 3D, meg 2D, meg kultúraközi interferencia.
A film témáját tekintve igen környezettudatos és aktuálpolitikus: adott egy magasfokú technicizáltságú, kizsákmányoló rendszer, amely mind az alsóbbrendűnek tekintett munkásokat (akik a „Döntsd a tőkét, ne siránkozz” vehemenciájával csapnak majd vissza a film folyamán), mind a környezetet leamortizálják. A film főhősének célja a környezet megtisztítása – az égen ne sötét felhők gomolyogjanak, hanem újra kék legyen, süssön a nap és éljenek a természetes erőforrások! A Wonderful Days – mint az SK mainstream filmek jó része is – a hollywoodi dramaturgiát használja a nézői figyelem ébrentartása érdekében, épp emiatt sajnos igen kiszámíthatóak a kalandcsavarok és a rejtélyfellibbentések. A társadalmi szál mellé (save the planet!) hamar becsatlakozik a szerelmi szál is (save the love!), múltban gyökerező bűnökkel/ártatlan szenvedéssel, satöbbikkel telítve, és a két szál profin sodródik egybe, mindennek mindenhez köze lesz.
A film története, a szereplők motivációi és a felépített sci-fi világ igen sok áthallással bír, az Akirától a Mad Maxig sok helyről fedezhetünk fel – meglehetősen pofátlanul – átemelt motívumokat. Sok a giccshatárig feszített (azon olykor sajnos túl is lépő) jelenet, a film szentimentális, de nem a melankolikus/költői finomságú szentimentalizmus ez, sokkal inkább az „adjunk az emócióknak, ami belefér” típusú. Ez egy darabig szórakoztató (a dél-koreai élőszereplős zsánerfilmekben is az a legizgalmasabb, ahogy összevissza vegyülnek a zsáneridegen elemek: például egy családi vígjátékban simán feltűnhetnek horroreffektek, vagy épp egy társadalmi dráma mélynyomorát meglepő gegek és abszurd blődlik színesítik), aztán kínos. A vég kiszámítható, a világ unalomig ismert a különböző cyberpunk animékből és filmekből, a sajátos SK világszemlélet pedig semmilyen szinten nem jelenik meg a nyugati/japán mintákból összemontázsolt történetben.
A vizuális világ viszont valóban lehengerlő. Fotórealista igénnyel kidolgozott hátterek, ügyes kameramozgások, és az animációs filmekben ritkán látható, folyamatos játék a mélységélességgel (egy snitten belül, vágás nélkül olykor többször is változik az élesség, például hol az előtérben lévő figura vehető ki tűélesen, hol a mögötte kavargó események). A kultúrközi áthallások közül igen bájosak, a háttérként feltűnnek festmények/rajzok. Munch Sikolyától Lichtensteinig (popképregény a falon!), a keresztény freskóktól Kandinszkij absztrakt expresszionizmusáig. A legbájosabb ilyen áthallás viszont vitathatatlanul az, amikor a főhős hidroplánjával a gonoszok központjába tart, és az akció alatt végig goa szól, vagyis pszichedelikus transzzene, ami remekül illik a film környezettudatos mondanivalójához. Az „első dél-koreai anime” tehát érdekes kuriózum, de önálló alkotásként meglehetősen közhelyes – a gyönyörű vizuális világ miatt viszont máig értékálló darabja az animációtörténetnek.
A Magyar Művészeti Akadémia Művészetelméleti és Módszertani Kutatóintézet online beszélgetéssorozatot indít Animációs esték címmel, amely a tavaszi félévben a Hagyomány és haladás címmel veszi kezdetét február 18-án. A Hild-villából közvetített adások élőben követhetők a kutatóintézet Facebook-oldalán és YouTube-csatornáján este 18 órától.
