Burroughs Magyarországon leginkább A narkós és a Meztelen ebéd című regényei által ismert (ez utóbbiból David Cronenberg készített filmet); nem evilági írásai túlélték a beathullámot, a posztmodernt és a cyberpunkot egyaránt. Opiátban pácolt múmiafigurája a múlt század ötvenes éveitől kezdve apokaliptikus hivatkozási pont, személyében egyszerre korkép és kórtünet, időn kívüliségében pedig nem hivatalos védőszentje minden kábítószerfüggőnek.
„Lyukat robbantottam az időbe, petárdával”, írja le ars poeticáját (inkább ars opiaticáját) a Vörös éjszaka városai című regényében, amely egyszerre szól egy fiktív, messianisztikus kalózkommunáról, egy rejtélyes vírusról, vuduról és makombó mágiáról, opiátfüggésről és rítusokról, radioaktív fertőzésről és időturista mutánsokról. A lyukakhoz való vonzódás számára egzisztenciális meghatározottság, az időből önmagát kitépő személyiség menekülése az okkult horizontok felé.
Hollywood Hole
„A film arról szól, hogyan kap egy újabb esélyt Billy, a pengefutár és az egész emberiség. Mert a vírus lyukat üt az időn, és a lyukon keresztül Billy átlép a múltba – ami egyben a jövő is”, szól a Pengefutár (Blade Runner) irodalmi forgatókönyvének esszenciája – legalábbis a Burroughs-féle változatnak. Magyarul is olvasható az eredeti Blade Runner regény, és az abból készült irodalmi forgatókönyv, Pengefutár – az igazi Blade Runner (Alan E. Nourse: Pengefutár, William S. Burroughs: Pengefutár – az irodalmi forgatókönyv, Metropolis Media) címmel.
Nem tudjuk, hogy Burroughs irodalmi forgatókönyvéből – amely Alan Nourse regényének adaptálása már eleve – milyen film készült volna, milyen készülhetne. Ami Blade Runner címen elkészült, az ugyebár Ridley Scott Szárnyas fejvadásza Philip K. Dick története alapján. Mi ez, ha nem egy gyönyörűséges lyuk a hollywoodi valóságban, le nem forgatott sztori a leforgatott cím mögött, amit egy másik szerző hősei töltenek ki.
Burroughs filmszövege gyökeresen más, mint Philip K. Dick transzcendens android története: melankolikus költőiség helyett bedurrant pupillájú pillantás egy időn kívüli jelenbe. Vírushegyek, illegális orvoslás és biológiai mutáció, delíriumos hallucinációk, boldog nagycsaládok: „A két fiú heroinkúrán, az egyik lány Carrville-ben, a louisianai lepratelepen, a másik (értelmi fogyatékos) egy Kings megyei állami intézetben, míg a harmadik speciális gyógykezelésen az izomsorvadásával.” Szárnyas fejvadász – kicsit másképp.
A poszthumanista filozófusok alapvetően az emberi létezésen túli (poszt-humán) illetőleg a humanista filozófiák utáni (poszt-humanista) történésekre koncentrálnak, ennek megfelelően kivételes figyelmet szentelnek a mesterséges intelligencia, továbbá a növényi és állati létezés világának. Vitatják, hogy az ember lenne a teremtés koronája, emellett az emberi ész és értelem descartes-i eredetű antropomorf világkép evidenciáit kritizálják, hiszen szerintük semmilyen szempontból nem bizonyított, hogy érzékeink és értelmünk révén képesek vagyunk megismerni a teremtés teljességet.
„A szeméttelepek fölött, elhomályosítva a várost, a füst és köd sárgás kupolája remegett, a messziségből csak egy napsütötte ablak tűzött át rajta, közepén, mint egy bója, ringott a Zenobia-templom sisakja. A magasban, a levegő láthatatlan örvényeiben, mint kergetőző sirályok, széltől elragadott nejloncafatok csillogtak. Hallatszott még a visítozásuk is” – Bodor Ádám költői prózáját első ránézésre igen nehéznek tűnik mozgóképre adaptálni, azonban – ahogy az elmúlt ötven év mutatta – időről időre megpróbálkoztak vele vállalkozó szellemű szerzői filmesek, több-kevesebb sikerrel.
