2020. november 09., 22:04
A rajzolt filmeket mind a filmkritika, mind a közönség reflexből utalja a „gyerekeknek szól” kategóriába, pedig ez ugyanolyan botorság, mintha Picassót, Dalít, vagy Jackson Pollockot az óvodába száműznénk, mert volt képük ecsetet használni a fotózás korában. Az animeuniverzum egy – kisebb – része valóban kifejezetten gyerekeknek szól, de a fősodor inkább a kamaszoknak, valamint az ifjú és kevésbé ifjú felnőtteknek nyújt maradandó élményt. Ilyen minden idők egyik leghíresebb animéja is, a Katsuhiro Otomo rendezte gyönyörű anti(?)utópia 1988-ból, az Akira. Az Akira jelentette az igazi áttörést a maga idejében – ez volt az első anime, amely megalapozta a műfaj széles körű népszerűségét Nyugaton is. Cybermese az apokalipszis utánról.
A film egy sokkolóan ismerős (Hirosima, Nagaszaki) gombafelhővel kezdődik, majd némi áttekintést kapunk arról, hogy az emberi fajt – ismét! – mily kevéssé viselte meg az atombomba: Neo-Tokyo pár év alatt felépül, nem változik semmi, csak a hétköznapok lesznek keményebbek és radioaktívabbak. Neo-Tokyo utcáin motorosbandák küzdenek egymással, a rendőrökkel és motorjaik végsebességével (Katsuhiro Otomo létező jelenséget gondolt tovább: Japánban rengeteg bosozoku – sebességtörzs – létezik ma is. Motorosbandák baseballütőkkel és rugalmas törvényfelfogással). Az Akira főszereplője az egyik ilyen ifjú easy rider, Tetsuo, aki a hétköznapok haláltáncából idővel egy kozmikusabb haláltáncba csöppen.
A film Katsuhiro Otomo saját mangája (képregény!) alapján készült, ami kétezer oldalt tesz ki: így az animeváltozat szükségszerűen zavarosnak tűnik néhol, keveset magyaráz, de sokat sejtet. Az ifjú Tetsuo véletlenül egy szigorúan titkos katonai kísérlet alanya lesz, amelyben szerepet kap egy amorális tudós, zöld színű, aggastyánnak kinéző kisgyermekek és a világmindenség éltető – és pusztító – energiája.
Az Akira társadalma cyberpunk klisékre épül. Az alkotók látták a Szárnyas fejvadászt, olvastak sok Gibsont és Sterlinget, aztán körülnéztek Tokió utcáin és rájöttek, hogy amit ez a sok nyugati a távoli jövőbe vizionál, az náluk már jórészt megvalósult. Legalábbis külsőleg. A cyberpunk: hihetetlenül fejlett technika, mindenfajta morál és a technikába vetett hit nélkül. Posztapokaliptikus neonvilág, ahol soha nincs sötét. Égbe nyúló fémszerkezetek árnyai alatt vegetálnak a nanotechnológia és a génmanipuláció által kizsigerelt emberi véglények, az utcákon cyborgok és androidok őrzik a rendet. A hatalom testetlen, a multikorporális társaságok (zaibacuk) élet és halál urai. A cyberpunk negatív társadalomképe egy az egyben megjelenik az Akirában is, a de film túllép ezen: a cyberpunk csak az élet közérzete lehet, de nem a létezésé. A lét értelme ugyanis az Akira szerint nem az ember, hanem az univerzum energiája, amiből az ember vétetett.
Tetsuo, a film kamasz hőse ebbe az energiába botlik bele, és ez az energia lesz az, ami másodszor is elpusztítja Tokiót. A film utolsó negyede egyetlen, gigantikus zúzás, amelyben az emberi test különböző mutációtól kezdve az amorf, alaktalan szörnyig minden megjelenik – a vég pedig boldog és többértelmű, tessék megnézni. Az Akira képsorai az elmúlt harminckét év alatt mit sem veszítettek frissességükből. A látványvilág, az (élő)játékfilmes történetmesélés ma is lebilincseli a nézőt, csakúgy, mint a film sajátos világábrázolása. Az Akira tipikus példa a szórakoztató, látványos de mégis elgondolkodtató és sokrétű animére: a magasművészet és a tömegszórakoztatás találkozása a japán animáció boncasztalán. Alapmű – és nem csak az animék közt.
