A film egy sokkolóan ismerős (Hirosima, Nagaszaki) gombafelhővel kezdődik, majd némi áttekintést kapunk arról, hogy az emberi fajt – ismét! – mily kevéssé viselte meg az atombomba: Neo-Tokyo pár év alatt felépül, nem változik semmi, csak a hétköznapok lesznek keményebbek és radioaktívabbak. Neo-Tokyo utcáin motorosbandák küzdenek egymással, a rendőrökkel és motorjaik végsebességével (Katsuhiro Otomo létező jelenséget gondolt tovább: Japánban rengeteg bosozoku – sebességtörzs – létezik ma is. Motorosbandák baseballütőkkel és rugalmas törvényfelfogással). Az Akira főszereplője az egyik ilyen ifjú easy rider, Tetsuo, aki a hétköznapok haláltáncából idővel egy kozmikusabb haláltáncba csöppen.
A film Katsuhiro Otomo saját mangája (képregény!) alapján készült, ami kétezer oldalt tesz ki: így az animeváltozat szükségszerűen zavarosnak tűnik néhol, keveset magyaráz, de sokat sejtet. Az ifjú Tetsuo véletlenül egy szigorúan titkos katonai kísérlet alanya lesz, amelyben szerepet kap egy amorális tudós, zöld színű, aggastyánnak kinéző kisgyermekek és a világmindenség éltető – és pusztító – energiája.
Az Akira társadalma cyberpunk klisékre épül. Az alkotók látták a Szárnyas fejvadászt, olvastak sok Gibsont és Sterlinget, aztán körülnéztek Tokió utcáin és rájöttek, hogy amit ez a sok nyugati a távoli jövőbe vizionál, az náluk már jórészt megvalósult. Legalábbis külsőleg. A cyberpunk: hihetetlenül fejlett technika, mindenfajta morál és a technikába vetett hit nélkül. Posztapokaliptikus neonvilág, ahol soha nincs sötét. Égbe nyúló fémszerkezetek árnyai alatt vegetálnak a nanotechnológia és a génmanipuláció által kizsigerelt emberi véglények, az utcákon cyborgok és androidok őrzik a rendet. A hatalom testetlen, a multikorporális társaságok (zaibacuk) élet és halál urai. A cyberpunk negatív társadalomképe egy az egyben megjelenik az Akirában is, a de film túllép ezen: a cyberpunk csak az élet közérzete lehet, de nem a létezésé. A lét értelme ugyanis az Akira szerint nem az ember, hanem az univerzum energiája, amiből az ember vétetett.
Tetsuo, a film kamasz hőse ebbe az energiába botlik bele, és ez az energia lesz az, ami másodszor is elpusztítja Tokiót. A film utolsó negyede egyetlen, gigantikus zúzás, amelyben az emberi test különböző mutációtól kezdve az amorf, alaktalan szörnyig minden megjelenik – a vég pedig boldog és többértelmű, tessék megnézni. Az Akira képsorai az elmúlt harminckét év alatt mit sem veszítettek frissességükből. A látványvilág, az (élő)játékfilmes történetmesélés ma is lebilincseli a nézőt, csakúgy, mint a film sajátos világábrázolása. Az Akira tipikus példa a szórakoztató, látványos de mégis elgondolkodtató és sokrétű animére: a magasművészet és a tömegszórakoztatás találkozása a japán animáció boncasztalán. Alapmű – és nem csak az animék közt.
„– De szép kis szőrös! – Ugye? Tavaly tömték” – hangzik az egyik vegytisztaságú mini-blőd párbeszéd a Csupasz pisztoly sorozatból. Buta és egyszerű poén. Amitől viszont ellenállhatatlanul, reflexszerűen vigyorra görbül a szánk, az a párbeszéd férfi résztvevőjének gesztusrendszere, ahogy ezt kimondja, ahogy elnéz a kamera mellett, ezüstös ősz hajával és a sok vihart látott pléharcról sütő megkövesedett debilitás minden bájával.
Január 29-én kezdődött a Sapientia EMTE Média Tanszékének rendhagyó, online filmtörténeti vetítéssorozata. A tervek szerint az egyetem minden hónap utolsó péntekjén egy-egy magyar filmet vetít le a virtuális térben. A vetítést a tanszéken oktató és kutató szakemberek rövid felvezetője előzi meg, és a résztvevők érdeklődésétől függően minden találkozás közös beszélgetéssel zárul.
