Bódy a magyar filmrendezők közül először vetette rá magát a videótechnikára és sorban készítette a különböző irodalmi, filozófiai, mitologikus témájú kísérleti filmeket. Míg mára már a videóklip egyértelműen a zenés (és a zenét illusztráló) képszerkesztést jelenti, addig az Euronyme tánca készítése idején a „klip” esztétikája még épphogy csak formálódóban volt. Bódy fogalmilag is különválasztotta az általa készített klipfajtákat: az Euronyme tánca mytho-klip. Egy ősi mítoszt adaptál az akkoriban legújabbnak számító technika formálódó formanyelvére – azonban mindezen kapcsolatok mellett még megjelenik mozgásművészeti elemként a tánc is.
Bódy Gábor: Euronyme tánca (video): ITT
A mítosz szerint a világ (az univerzum) Euronyme táncának eredménye. Bódy ezt a folyamatot mutatja be a filmben: ahogy a tánc aktusa világot teremt a semmiből. A tánc ősi, szakrális funkciója a világok közti közlekedést célozta meg, amit nevezhetünk akár a természetfelettivel való egyesülésnek is, vagy az efelé mutató, erre használatos eszköznek. Vagyis a tánc több puszta mozgásnál és energiakifejtésnél – a tánc leginkább a transzállapot felé való törekvés, a kiszakadás és az új minőség(ek) elérésének eszköze. Euronyme tánca még ezt a szakrális funkciót is tovább mélyíti, egész pontosan a legvégső szakrális funkcióig, a világteremtésig. Bódy filmjében Euronyme aranyozottan fénylő (és vonagló) alak, szinte testetlen (erotikának nyoma sincs benne), nemtelen és éteri – mégis kézzelfogható. A klip képein először őt és vonaglását látjuk figuratívan, körülötte (és a háttérben) kaotikusan kavargó formák, digitális effektek, expresszionista festménytechnikára hajazó intenzív vonalak és hullámformák láthatók. Ezek után (az alak végig az előtérben van) a káosz motívumainak megtartása mellett megjelennek a további figuratív elemek, amelyek egyértelműen a mitikus archetípusok közül kerülnek ki: a tojás, az abból kinövő föld, víz és az egyéb elemek, majd az ember és az ember alkotta tárgyak, eszközök és végső lépésként a táncból teremtett világot átalakító emberi tevékenység nyomai is (felhőkarcolók és metropoliszok). A klip zenei világa meglehetősen monoton és egysíkú: a dallam és a harmónia helyett egyfajta nyers, a szívdobbanás üteménél kicsit gyorsabb, effektezett hangorkánt hallunk, ami azonban a maga lecsupaszított ritmusával kitűnően ellenpontozza a – harmóniát látványosan nélkülöző – test vonaglását.
Bódy Gábor úttörő miniklipje a táncot mint létformáló erőt szemléli és a tánc eredeti funkcióját kívánja illusztrálni – vagyis hogyan lesz a ritmusból, a mozdulatokból és az ebből kicsapódó energiából teremtés.
2020 októberében mutatták be Jason Woliner rendezésében a Borat második részét, aminek teljes címét már leírni is fáj: Borat utólagos mozifilm: Produkciós kenőpénz szállítása az amerikai rezsimnek a Kazahsztán egyszeri dicsőséges nemzetének hasznára. Az első rész (a Borat: Kazah nép nagy fehér gyermeke menni művelődni Amerika) 2006-ban került a mozikba, Sacha Baron Cohen főszereplésével, aki természetesen az új részben is viszi tovább a karaktert. Az első rész sikere miatt – és mert a Borat figura szinte önálló életre kelt –várható volt hogy elkészül a folytatás is.
„– De szép kis szőrös! – Ugye? Tavaly tömték” – hangzik az egyik vegytisztaságú mini-blőd párbeszéd a Csupasz pisztoly sorozatból. Buta és egyszerű poén. Amitől viszont ellenállhatatlanul, reflexszerűen vigyorra görbül a szánk, az a párbeszéd férfi résztvevőjének gesztusrendszere, ahogy ezt kimondja, ahogy elnéz a kamera mellett, ezüstös ősz hajával és a sok vihart látott pléharcról sütő megkövesedett debilitás minden bájával.
