Lorraine Broughton (Charlize Theron), az MI6, a brit titkosszolgálat különleges ügynöke, profi a közelharcban, álcázásban és a gyilkolásban. A film pár nappal a berlini fal leomlása előtt játszódik, és a szőke ügynököt azzal bízzák meg, hogy menjen Berlinbe és szerezzen meg egy különleges mikrofilmen tárolt listát, amely a feketepiacon kering, és amin az összes ügynök és egy rejtélyes kettős ügynök neve is rajta van. Erre vadásznak a szovjetek, a keletnémetek, a franciák és minden létező ügynök, aki a városban kavar. Hősnőnk összekötője egy helyi beépített ügynök, David Percival (James MacAvoy), aki jobb pillanataiban egy másnapos partiarcnak tűnik, rosszabb pillanataiban viszont hidegvérű gyilkos. Feltűnik még egy szexi francia ügynöknő (Sofia Boutella), Stasi- és KGB-ügynökök, és persze a hidegháború utolsó évének jellegzetes figurái. Senki nem bízhat senkiben, mindenki átver mindenkit, de még így is meglepő az utolsó csavar, amire a legrutinosabb kémfilmrajongók sem igazán számíthatnak. A történet néha nehezen követhető, és gyakran kibogozhatatlan, hogy éppen ki kivel van, de a film legnagyobb erénye nem a történetmesélés – hanem a sűrű atmoszféra és a brutálisan valósághű akciójelenetek, amelyeket jórészt kaszkadőr nélkül vettek fel.
Depeche Mode: Personal Jesus (Atomszőke-előzetes)
A film szinte végig Berlinben játszódik, de sok jelenetben Budapest alakítja Berlint. A hármas metró, a hetedik kerület bérházai, az ötödik kerület utcái nekünk felismerhetőek, de egy külföldi nézőnek kitűnően megjelenítik a hidegháborús Berlin hangulatát. Nem ez az egyetlen magyar szál a gyártásban – a film technikai stábjában sok magyar dolgozott a stáblista szerint, ami ismét bizonyítja, hogy a magyar filmes szakemberek képesek világszínvonalú technikai munkára. A borongós, hideg, ám mégsem depresszív hangulatot árnyalja a filmben megjelenő humor és a nyolcvanas évek zenéi. Az akciójelenetek alatt a Depeche Mode, a Clash vagy épp a német könnyűzene nyolcvanas évekbeli szupersztárja, Falco szól, de felcsendül Nena 99 luftballon című számától a New Order Blue Monday-én át a Queen Under pressure-jéig számtalan zenei időkapszula a nyolcvanas évekből.
Blue Monday (Atomszőke-filmzene)
A film szigorúan 18 éven felülieknek szól, nemcsak a régi slágerek miatt, hanem a realisztikus, sokszor brutális akciójelenetek okán is. Az Atomszőke a retrókémfilmek és a dögös titkos ügynökök rajongói mellett azokat is megszólíthatja, akik a történelmet egyetlen folyamatos hallucinációként látják, amiben falak emelkednek, falak omlanak, de a legmélyebb motivációk mindig, mindenhol ugyanazok.
„1945. szeptember 21. Ezen az éjszakán haltam meg.” Egy rongyos, csontsovány fiú fekszik egy oszlop tövében, sok más rongyos gyerek ugyanígy, körülöttük gomolyog az emberáradat, átlépnek rajtuk, kikerülik őket. Ahol háború volt, ott háború volt, a kisgyerekek pedig gyengék a túléléshez. Erről szól a Szentjánosbogarak sírja: gyerekekről, akiknek meghalnak a szülei, gyerekekről, akiknek nincs hol lakniuk, mert lebombázzák a házukat, gyerekekről, akik megpróbálják túlélni az éhséget, a magányt – de belehalnak.
King Kong nevét mindenki ismeri, az is, aki életében csak nagyon kevés filmet látott. Az óriásmajom alakja a közös kulturális tapasztalat egyik közkincse a XX. század eleje óta, amikor először megjelent a mozivásznon. Alakja egyszerre idézi meg a rettegést az ismeretlentől, a természeti erőktől, a civilizációs szorongást a természettől – hiába tűnik úgy, hogy mi uraljuk a bolygót és a természetet, ez valójában a felszín, a mélyben ismeretlen erők rejtőzhetnek. Ennek a szorongásnak egyik filmes teremtménye King Kong, akiről az 1933-as első film óta rengeteg regény, képregény, írás, tévésorozat és persze film is készült.