Előfordul, hogy nincs szükségünk újrakezdésre, csupán félünk megbirkózni a problémáinkkal. Erről szól az Egy makulátlan elme örök ragyogása (2004). Joel (Jim Carrey) első kézből tapasztalja meg, milyen veszélyes lehet ez, amikor fizet egy vállalatnak, hogy töröljék ki az emlékeiből volt barátnőjét, Clementine-t (Kate Winslet). Joel túl későn jön rá, hogy nem szeretné pár rossz élmény miatt elfelejteni a kapcsolatát, és saját elméjét járva próbálja megmenteni szerelme emlékét. A film ügyesen csavarja sci-fi-köntösbe az emberi érzelmek komplexitását, és hitelesen mesél arról, hogy a tiszta lap nem lehet a válaszunk minden
A nyolcvanas években András Ferenc bátran bevállalt egy alvilági thrillert, melyben a főszereplő antagonista nem amerikai kém, hithű kapitalista morálgyilkos, még csak nem is gerinctelen ellenforradalmár, hanem egy mérnökdiplomás taxisofőr.
A nagymama, aki egy haláltáborban szült, az anya, aki Auschwitzban született, és az unoka, aki titkolja a saját gyerekei előtt a múltat – anyák és lányaik történetei, túlélési stratégiák és a megbékélés lehetőségei. Leginkább ezekről szól a film. Attól érvényes, hogy az életben gyökerezik.
Az átlagos mozgóképfogyasztó ma már elképzelhetetlennek tarja, hogy egy filmben ne legyenek hangok (színek, digitális trükkök stb.), azonban a filmtörténet első nagy korszakában a celluloidtekercsekre csak képet tudtak rögzíteni, így sem dialógusok, sem zajok, sem filmzene nem volt. Illetve utóbbit természetesen kreatívan megoldották, és ha a felvételkor és lejátszáskor nem is tudtak hangot produkálni a vetítőgépről, a mozikban legtöbbször egy egész nagyzenekar volt, amely élőben festette alá zenei hangkulisszával a vásznon látottakat.
Egy dialógust rögtönözni? Semmiség. Egy forgatókönyvet? Azt már nehezebb. Hasonlóképpen: egy jelenetet (képpel-hanggal-világítással-színészekkel) még csak-csak össze lehet dobni a pillanat hevében, na de egy egész estés, nézhető játékfilmet így összerakni elég nagy botorság. A filmkészítés és a teljes improvizáció első hallásra kizárja egymást, hiszen a konstruáltság, a megtervezettség és persze a megrendezés is a film leglényegéhez tartoznak. Próbálkozások persze mindig akadtak, elsősorban a határterületekről érkező alkotók részéről, és azoknál, akik a film különleges sajátosságaiban és nem az
Mészöly Miklós írásaiból nem könnyű filmet készíteni, és sokáig az 1970-es Magasiskola volt az egyetlen adaptáció, ami az ő művéből készült. A feldolgozás sajátossága azonban, hogy az 1956-ban íródott kisregényt Mészöly a rendezővel együtt dolgozta át mozgóképpé, a forgatókönyvet közösen írták, a film dialógusait pedig Mészöly egyedül jegyzi. A kisregény írásának egyik ihlető elemének tekinthető (a szocializmus politikai berendezkedése mellett), hogy az író egy alkalommal maga is egy kísérleti solymásztelep vendége volt pár napig, így a regényben (és a filmben) megjelenő realista elemek valós eseményekből
Mészöly Miklós a modern magyar irodalom egyik legmeghatározóbb és legismertebb alakja. Munkásságát pont annyira jellemzi a diverzitás, mint a műfajtól független konzisztens professzionalitás. Versek, drámák, regények, filmnovellák, mesék, esszék, cikkek és forgatókönyvek kötődnek a nevéhez, fontosabb műveit tizenkét nyelvre fordították le. Vaskos irodalmi renoméja kiradírozhatatlan fejezetté vált a honi kultúrában, az irodalmon kívül is.