Alábbi filmünk három Oscar-díjat, egy Golden Globe-ot és három BAFTA-díjat is magáénak tudhat. Rendezője az egyedüli női alkotó a cannes-i filmfesztiválok történetében, aki filmjéért elnyerte az Arany Pálmát. Ez a nagy sikerű, ám mégis megosztó alkotás az 1993-as, új-zélandi, ausztrál és francia koprodukcióban készült Zongoralecke (The Piano).
A dél-koreai filmipar a kilencvenes évek közepe óta igencsak ráerősített: a művészfilmek nemzetközi piacán egyik régiónak/országnak sem jelent túl nagy nehézséget képviseltetnie magát, annál inkább a (közönség)szórakoztató blockbusterek közt. Dél-Korea a kilencvenes években hollywoodi mintájú filmipart épített ki, vagyis futószalagon készültek a legmagasabb technikai színvonalon kivitelezett, igényes közönségfilmek, amelyek Ázsiát meghódították ugyan, de Nyugat-Európában vagy épp Amerikában mainstream SK filmet nézni szubkulturális szórakozásnak számít.
A Magyar Művészeti Akadémia Művészetelméleti és Módszertani Kutatóintézet online beszélgetéssorozatot indít Animációs esték címmel, amely a tavaszi félévben a Hagyomány és haladás címmel veszi kezdetét február 18-án. A Hild-villából közvetített adások élőben követhetők a kutatóintézet Facebook-oldalán és YouTube-csatornáján este 18 órától.
Kosztolányi Dezső világszínvonalú prózáját az tette nagyszerűvé, hogy kortól és pozíciótól függetlenül befogadható, könnyen értelmezhető, mégis magas irodalmi szövegeket hozott létre. A tanár, aki a világtól elzárva neveli gyermekét, a bosszúálló szobalány, vagy a szadista császár, aki költő akar lenni; legyen szó bármilyen alaphelyzetről, Kosztolányi minden karakterrajzzal és dialógussal általános emberi lélekmechanizmusokat vizsgál, és mikrotragédiákon keresztül ábrázol össztársadalmi jelenségeket, történelmi korokat.
Michelangelo Antonioni Nagyítás (Blow up) című 1966-os alkotása egy új korszakot nyitott a rendező életművében. A neorealizmus filmkészítési gyakorlata jellemzi korai filmjeit (Egy szerelem krónikája, Barátnők, Kiáltás), azonban később meghaladja azt és kimunkálja saját, összetéveszthetetlen rendezői stílusát.
Az Euronyme tánca című Bódy-klip a nyolcvanas évek közepén készült, abban az időszakban, amikor a „videóklip” még progresszív jelentéstartalommal bírt: a videótechnikát elsősorban kísérletező kedvű művészek és filmrendezők használták, a nem titkolt cél pedig egy új formanyelv kikísérletezése, egy új médium lehetőségeinek feltérképezése volt.
2020 októberében mutatták be Jason Woliner rendezésében a Borat második részét, aminek teljes címét már leírni is fáj: Borat utólagos mozifilm: Produkciós kenőpénz szállítása az amerikai rezsimnek a Kazahsztán egyszeri dicsőséges nemzetének hasznára. Az első rész (a Borat: Kazah nép nagy fehér gyermeke menni művelődni Amerika) 2006-ban került a mozikba, Sacha Baron Cohen főszereplésével, aki természetesen az új részben is viszi tovább a karaktert. Az első rész sikere miatt – és mert a Borat figura szinte önálló életre kelt –várható volt hogy elkészül a folytatás is.
„– De szép kis szőrös! – Ugye? Tavaly tömték” – hangzik az egyik vegytisztaságú mini-blőd párbeszéd a Csupasz pisztoly sorozatból. Buta és egyszerű poén. Amitől viszont ellenállhatatlanul, reflexszerűen vigyorra görbül a szánk, az a párbeszéd férfi résztvevőjének gesztusrendszere, ahogy ezt kimondja, ahogy elnéz a kamera mellett, ezüstös ősz hajával és a sok vihart látott pléharcról sütő megkövesedett debilitás minden bájával.