1982-ben jelent meg Godfrey Reggio Koyaanisqatsi című filmje, ami nemcsak az akkor uralkodó korhangulattal ment szembe, hanem a kimunkált játékfilmes sztenderdekkel is: bár másfél órás a mű, se története, se emberi főszereplője nincs, sőt narráció és okos párbeszédek helyett végig zenét hallunk, Philip Glass szakrális kompozícióját. Mondhatnánk emiatt, hogy unalmas, de nem – sőt a mai didaxistól csöpögő Mentsük meg a bolygót-kiáltványok korában is felüdülés megnézni, mert nem dumál, hanem megmutat, nem meggyőzni akar, hanem más dimenzóba repít, mint az igazi költészet és az igazi művészet.
Ami valamennyire magyaráz és orientál az a cím (és a rendező jónéhány nyilatkozata a nyelvi kiüresedésről és az eltévedt emberiségről, ezek ismertetésétől most eltekintünk, mert bár izgalmasak, de témánk most a filmköltészet, nem a zsurnalizmus): Koyaanisqatsi – hopi indián szó, ami többértelmű, többjelentésű, de a jelentések mégis azonos asszociációs körben mozognak. A filmben inzertként is feltűnő négy értelem: a világ kizökkent, az élet megromlott és kaotikussá vált, a létezés egyensúlyát vesztette, és mindez az állapot egy jelzés arra, hogy változtatni kellene az életmódunkon. A címválasztás – és maga az a gesztus, hogy a szó egy ősi, törzsi nyelvből való – megadja azt az alkotói perspektívát, amin keresztül a film csoportosítja a bemutatott jelenségeket: a nyugati civilizáció csúcsának tekintett fogyasztói társadalmat egy más, szinte kihalt, de civilizációs szinten – 1982-ben – alig megjelenő, természetközeli perspektívából szemléli. Hogyan alakítja át, rombolja le a természetet az emberi tevékenység, és hogyan magányosodik el közben maga az egyén, az individuum, akinek pedig a boldogságáról és szabadságáról szólna ez az egész civilizációs konstrukció, amit a nyugati félteke összerakott magának.
Godfrey Reggio: Koyaanisqatsi (teljes film)
A Koyaanisqatsi képszekvenciákat helyez egymás mellé, a film egyetlen hatalmas montázsfolyam: mozgóképdarabokat látunk hegyekről, sziklákról, folyókról, erdőkről, robbanásról, gátakról, építményekről, gyárakról madártávlatból, lassított felvételeket és gyorsított time-lapse snitteket az éjszakai nagyvárosok forgalmáról, ami inkább tűnik absztrakt festménynek, mint dokumentumfelvételnek, felvételeket a felgyorsult életritmusról, plázákról, játéktermekről, tömeggyártásról és tömegfogyasztásról, házrombolásról és mozgólépcsőkön iszkoló embertömegről, és közeli plánokat a tömegből kiemelt egyes emberekről, akik esznek, sétálnak, sorban állnak – és akiknek a szemében nem egy domináns civilizációs életmód polgárainak boldog kiegyensúlyozottsága, hanem a mély magány tükröződik.
A film megtekintéséhez ajánlott módosítani a befogadói attitűdön, vagyis ne próbáljuk meg rögtön értelmezni a látottakat, hanem csak szemléljük, amit látunk és hagyjuk, hogy hassanak ránk a képek és a zene. A különlegesnek tűnő megvalósítás természetesen nem előzmény nélküli, ha nagyon be akarnánk skatulyázni, akkor a Koyaanisqatsi experimentális dokumentumfilm, vagyis a hagyományostól eltérő formanyelvű, de jobbára fotorealisztikus felvételeket használó mozgókép. Az előzmények-rokonfilmek közül csak kettőt említenénk meg, mindkettő a filmtörténet klasszikusa, és majdnem száz évvel az elkészültük után ma is élvezet nézni őket: az egyik Dziga Vertov Ember a felvevőgéppel (1929) című munkája, ami csak azt adja, mi címének lényege. Narráció és történet nélküli hosszú montázs, dokumentumfelvételekből, zenére (a némafilm korszakban vagyunk, szóval a képen megjelenő figurák akkor sem tudtak volna megszólalni, ha nagyon akarta volna a rendező), a másik, ugyanúgy a némafilmkorszakból a Berlin, egy nagyváros szimfóniája (1927), Walter Ruttman rendezése, ami szintén nem távolodik túlzottan el a címben megjelölt témától: a főszereplő a húszas évek Berlinje, a nagyváros mozgóképre örökített dinamikája. A két film az akkor még alig pár évtizedes mozgókép azóta már kísérletinek mondott darabja lett, mert a hangosfilm megjelenésével és a stúdiórendszer kialakulásával a tömegfilm (és a dokumentumfilm is) más irányba mozdult, de ez már egy másik történet – az viszont látható, hogy Reggio Koyaanisqatsija és későbbi, hasonló esztétikán alapuló munkái – Powaqqatsi (1988), Naqoyqatsi (2002) – nem előzmény nélküliek.
