A kispárna használata lehet előre megfontolt, sőt határozottan kitervelt, vagy pedig hirtelen felindulásból az akcióba épített kellék. A „családi mozidélután Disney-vel” típusú vígjátékok mellett a kisgyermekes szinglikről szóló romantikus történetek elengedhetetlen velejárója a spontán kialakuló párnacsata, ami a történet kedélyességét, intimitását, és a szereplők (meg)szerethetőségét hivatott elősegíteni. (Itt például megtekinthető a filmtörténet tíz leghíresebb párnacsatája: Top 10)
Az előre kitervelt párnahasználat ritkább. Főként krimikben, thrillerekben és helyszínelő-sorozatokban visszatérő motívum, hogy a „párnát-az-arcra-amíg-van-benne-szusz” módszert alkalmazzák problémamegoldásra a rosszarcú hősök. A tervezés és az improvizáció keveréke, amikor egy profi bérgyilkos a filmben már úgy megy legyilkolni a hálószobában tartózkodó célszemélyt, hogy tudja: biztos lesz a közelben olyan puha eszköz, amelyet hangtompítóként használhat. Ez persze a párnaalkalmazás felsőfoka a szakmában, hisz százszázalékosan sosem lehet benne biztos a revolveres problémamegoldó, hogy valóban lesz a helyszínen kézreálló kispárna. Ilyenkor megteszi egy nagyobb is.
A kifejezetten tizennyolc éven felülieknek szóló alkotásokban szokott még visszatérő motívum lenni a kispárna, főként olyankor, amikor a két (vagy több) szereplő valamely extrém pozícióban egyesül a képen. A párna vagy a fenék, vagy a fej, vagy a has alá kerül, persze a variációk végtelenek. Alkalomadtán persze felmerül, hogy a képen látható szereplők közül valószínűleg a kispárna élvezte legjobban a felvett jelenetet, tekintetbe véve a pozitúrák nyakatekertségét. A hetvenes évek klasszikus felnőttfilmjeiben (ahol cselekménnyel, díszletekkel, zsánerelemekkel is dúsították a pőre aktusokat) figyelhető meg az Edgar Allen Poe által klasszikussá tett Doktor Kátrány és Toll professzor módszer továbbfejlesztett változata: a kátrány helyett valami ragadós szirup, amit a szereplők nyalogatnak egymáson, egymásról, egymásban, majd kispárnabelsőségben (toll, pihe) hemperegnek, és csak szigorúan ezek után lépnek tovább a 18+-os vizuális folyamatban.
Január 29-én kezdődött a Sapientia EMTE Média Tanszékének rendhagyó, online filmtörténeti vetítéssorozata. A tervek szerint az egyetem minden hónap utolsó péntekjén egy-egy magyar filmet vetít le a virtuális térben. A vetítést a tanszéken oktató és kutató szakemberek rövid felvezetője előzi meg, és a résztvevők érdeklődésétől függően minden találkozás közös beszélgetéssel zárul.
Előfordul, hogy nincs szükségünk újrakezdésre, csupán félünk megbirkózni a problémáinkkal. Erről szól az Egy makulátlan elme örök ragyogása (2004). Joel (Jim Carrey) első kézből tapasztalja meg, milyen veszélyes lehet ez, amikor fizet egy vállalatnak, hogy töröljék ki az emlékeiből volt barátnőjét, Clementine-t (Kate Winslet). Joel túl későn jön rá, hogy nem szeretné pár rossz élmény miatt elfelejteni a kapcsolatát, és saját elméjét járva próbálja megmenteni szerelme emlékét. A film ügyesen csavarja sci-fi-köntösbe az emberi érzelmek komplexitását, és hitelesen mesél arról, hogy a tiszta lap nem lehet a válaszunk minden
A nyolcvanas években András Ferenc bátran bevállalt egy alvilági thrillert, melyben a főszereplő antagonista nem amerikai kém, hithű kapitalista morálgyilkos, még csak nem is gerinctelen ellenforradalmár, hanem egy mérnökdiplomás taxisofőr.
A nagymama, aki egy haláltáborban szült, az anya, aki Auschwitzban született, és az unoka, aki titkolja a saját gyerekei előtt a múltat – anyák és lányaik történetei, túlélési stratégiák és a megbékélés lehetőségei. Leginkább ezekről szól a film. Attól érvényes, hogy az életben gyökerezik.
Az átlagos mozgóképfogyasztó ma már elképzelhetetlennek tarja, hogy egy filmben ne legyenek hangok (színek, digitális trükkök stb.), azonban a filmtörténet első nagy korszakában a celluloidtekercsekre csak képet tudtak rögzíteni, így sem dialógusok, sem zajok, sem filmzene nem volt. Illetve utóbbit természetesen kreatívan megoldották, és ha a felvételkor és lejátszáskor nem is tudtak hangot produkálni a vetítőgépről, a mozikban legtöbbször egy egész nagyzenekar volt, amely élőben festette alá zenei hangkulisszával a vásznon látottakat.
Egy dialógust rögtönözni? Semmiség. Egy forgatókönyvet? Azt már nehezebb. Hasonlóképpen: egy jelenetet (képpel-hanggal-világítással-színészekkel) még csak-csak össze lehet dobni a pillanat hevében, na de egy egész estés, nézhető játékfilmet így összerakni elég nagy botorság. A filmkészítés és a teljes improvizáció első hallásra kizárja egymást, hiszen a konstruáltság, a megtervezettség és persze a megrendezés is a film leglényegéhez tartoznak. Próbálkozások persze mindig akadtak, elsősorban a határterületekről érkező alkotók részéről, és azoknál, akik a film különleges sajátosságaiban és nem az
Mészöly Miklós írásaiból nem könnyű filmet készíteni, és sokáig az 1970-es Magasiskola volt az egyetlen adaptáció, ami az ő művéből készült. A feldolgozás sajátossága azonban, hogy az 1956-ban íródott kisregényt Mészöly a rendezővel együtt dolgozta át mozgóképpé, a forgatókönyvet közösen írták, a film dialógusait pedig Mészöly egyedül jegyzi. A kisregény írásának egyik ihlető elemének tekinthető (a szocializmus politikai berendezkedése mellett), hogy az író egy alkalommal maga is egy kísérleti solymásztelep vendége volt pár napig, így a regényben (és a filmben) megjelenő realista elemek valós eseményekből
Mészöly Miklós a modern magyar irodalom egyik legmeghatározóbb és legismertebb alakja. Munkásságát pont annyira jellemzi a diverzitás, mint a műfajtól független konzisztens professzionalitás. Versek, drámák, regények, filmnovellák, mesék, esszék, cikkek és forgatókönyvek kötődnek a nevéhez, fontosabb műveit tizenkét nyelvre fordították le. Vaskos irodalmi renoméja kiradírozhatatlan fejezetté vált a honi kultúrában, az irodalmon kívül is.
Az anime aranytriászának harmadik tagja (Osi Mamoru és Otomo Kacuhiro mellett) Mijazaki Hajao. Az ő meséi a legfogyasztóbarátabbak a nyugati közönségnek – jelzi ezt az az Oscar-díj is, amit a Chihiro szellemországban című művéért kapott –, ez azonban nem jelent sem minőségi, sem tematikai behajlást a nyugati ízlés előtt. Mijazaki Hajao meséket mond. Meséket a természetről, az emberről, az univerzum rezdüléseiről és a kizökkent időről, amit helyretolni már nem lehet, csak elfogadni a helyzetet.