Kubiszyn Viktor: Hálóvilág

2020. október 26., 22:46

Videodrome, A Légy, Meztelen ebéd, Karambol, eXistenZ – a Cronenberg-univerzum sarokpontjai. Az írógép, ami bogárrá változik, az ember, akiből légy lesz. A fém és a hús házassága párosodással dúsítva, a virtuális világok remegése egy sárkánykoponyán. David Cronenberg toposzai biztosan kísértenek az emlékezetben. Felismerhető stílus, körülhatárolható tematika és az őrület bizsergése.

Pók – Forrás: IMDb

A Pók Cronenberg legkevésbé híres kirándulása a démonok birodalmába. Felvillannak az ismerős stílusjegyek, egyedi az atmoszféra, de valami hiányzott az áttöréshez. Első látásra a visszafogottság tűnik fel. A film lassú ritmusban bomlik ki, minimalista és mikrorealista egyben, fontosak a gesztusok, fontos a szemöldökrebbenés és Ralph Fiennes arcán a borosta. A címszereplő hosszú idő után jön ki az elmegyógyintézetből, bizonytalan és idegen a világ köznapi dimenziójában. Megadott címre botorkál, óvó karok közé: idős nő tart fönn menedéket és szállást a Spiderhez hasonló elmeturistáknak. Főhősünk tapogatózva keres egy élményt, egy emléket; kering valami körül, ami nincs ott. Vagy ott van, de nem látszik.

A filmben két idősík váltakozik, egyik a másikba olvad, összefonódnak a történetszálak. Spider mint gyerek. Apa (Gabriel Byrne, remek!) a múltból, anya (Miranda Richardson, elképesztő!) a múltból és egy prostituált, jelen-jövő-múlt összefogója. Őt is Miranda Richardson játssza egyébként. A felnőtt Spider pedig a minimáltörténet pókhálójának közepén gubbaszt, figyel, sző, emlékezik.

Spider sajátos valóságérzékelése révén a világ kicsit más hely lesz, nyomasztó, szürreális és veszélyes. Vannak azok az apró nüanszok, amik. Egy ajtó, egy gázvezeték, netán a házvezetőnő mosolya, mindegy mi – hétköznapi apróság, de rátelepedhet az elmére, nyomaszt, kísért, élni nem hagy. A látvány sötét, szinte monokróm, azzal a bizonytalan vibrálással telítve, amely biztos jele az elvonásnak. Jelen esetben ez a valóságsíkok összecsúszásának tünete, homályzóna a peremhatárokon túl - ismerős minden elvetélt misztikusnak, nomeg az elmeosztály tengelyirányi szárnyának.

Az elbeszélés horizontja végig a skizofrénia valóságtapasztalatára van belőve, vagyis Spiderére. Azt látjuk, amit ő, úgy, ahogy ő. A történet többszörös flashback technikára épül: múlt és jelen, fiktív talán mindkettő. Anya-apa-gyerek minidrámája, gyilkosság, gázfixáció és rengeteg spárga. A rejtelem és a minimalizmus együtt talán elég lenne a borzongáshoz: az atmoszféra néhol tapinthatóan erős, a színészek (főként Miranda Richardson) remekelnek. A képi világ és a kameratechnika konzervatív és kiszámítható, de még ez is belefér. Ami miatt a Pók nem lett az életmű klasszikusa, az a rosszkor és rossz helyen elhelyezett didaxis, és dramaturgiai túlmagyarázás, vagyis amikor Cronenberg lelövi a csattanót – a Pók nem tökéletes film, de részleteiben zseniális, és néha ez is elég az időtállósághoz.