Amiben viszont mindenképpen egyedülálló volt az 1982-es filmköltemény, az a benne megjelenő szemlélet és annak formanyelvi megvalósítása: az, ahogy a teremtés koronáját a saját szemétdombjába fulladó, elidegenedett, magányos lényként mutatta be, szavak nélkül, pusztán zenével és képekkel. A ma divatos klímavédelem és környezetvédelmi agitáció (ne használjunk műanyagot!, tiltsuk be a dízeleket!, együnk követ, az nem érez semmit! stb.) helyett a fogyasztói alapállást vizsgálja: ebből a perspektívából az ősbűn nem a környezetpusztítás, hiszen az már csak tünet. A valódi ok a kiszakadás a teremtett világ harmóniájából – minden más csak következmény.
Budapesten és Kolozsváron is bemutatták A maga természete szerint és szabadon című dokumentumfilmet, amely báró Bornemissza Elemérné Szilvássy Carola életét dolgozza fel. A mű a huszadik század vészterhes első felének Erdélyét mutatja be, melyben tehetős emberek lényeges dolgokat tettek a köz javára. Szilvássy Carola mondta az ikonikussá vált, lényegre törő szavakat: „Kell, hogy legyen Erdélyben egy otthona a magyar szónak”.
A kétezres évek elejétől Tolkien munkássága A Gyűrűk Ura filmeknek köszönhetően a virágkorát éli. A sikeres filmtrilógiát követően a rendező, Peter Jackson úgy gondolta, eljött az ideje elkészíteni Középfölde mitológiájának másik adaptációját is. Így A hobbit című (mese)regényből újabb filmtrilógia készült, amely egyébként előzménye is A Gyűrűk Ura történeteknek. Bár ez utóbbi filmek már kritikai szempontból nem kaptak akkora figyelmet, mint elődei, ekkorra már a hollywoodi gépezet beindult. 2017-ben az Amazon felvásárolta a megfilmesítési jogokat.
Köztudott tény, hogy a felvidéki magyarok gyerekkortól tanulják a szlovák nyelvet. Az azonban érdekesség, hogy a közös múlt miatt a cseh nyelv is hellyel-közzel része az életünknek. Ha máshogy nem is, a tévéből. Például követhetjük azokat a filmeket, amelyeket minden karácsonykor műsorra tűznek a szlovák adókon. A cseh mesefilmeknek komoly hagyományuk van, de immár nemzeti hősükről készített történelmi dráma is akad északnyugati szomszédaink repertoárjában.
2022. július 14-én jelent meg a Netflix szolgáltatón a Resident Evil-franchise legutóbbi „adaptációja”. A Paul W. S. Anderson filmekhez hasonlóan ez az alkotás is inkább csak felhasznál az alapanyagból, de míg a Kaptár-filmek legalább stílussal teszik ezt, addig ennél a sorozatnál a stílus nincs jelen és nem szórakoztató a végeredmény.
Fel fogok tenni néhány kérdést. Nincs jó vagy rossz válasz. Hogyan képzeled el a jövőt? Milyen lesz a természet? Hogyan fog megváltozni a városod? Milyenek lesznek a családok? Mi az, amire emlékezni fogsz, és mi az, amire nem? Kérdezi egy hang a sötét kép alatt, majd megjelenik Joaquin Phoenix, kezében egy mikrofonnal.
A Guerilla 1849-ben játszódik, nem sokkal a világosi fegyverletétel után, amikor még sokan nem tudják, vagy épp nem hiszik el, hogy a szabadságharcnak vége. A film főhőse, Barnabás (Váradi Gergely) egy erdőben bujkáló csapatot keres, Csont János (Orbán Levente) századát, ahol öccse szolgál – a célja, hogy hazavigye öccsét a szüleihez.
„A kikötő felett úgy szürkéllett az ég, mint a televízió képernyője műsorszünet idején” – ezzel a mondattal indul a máig leghíresebb cyberpunk mű, a Neurománc – egyenesen egy démonikus évből, 1984-ből. A több mint két dekáddal ezelőtti, műfajteremtő könyvben született meg a high-tech futurizmus aljas utcákra optimalizált változata, amiben a klasszikus noir regények költőisége a punk nihilizmusával egyesült.
Peter Greenaway brit rendező pályafutását festészettel kezdte, azonban Ingmar Bergman filmjei akkora hatást tettek rá, hogy ő is váltott a filmművészetre. Munkái nyíltan és rejtve is magukban hordoznak képzőművészeti jegyeket, ami leginkább alkotásai vizuális kifinomultságában és utalásaiban érhető tetten. Második és egyben legismertebb nagyjátékfilmje A rajzoló szerződése, amit 1982-ben mutattak be, és azóta a filmművészet egyik alapvető darabjává nőtte ki magát.
A filmelbeszélés egészét meghatározó kábítószeresfilmek több csoportra oszthatóak, aszerint, hogy a szer mint dramaturgiai, filmszervező narratív elem milyen módon jelenik meg bennük. Csoportosításomban három fő lényegi karakterisztikumot különböztetek meg, ezek a következők: az életforma, az anyag, és a karrier.
Amikor 1895. december végén, a párizsi Grand Café pincehelyiségében a Lumiére fivérek levetítik az első nagyközönségnek szánt mozgóképeket, egy új, szabad alkotásforma születik meg. Eleinte úgy tűnhet, csupán egy üzleti alapú cirkuszmutatványról van szó, nem egy véleményközlő és véleményformáló művészeti ágról. A tartalmi korlátokat kizárólag a készítők határozzák meg, a befogadói reakció közvetlen és azonnali. Nincs szükség külső szabályozó szervre, mely megszabná, mit láthat a néző és mit nem, így a határfeszegetés azonnal megkezdődik.