A Pók Cronenberg legkevésbé híres kirándulása a démonok birodalmába. Felvillannak az ismerős stílusjegyek, egyedi az atmoszféra, de valami hiányzott az áttöréshez. Első látásra a visszafogottság tűnik fel. A film lassú ritmusban bomlik ki, minimalista és mikrorealista egyben, fontosak a gesztusok, fontos a szemöldökrebbenés és Ralph Fiennes arcán a borosta. A címszereplő hosszú idő után jön ki az elmegyógyintézetből, bizonytalan és idegen a világ köznapi dimenziójában. Megadott címre botorkál, óvó karok közé: idős nő tart fönn menedéket és szállást a Spiderhez hasonló elmeturistáknak. Főhősünk tapogatózva keres egy élményt, egy emléket; kering valami körül, ami nincs ott. Vagy ott van, de nem látszik.
A filmben két idősík váltakozik, egyik a másikba olvad, összefonódnak a történetszálak. Spider mint gyerek. Apa (Gabriel Byrne, remek!) a múltból, anya (Miranda Richardson, elképesztő!) a múltból és egy prostituált, jelen-jövő-múlt összefogója. Őt is Miranda Richardson játssza egyébként. A felnőtt Spider pedig a minimáltörténet pókhálójának közepén gubbaszt, figyel, sző, emlékezik.
Spider sajátos valóságérzékelése révén a világ kicsit más hely lesz, nyomasztó, szürreális és veszélyes. Vannak azok az apró nüanszok, amik. Egy ajtó, egy gázvezeték, netán a házvezetőnő mosolya, mindegy mi – hétköznapi apróság, de rátelepedhet az elmére, nyomaszt, kísért, élni nem hagy. A látvány sötét, szinte monokróm, azzal a bizonytalan vibrálással telítve, amely biztos jele az elvonásnak. Jelen esetben ez a valóságsíkok összecsúszásának tünete, homályzóna a peremhatárokon túl - ismerős minden elvetélt misztikusnak, nomeg az elmeosztály tengelyirányi szárnyának.
Az elbeszélés horizontja végig a skizofrénia valóságtapasztalatára van belőve, vagyis Spiderére. Azt látjuk, amit ő, úgy, ahogy ő. A történet többszörös flashback technikára épül: múlt és jelen, fiktív talán mindkettő. Anya-apa-gyerek minidrámája, gyilkosság, gázfixáció és rengeteg spárga. A rejtelem és a minimalizmus együtt talán elég lenne a borzongáshoz: az atmoszféra néhol tapinthatóan erős, a színészek (főként Miranda Richardson) remekelnek. A képi világ és a kameratechnika konzervatív és kiszámítható, de még ez is belefér. Ami miatt a Pók nem lett az életmű klasszikusa, az a rosszkor és rossz helyen elhelyezett didaxis, és dramaturgiai túlmagyarázás, vagyis amikor Cronenberg lelövi a csattanót – a Pók nem tökéletes film, de részleteiben zseniális, és néha ez is elég az időtállósághoz.
Budapesten és Kolozsváron is bemutatták A maga természete szerint és szabadon című dokumentumfilmet, amely báró Bornemissza Elemérné Szilvássy Carola életét dolgozza fel. A mű a huszadik század vészterhes első felének Erdélyét mutatja be, melyben tehetős emberek lényeges dolgokat tettek a köz javára. Szilvássy Carola mondta az ikonikussá vált, lényegre törő szavakat: „Kell, hogy legyen Erdélyben egy otthona a magyar szónak”.
A kétezres évek elejétől Tolkien munkássága A Gyűrűk Ura filmeknek köszönhetően a virágkorát éli. A sikeres filmtrilógiát követően a rendező, Peter Jackson úgy gondolta, eljött az ideje elkészíteni Középfölde mitológiájának másik adaptációját is. Így A hobbit című (mese)regényből újabb filmtrilógia készült, amely egyébként előzménye is A Gyűrűk Ura történeteknek. Bár ez utóbbi filmek már kritikai szempontból nem kaptak akkora figyelmet, mint elődei, ekkorra már a hollywoodi gépezet beindult. 2017-ben az Amazon felvásárolta a megfilmesítési jogokat.
