A sor 1972-ben kezdődik a Forró vizet a kopaszra című szatirikus vígjátékkal, majd a Plusz-mínusz egy nap követte, Fábri Zoltán alkotása. Ezután több mint húsz évet kellett várni a következő kísérletre, az 1994-es A részlegig, amivel Gothár Péter rendező elnyerte az akkori filmszemle fődíját is. A 2005-ös Dolina Bodor Ádám Az érsek látogatása című könyvéből készült, a forgatókönyvet Kamondi Zoltán, a film rendezője és producere írta, Bodor hathatós közreműködésével.
„Bogdanski Dolinán órákon át eltart az alkonyat. A szemétnek saját fénye van, ezért itt éjszakára sem sötétedik be teljesen. A nap már rég elmerült Pop Sabin erdeje mögött, de a kocsonyás pára a hulladék halmai fölött tovább világít, mintha szentjánosbogarak villóznának benne, delejes izzással van tele; akár valami áldás fénye dereng a város fölött, miközben körös-körül a Bogdanski réteket már rég betakarta a posztó fekete éjszaka.” Az érsek látogatása a Sinistra körzetben megteremtett disztópikus rezervátumot, a romániai diktatúra hétköznapjainak realitásából kinőtt szürreális világ elemeit fejleszti tovább, azokat variálja egy zártabb közegben, a fiktív és idő feletti Bogdanski Dolina helyszínén.
Kamondi Zoltán: Dolina (Az érsek látogatása)
A film, csakúgy, mint a könyv, Gabriel Ventuza karakterét középpontba helyezve mutatja be a holdbéli tájnak tűnő település abszurd mindennapjait, egzisztenciális drámáit és a normálisnak mondható emberi valóságból kiesett társadalmi rendszer anomáliáit. Lényeges különbség a könyvhöz képest, hogy a filmben az idő lineárisan telik, a cselekmény egyirányú (míg a regényben körkörös a szerkezet), valamint az elbeszélői szemszög is változik, az egyes szám első személyben történő prózai mesélésből tárgyilagos kameramegfigyelés lett. A legnagyobb nehézséget (Bodor sajátos, metaforákkal és tömör képekkel operáló prózanyelvének mozgóképes átültetését) az alkotók a vizuális világba mentették át, a kamera tekintete az elbeszélő tekintete, a metaforák képiek, a tömörség pedig az elbeszélés időn kívüliségében és a szereplők (színészek) közötti mikrodinamikában mutatkozik meg.
A Dolina nem egy irodalmi ihletettségű szerzői film, hanem lényegét tekintve az íróval közös alkotás, amiben Bodor világa maximális plasztikussággal jelenik meg, nem kis részben a helyszín (a filmet Hargitafürdőn forgatták) túlvilági adottságainak is köszönhetően. A filmbeli történet bárhol és bármikor játszódhat: a település közepére elhelyezett mexikói templom, az ortodox keleti motívumok és a sajátosan kelet-európai mikrokörnyezet egy térből és időből kiszakított sivatagban lebeg, ahol a szereplők – mind a hatalom birtokosai, mind az alávetettek – ugyanabban az egzisztenciális vákuumban lebegnek, és hiába várják a változást, az érkezést, és vágynak a menekülésre – a kaolinvilág nem engedi őket, és akármit is tesznek, ugyanazokat a köröket futják önmaguk és világuk abszurditása körül.
Alábbi filmünk három Oscar-díjat, egy Golden Globe-ot és három BAFTA-díjat is magáénak tudhat. Rendezője az egyedüli női alkotó a cannes-i filmfesztiválok történetében, aki filmjéért elnyerte az Arany Pálmát. Ez a nagy sikerű, ám mégis megosztó alkotás az 1993-as, új-zélandi, ausztrál és francia koprodukcióban készült Zongoralecke (The Piano).
A dél-koreai filmipar a kilencvenes évek közepe óta igencsak ráerősített: a művészfilmek nemzetközi piacán egyik régiónak/országnak sem jelent túl nagy nehézséget képviseltetnie magát, annál inkább a (közönség)szórakoztató blockbusterek közt. Dél-Korea a kilencvenes években hollywoodi mintájú filmipart épített ki, vagyis futószalagon készültek a legmagasabb technikai színvonalon kivitelezett, igényes közönségfilmek, amelyek Ázsiát meghódították ugyan, de Nyugat-Európában vagy épp Amerikában mainstream SK filmet nézni szubkulturális szórakozásnak számít.
