2020. december 14., 02:35
1982-t írunk, az internet és a közösségi média még sehol, az okostelefonokról és egyéb virtualitásra optimalizált kütyükről nem is beszélve, a klímatudatosság és a hollywoodi szuperinfluenszerek Starbuckson edzett ökoforradalmisága a kanyarban sincs, ami van helyette: jégcsapokat eresztő hidegháború a keleti és a nyugati blokk közt, űrverseny és fegyverkezés, és – legalábbis a nyugati blokkban – a „technikai fejlődés–termelés–minél nagyobb fogyasztás” arany háromszöge, tombol a kapitalizmus és a fogyasztói társadalom, épül a legszebb új világ. Azóta eltelt 38 év, a nyugati blokk megnyerte a hidegháborút, a fogyasztásra épülő trash életmód globálissá vált, megjelentek a piacon a környezetet féltő ideológiai és egyéb árutermelők is, megszületett az internet és vele az eddigi legvirtuálisabb valóság, a világ sokat változott – az ember meg maradt, aki volt.
1982-ben jelent meg Godfrey Reggio Koyaanisqatsi című filmje, ami nemcsak az akkor uralkodó korhangulattal ment szembe, hanem a kimunkált játékfilmes sztenderdekkel is: bár másfél órás a mű, se története, se emberi főszereplője nincs, sőt narráció és okos párbeszédek helyett végig zenét hallunk, Philip Glass szakrális kompozícióját. Mondhatnánk emiatt, hogy unalmas, de nem – sőt a mai didaxistól csöpögő Mentsük meg a bolygót-kiáltványok korában is felüdülés megnézni, mert nem dumál, hanem megmutat, nem meggyőzni akar, hanem más dimenzóba repít, mint az igazi költészet és az igazi művészet.
Ami valamennyire magyaráz és orientál az a cím (és a rendező jónéhány nyilatkozata a nyelvi kiüresedésről és az eltévedt emberiségről, ezek ismertetésétől most eltekintünk, mert bár izgalmasak, de témánk most a filmköltészet, nem a zsurnalizmus): Koyaanisqatsi – hopi indián szó, ami többértelmű, többjelentésű, de a jelentések mégis azonos asszociációs körben mozognak. A filmben inzertként is feltűnő négy értelem: a világ kizökkent, az élet megromlott és kaotikussá vált, a létezés egyensúlyát vesztette, és mindez az állapot egy jelzés arra, hogy változtatni kellene az életmódunkon. A címválasztás – és maga az a gesztus, hogy a szó egy ősi, törzsi nyelvből való – megadja azt az alkotói perspektívát, amin keresztül a film csoportosítja a bemutatott jelenségeket: a nyugati civilizáció csúcsának tekintett fogyasztói társadalmat egy más, szinte kihalt, de civilizációs szinten – 1982-ben – alig megjelenő, természetközeli perspektívából szemléli. Hogyan alakítja át, rombolja le a természetet az emberi tevékenység, és hogyan magányosodik el közben maga az egyén, az individuum, akinek pedig a boldogságáról és szabadságáról szólna ez az egész civilizációs konstrukció, amit a nyugati félteke összerakott magának.
Godfrey Reggio: Koyaanisqatsi (teljes film)
A Koyaanisqatsi képszekvenciákat helyez egymás mellé, a film egyetlen hatalmas montázsfolyam: mozgóképdarabokat látunk hegyekről, sziklákról, folyókról, erdőkről, robbanásról, gátakról, építményekről, gyárakról madártávlatból, lassított felvételeket és gyorsított time-lapse snitteket az éjszakai nagyvárosok forgalmáról, ami inkább tűnik absztrakt festménynek, mint dokumentumfelvételnek, felvételeket a felgyorsult életritmusról, plázákról, játéktermekről, tömeggyártásról és tömegfogyasztásról, házrombolásról és mozgólépcsőkön iszkoló embertömegről, és közeli plánokat a tömegből kiemelt egyes emberekről, akik esznek, sétálnak, sorban állnak – és akiknek a szemében nem egy domináns civilizációs életmód polgárainak boldog kiegyensúlyozottsága, hanem a mély magány tükröződik.
A film megtekintéséhez ajánlott módosítani a befogadói attitűdön, vagyis ne próbáljuk meg rögtön értelmezni a látottakat, hanem csak szemléljük, amit látunk és hagyjuk, hogy hassanak ránk a képek és a zene. A különlegesnek tűnő megvalósítás természetesen nem előzmény nélküli, ha nagyon be akarnánk skatulyázni, akkor a Koyaanisqatsi experimentális dokumentumfilm, vagyis a hagyományostól eltérő formanyelvű, de jobbára fotorealisztikus felvételeket használó mozgókép. Az előzmények-rokonfilmek közül csak kettőt említenénk meg, mindkettő a filmtörténet klasszikusa, és majdnem száz évvel az elkészültük után ma is élvezet nézni őket: az egyik Dziga Vertov Ember a felvevőgéppel (1929) című munkája, ami csak azt adja, mi címének lényege. Narráció és történet nélküli hosszú montázs, dokumentumfelvételekből, zenére (a némafilm korszakban vagyunk, szóval a képen megjelenő figurák akkor sem tudtak volna megszólalni, ha nagyon akarta volna a rendező), a másik, ugyanúgy a némafilmkorszakból a Berlin, egy nagyváros szimfóniája (1927), Walter Ruttman rendezése, ami szintén nem távolodik túlzottan el a címben megjelölt témától: a főszereplő a húszas évek Berlinje, a nagyváros mozgóképre örökített dinamikája. A két film az akkor még alig pár évtizedes mozgókép azóta már kísérletinek mondott darabja lett, mert a hangosfilm megjelenésével és a stúdiórendszer kialakulásával a tömegfilm (és a dokumentumfilm is) más irányba mozdult, de ez már egy másik történet – az viszont látható, hogy Reggio Koyaanisqatsija és későbbi, hasonló esztétikán alapuló munkái – Powaqqatsi (1988), Naqoyqatsi (2002) – nem előzmény nélküliek.
Amiben viszont mindenképpen egyedülálló volt az 1982-es filmköltemény, az a benne megjelenő szemlélet és annak formanyelvi megvalósítása: az, ahogy a teremtés koronáját a saját szemétdombjába fulladó, elidegenedett, magányos lényként mutatta be, szavak nélkül, pusztán zenével és képekkel. A ma divatos klímavédelem és környezetvédelmi agitáció (ne használjunk műanyagot!, tiltsuk be a dízeleket!, együnk követ, az nem érez semmit! stb.) helyett a fogyasztói alapállást vizsgálja: ebből a perspektívából az ősbűn nem a környezetpusztítás, hiszen az már csak tünet. A valódi ok a kiszakadás a teremtett világ harmóniájából – minden más csak következmény.