Kosztolányi Dezső világszínvonalú prózáját az tette nagyszerűvé, hogy kortól és pozíciótól függetlenül befogadható, könnyen értelmezhető, mégis magas irodalmi szövegeket hozott létre. A tanár, aki a világtól elzárva neveli gyermekét, a bosszúálló szobalány, vagy a szadista császár, aki költő akar lenni; legyen szó bármilyen alaphelyzetről, Kosztolányi minden karakterrajzzal és dialógussal általános emberi lélekmechanizmusokat vizsgál, és mikrotragédiákon keresztül ábrázol össztársadalmi jelenségeket, történelmi korokat.
Michelangelo Antonioni Nagyítás (Blow up) című 1966-os alkotása egy új korszakot nyitott a rendező életművében. A neorealizmus filmkészítési gyakorlata jellemzi korai filmjeit (Egy szerelem krónikája, Barátnők, Kiáltás), azonban később meghaladja azt és kimunkálja saját, összetéveszthetetlen rendezői stílusát.
Az Euronyme tánca című Bódy-klip a nyolcvanas évek közepén készült, abban az időszakban, amikor a „videóklip” még progresszív jelentéstartalommal bírt: a videótechnikát elsősorban kísérletező kedvű művészek és filmrendezők használták, a nem titkolt cél pedig egy új formanyelv kikísérletezése, egy új médium lehetőségeinek feltérképezése volt.
2020 októberében mutatták be Jason Woliner rendezésében a Borat második részét, aminek teljes címét már leírni is fáj: Borat utólagos mozifilm: Produkciós kenőpénz szállítása az amerikai rezsimnek a Kazahsztán egyszeri dicsőséges nemzetének hasznára. Az első rész (a Borat: Kazah nép nagy fehér gyermeke menni művelődni Amerika) 2006-ban került a mozikba, Sacha Baron Cohen főszereplésével, aki természetesen az új részben is viszi tovább a karaktert. Az első rész sikere miatt – és mert a Borat figura szinte önálló életre kelt –várható volt hogy elkészül a folytatás is.
„– De szép kis szőrös! – Ugye? Tavaly tömték” – hangzik az egyik vegytisztaságú mini-blőd párbeszéd a Csupasz pisztoly sorozatból. Buta és egyszerű poén. Amitől viszont ellenállhatatlanul, reflexszerűen vigyorra görbül a szánk, az a párbeszéd férfi résztvevőjének gesztusrendszere, ahogy ezt kimondja, ahogy elnéz a kamera mellett, ezüstös ősz hajával és a sok vihart látott pléharcról sütő megkövesedett debilitás minden bájával.
Január 29-én kezdődött a Sapientia EMTE Média Tanszékének rendhagyó, online filmtörténeti vetítéssorozata. A tervek szerint az egyetem minden hónap utolsó péntekjén egy-egy magyar filmet vetít le a virtuális térben. A vetítést a tanszéken oktató és kutató szakemberek rövid felvezetője előzi meg, és a résztvevők érdeklődésétől függően minden találkozás közös beszélgetéssel zárul.
Előfordul, hogy nincs szükségünk újrakezdésre, csupán félünk megbirkózni a problémáinkkal. Erről szól az Egy makulátlan elme örök ragyogása (2004). Joel (Jim Carrey) első kézből tapasztalja meg, milyen veszélyes lehet ez, amikor fizet egy vállalatnak, hogy töröljék ki az emlékeiből volt barátnőjét, Clementine-t (Kate Winslet). Joel túl későn jön rá, hogy nem szeretné pár rossz élmény miatt elfelejteni a kapcsolatát, és saját elméjét járva próbálja megmenteni szerelme emlékét. A film ügyesen csavarja sci-fi-köntösbe az emberi érzelmek komplexitását, és hitelesen mesél arról, hogy a tiszta lap nem lehet a válaszunk minden
A nyolcvanas években András Ferenc bátran bevállalt egy alvilági thrillert, melyben a főszereplő antagonista nem amerikai kém, hithű kapitalista morálgyilkos, még csak nem is gerinctelen ellenforradalmár, hanem egy mérnökdiplomás taxisofőr.