A Magyar Művészeti Akadémia Művészetelméleti és Módszertani Kutatóintézet online beszélgetéssorozatot indít Animációs esték címmel, amely a tavaszi félévben a Hagyomány és haladás címmel veszi kezdetét február 18-án. A Hild-villából közvetített adások élőben követhetők a kutatóintézet Facebook-oldalán és YouTube-csatornáján este 18 órától.
Kosztolányi Dezső világszínvonalú prózáját az tette nagyszerűvé, hogy kortól és pozíciótól függetlenül befogadható, könnyen értelmezhető, mégis magas irodalmi szövegeket hozott létre. A tanár, aki a világtól elzárva neveli gyermekét, a bosszúálló szobalány, vagy a szadista császár, aki költő akar lenni; legyen szó bármilyen alaphelyzetről, Kosztolányi minden karakterrajzzal és dialógussal általános emberi lélekmechanizmusokat vizsgál, és mikrotragédiákon keresztül ábrázol össztársadalmi jelenségeket, történelmi korokat.
Michelangelo Antonioni Nagyítás (Blow up) című 1966-os alkotása egy új korszakot nyitott a rendező életművében. A neorealizmus filmkészítési gyakorlata jellemzi korai filmjeit (Egy szerelem krónikája, Barátnők, Kiáltás), azonban később meghaladja azt és kimunkálja saját, összetéveszthetetlen rendezői stílusát.
Az Euronyme tánca című Bódy-klip a nyolcvanas évek közepén készült, abban az időszakban, amikor a „videóklip” még progresszív jelentéstartalommal bírt: a videótechnikát elsősorban kísérletező kedvű művészek és filmrendezők használták, a nem titkolt cél pedig egy új formanyelv kikísérletezése, egy új médium lehetőségeinek feltérképezése volt.
2020 októberében mutatták be Jason Woliner rendezésében a Borat második részét, aminek teljes címét már leírni is fáj: Borat utólagos mozifilm: Produkciós kenőpénz szállítása az amerikai rezsimnek a Kazahsztán egyszeri dicsőséges nemzetének hasznára. Az első rész (a Borat: Kazah nép nagy fehér gyermeke menni művelődni Amerika) 2006-ban került a mozikba, Sacha Baron Cohen főszereplésével, aki természetesen az új részben is viszi tovább a karaktert. Az első rész sikere miatt – és mert a Borat figura szinte önálló életre kelt –várható volt hogy elkészül a folytatás is.
„– De szép kis szőrös! – Ugye? Tavaly tömték” – hangzik az egyik vegytisztaságú mini-blőd párbeszéd a Csupasz pisztoly sorozatból. Buta és egyszerű poén. Amitől viszont ellenállhatatlanul, reflexszerűen vigyorra görbül a szánk, az a párbeszéd férfi résztvevőjének gesztusrendszere, ahogy ezt kimondja, ahogy elnéz a kamera mellett, ezüstös ősz hajával és a sok vihart látott pléharcról sütő megkövesedett debilitás minden bájával.
Január 29-én kezdődött a Sapientia EMTE Média Tanszékének rendhagyó, online filmtörténeti vetítéssorozata. A tervek szerint az egyetem minden hónap utolsó péntekjén egy-egy magyar filmet vetít le a virtuális térben. A vetítést a tanszéken oktató és kutató szakemberek rövid felvezetője előzi meg, és a résztvevők érdeklődésétől függően minden találkozás közös beszélgetéssel zárul.
Előfordul, hogy nincs szükségünk újrakezdésre, csupán félünk megbirkózni a problémáinkkal. Erről szól az Egy makulátlan elme örök ragyogása (2004). Joel (Jim Carrey) első kézből tapasztalja meg, milyen veszélyes lehet ez, amikor fizet egy vállalatnak, hogy töröljék ki az emlékeiből volt barátnőjét, Clementine-t (Kate Winslet). Joel túl későn jön rá, hogy nem szeretné pár rossz élmény miatt elfelejteni a kapcsolatát, és saját elméjét járva próbálja megmenteni szerelme emlékét. A film ügyesen csavarja sci-fi-köntösbe az emberi érzelmek komplexitását, és hitelesen mesél arról, hogy a tiszta lap nem lehet a válaszunk minden