Kubiszyn Viktor: Holt kölkök társasága

2020. október 02., 11:55

1999. április 20-án, hat hónapos gondos tervezés után két amerikai kölyök elindult iskolába. Decens katonai gyakorló, élesített kézigránát, shotgun és kézifegyverek a hátizsákban. Minden, ami egy alapos vérfürdőhöz kell, nekik pedig kellett valamiért, nagyon. A tervbe azonban hiba csúszott: a házi készítésű csőbombák nem robbantak, így a tervezett kétszáz ember helyett csak 13 exitált. A kamasz terminátorok öngyilkosok lettek, egy masszív tömegmészárlás kétes hírnevével és a vélhető diabolikus extázissal a hátuk mögött. Magyarázat nincs, vagy ha mégis, akkor arra úgysem a felnőtt Amerika fog rájönni.

Elefánt – Forrás: IMDB

Gus Van Sant tudja, hogy a hagyományos kategóriákkal nehéz lenne megérteni a történteket. Elefánt című, 2003-ban Arany Pálmát nyert filmjében kísérletet sem tesz az okok elemzésére, netán a „mélyebb összefüggések” megvilágítására. Egy másik film, szintén a columbine-i mészárlásra kihegyezve, pont ezt tette (Oscar-díjat is kapott, 2003): Michael Moore Bowling for Columbine című filmpublicisztikája mindenféle mocskot felszínre hoz az amerikai erőszakkultúráról – okosabbak ugyan nem leszünk tőle, maximum indulatosabbak. Fuck the system, shame on you, meg a többi mélyértelem.

Az Elefánt inkább lenyomatot adna, pillanatképet a vihar előtti csendről és az irracionalitás viharáról. Az április 20-i délelőttöt mutatja be a film, néhány flahbackkel megtámogatva. Több perspektívából, idő- és szemszögváltásokban látjuk a semmit, a mindennapok elcsorgó perceinek monotóniáját, aztán jön a nagy bumm és a miniapokalipszis. A film elején-közepén nincsenek gyilkosok és áldozatok, csak egyszerű diákok, mindennapi bűneikkel és erényeikkel. Aztán persze látjuk már, hogy ki az, aki lőni fog. Lehetne bármelyikük.


Gus Van Sant: Elefánt - trailer

A hosszú snittek, a követésperspektíva és a sok fahrt sajátos ritmust ad a filmnek, épp elég meditatívat ahhoz, hogy magukba szívjanak a minimálesemények. Amelyek úgy rendeződnek struktúrába, ahogy a cím utal a híres buddhista példamesére: a valóság számunkra, mint vakoknak az elefánt. Aki nem lát, az nem tudja, mi az elefánt, mert érzékeivel mindig csak egy részletet tapasztalhat belőle, egy ormányt, egy lábat, egy részét az egésznek. Részleteket mutat Gus Van Sant filmje is, dokumentarista hűséggel rekonstruált idődarabokat, amelyek filmmé ugyan összeállnak, de egésszé nem. És ez nem is baj.

A filmben megjelenő párbeszédek, cselekményelemek és apró momentumok mind-mind a túlélők visszaemlékezéseire, a tényfeltáró újságcikkekre és a rendőrség által összegyűjtött 2000 bizonyíték valamelyikére épülnek. Ilyen (az elsőre zavarónak tűnő) háttérinformáció-adagolás a két kamasz gyilkosról: számítógépes virtuálöldöklés (utánanéztünk, tényleg deathmatch-királyok voltak), homoerotikus vonal (visszaemlékezésekből lejön, nahát) náci konnotációk (Adolf Hitler születésnapján esett az eset) és a többi, és a többi. Kicsit bulvár és közhelygyanús ez a gyűjtemény, mert gyors következtetések levonására késztetheti a nézőt, hogy igen, itt volt ez a két számítógépfejű-buzi-náci elmebeteg, az lett volna a csoda, ha nem mészárolnak. Homok a struccnak, kiút a nézőnek, menekvés, hogy ne kelljen tükörbe nézni – Gus Van Sant megoldása ez, lelke rajta.