Köztudott tény, hogy a felvidéki magyarok gyerekkortól tanulják a szlovák nyelvet. Az azonban érdekesség, hogy a közös múlt miatt a cseh nyelv is hellyel-közzel része az életünknek. Ha máshogy nem is, a tévéből. Például követhetjük azokat a filmeket, amelyeket minden karácsonykor műsorra tűznek a szlovák adókon. A cseh mesefilmeknek komoly hagyományuk van, de immár nemzeti hősükről készített történelmi dráma is akad északnyugati szomszédaink repertoárjában.
2022. július 14-én jelent meg a Netflix szolgáltatón a Resident Evil-franchise legutóbbi „adaptációja”. A Paul W. S. Anderson filmekhez hasonlóan ez az alkotás is inkább csak felhasznál az alapanyagból, de míg a Kaptár-filmek legalább stílussal teszik ezt, addig ennél a sorozatnál a stílus nincs jelen és nem szórakoztató a végeredmény.
Fel fogok tenni néhány kérdést. Nincs jó vagy rossz válasz. Hogyan képzeled el a jövőt? Milyen lesz a természet? Hogyan fog megváltozni a városod? Milyenek lesznek a családok? Mi az, amire emlékezni fogsz, és mi az, amire nem? Kérdezi egy hang a sötét kép alatt, majd megjelenik Joaquin Phoenix, kezében egy mikrofonnal.
A Guerilla 1849-ben játszódik, nem sokkal a világosi fegyverletétel után, amikor még sokan nem tudják, vagy épp nem hiszik el, hogy a szabadságharcnak vége. A film főhőse, Barnabás (Váradi Gergely) egy erdőben bujkáló csapatot keres, Csont János (Orbán Levente) századát, ahol öccse szolgál – a célja, hogy hazavigye öccsét a szüleihez.
„A kikötő felett úgy szürkéllett az ég, mint a televízió képernyője műsorszünet idején” – ezzel a mondattal indul a máig leghíresebb cyberpunk mű, a Neurománc – egyenesen egy démonikus évből, 1984-ből. A több mint két dekáddal ezelőtti, műfajteremtő könyvben született meg a high-tech futurizmus aljas utcákra optimalizált változata, amiben a klasszikus noir regények költőisége a punk nihilizmusával egyesült.
Peter Greenaway brit rendező pályafutását festészettel kezdte, azonban Ingmar Bergman filmjei akkora hatást tettek rá, hogy ő is váltott a filmművészetre. Munkái nyíltan és rejtve is magukban hordoznak képzőművészeti jegyeket, ami leginkább alkotásai vizuális kifinomultságában és utalásaiban érhető tetten. Második és egyben legismertebb nagyjátékfilmje A rajzoló szerződése, amit 1982-ben mutattak be, és azóta a filmművészet egyik alapvető darabjává nőtte ki magát.
A filmelbeszélés egészét meghatározó kábítószeresfilmek több csoportra oszthatóak, aszerint, hogy a szer mint dramaturgiai, filmszervező narratív elem milyen módon jelenik meg bennük. Csoportosításomban három fő lényegi karakterisztikumot különböztetek meg, ezek a következők: az életforma, az anyag, és a karrier.
Amikor 1895. december végén, a párizsi Grand Café pincehelyiségében a Lumiére fivérek levetítik az első nagyközönségnek szánt mozgóképeket, egy új, szabad alkotásforma születik meg. Eleinte úgy tűnhet, csupán egy üzleti alapú cirkuszmutatványról van szó, nem egy véleményközlő és véleményformáló művészeti ágról. A tartalmi korlátokat kizárólag a készítők határozzák meg, a befogadói reakció közvetlen és azonnali. Nincs szükség külső szabályozó szervre, mely megszabná, mit láthat a néző és mit nem, így a határfeszegetés azonnal megkezdődik.