A poszthumanista filozófusok alapvetően az emberi létezésen túli (poszthumán), illetőleg a humanista filozófiák utáni (poszthumanista) történésekre koncentrálnak, ennek megfelelően kivételes figyelmet szentelnek a mesterséges intelligencia, továbbá a növényi és állati létezés világának. Vitatják, hogy az ember lenne a teremtés koronája, emellett az emberi ész és értelem descartes-i eredetű antropomorf világkép evidenciáit kritizálják, hiszen szerintük semmilyen szempontból nem bizonyított, hogy érzékeink és értelmünk révén képesek vagyunk megismerni a teremtés teljességet.
Az időutazás megvalósításához nem időgép szükséges, hanem különböző vegyi anyagok folyamatos adagolása az emberi szervezetbe, ami aztán likat üt az Időn – legalábbis ezt állítja műveiben a XX. századi amerikai irodalom klasszikusa, William S. Burroughs, aki sajátos időutazásait széttördelt, hallucinogén regényekben dokumentálta.
A poszthumanista filozófusok alapvetően az emberi létezésen túli (poszt-humán) illetőleg a humanista filozófiák utáni (poszt-humanista) történésekre koncentrálnak, ennek megfelelően kivételes figyelmet szentelnek a mesterséges intelligencia, továbbá a növényi és állati létezés világának. Vitatják, hogy az ember lenne a teremtés koronája, emellett az emberi ész és értelem descartes-i eredetű antropomorf világkép evidenciáit kritizálják, hiszen szerintük semmilyen szempontból nem bizonyított, hogy érzékeink és értelmünk révén képesek vagyunk megismerni a teremtés teljességet.
„A szeméttelepek fölött, elhomályosítva a várost, a füst és köd sárgás kupolája remegett, a messziségből csak egy napsütötte ablak tűzött át rajta, közepén, mint egy bója, ringott a Zenobia-templom sisakja. A magasban, a levegő láthatatlan örvényeiben, mint kergetőző sirályok, széltől elragadott nejloncafatok csillogtak. Hallatszott még a visítozásuk is” – Bodor Ádám költői prózáját első ránézésre igen nehéznek tűnik mozgóképre adaptálni, azonban – ahogy az elmúlt ötven év mutatta – időről időre megpróbálkoztak vele vállalkozó szellemű szerzői filmesek, több-kevesebb sikerrel.
Alábbi filmünk három Oscar-díjat, egy Golden Globe-ot és három BAFTA-díjat is magáénak tudhat. Rendezője az egyedüli női alkotó a cannes-i filmfesztiválok történetében, aki filmjéért elnyerte az Arany Pálmát. Ez a nagy sikerű, ám mégis megosztó alkotás az 1993-as, új-zélandi, ausztrál és francia koprodukcióban készült Zongoralecke (The Piano).
A dél-koreai filmipar a kilencvenes évek közepe óta igencsak ráerősített: a művészfilmek nemzetközi piacán egyik régiónak/országnak sem jelent túl nagy nehézséget képviseltetnie magát, annál inkább a (közönség)szórakoztató blockbusterek közt. Dél-Korea a kilencvenes években hollywoodi mintájú filmipart épített ki, vagyis futószalagon készültek a legmagasabb technikai színvonalon kivitelezett, igényes közönségfilmek, amelyek Ázsiát meghódították ugyan, de Nyugat-Európában vagy épp Amerikában mainstream SK filmet nézni szubkulturális szórakozásnak számít.
A Magyar Művészeti Akadémia Művészetelméleti és Módszertani Kutatóintézet online beszélgetéssorozatot indít Animációs esték címmel, amely a tavaszi félévben a Hagyomány és haladás címmel veszi kezdetét február 18-án. A Hild-villából közvetített adások élőben követhetők a kutatóintézet Facebook-oldalán és YouTube-csatornáján este 18 órától.
Kosztolányi Dezső világszínvonalú prózáját az tette nagyszerűvé, hogy kortól és pozíciótól függetlenül befogadható, könnyen értelmezhető, mégis magas irodalmi szövegeket hozott létre. A tanár, aki a világtól elzárva neveli gyermekét, a bosszúálló szobalány, vagy a szadista császár, aki költő akar lenni; legyen szó bármilyen alaphelyzetről, Kosztolányi minden karakterrajzzal és dialógussal általános emberi lélekmechanizmusokat vizsgál, és mikrotragédiákon keresztül ábrázol össztársadalmi jelenségeket, történelmi korokat.