Január 29-én kezdődött a Sapientia EMTE Média Tanszékének rendhagyó, online filmtörténeti vetítéssorozata. A tervek szerint az egyetem minden hónap utolsó péntekjén egy-egy magyar filmet vetít le a virtuális térben. A vetítést a tanszéken oktató és kutató szakemberek rövid felvezetője előzi meg, és a résztvevők érdeklődésétől függően minden találkozás közös beszélgetéssel zárul.
Előfordul, hogy nincs szükségünk újrakezdésre, csupán félünk megbirkózni a problémáinkkal. Erről szól az Egy makulátlan elme örök ragyogása (2004). Joel (Jim Carrey) első kézből tapasztalja meg, milyen veszélyes lehet ez, amikor fizet egy vállalatnak, hogy töröljék ki az emlékeiből volt barátnőjét, Clementine-t (Kate Winslet). Joel túl későn jön rá, hogy nem szeretné pár rossz élmény miatt elfelejteni a kapcsolatát, és saját elméjét járva próbálja megmenteni szerelme emlékét. A film ügyesen csavarja sci-fi-köntösbe az emberi érzelmek komplexitását, és hitelesen mesél arról, hogy a tiszta lap nem lehet a válaszunk minden
A nyolcvanas években András Ferenc bátran bevállalt egy alvilági thrillert, melyben a főszereplő antagonista nem amerikai kém, hithű kapitalista morálgyilkos, még csak nem is gerinctelen ellenforradalmár, hanem egy mérnökdiplomás taxisofőr.
A nagymama, aki egy haláltáborban szült, az anya, aki Auschwitzban született, és az unoka, aki titkolja a saját gyerekei előtt a múltat – anyák és lányaik történetei, túlélési stratégiák és a megbékélés lehetőségei. Leginkább ezekről szól a film. Attól érvényes, hogy az életben gyökerezik.
Az átlagos mozgóképfogyasztó ma már elképzelhetetlennek tarja, hogy egy filmben ne legyenek hangok (színek, digitális trükkök stb.), azonban a filmtörténet első nagy korszakában a celluloidtekercsekre csak képet tudtak rögzíteni, így sem dialógusok, sem zajok, sem filmzene nem volt. Illetve utóbbit természetesen kreatívan megoldották, és ha a felvételkor és lejátszáskor nem is tudtak hangot produkálni a vetítőgépről, a mozikban legtöbbször egy egész nagyzenekar volt, amely élőben festette alá zenei hangkulisszával a vásznon látottakat.
Egy dialógust rögtönözni? Semmiség. Egy forgatókönyvet? Azt már nehezebb. Hasonlóképpen: egy jelenetet (képpel-hanggal-világítással-színészekkel) még csak-csak össze lehet dobni a pillanat hevében, na de egy egész estés, nézhető játékfilmet így összerakni elég nagy botorság. A filmkészítés és a teljes improvizáció első hallásra kizárja egymást, hiszen a konstruáltság, a megtervezettség és persze a megrendezés is a film leglényegéhez tartoznak. Próbálkozások persze mindig akadtak, elsősorban a határterületekről érkező alkotók részéről, és azoknál, akik a film különleges sajátosságaiban és nem az
Mészöly Miklós írásaiból nem könnyű filmet készíteni, és sokáig az 1970-es Magasiskola volt az egyetlen adaptáció, ami az ő művéből készült. A feldolgozás sajátossága azonban, hogy az 1956-ban íródott kisregényt Mészöly a rendezővel együtt dolgozta át mozgóképpé, a forgatókönyvet közösen írták, a film dialógusait pedig Mészöly egyedül jegyzi. A kisregény írásának egyik ihlető elemének tekinthető (a szocializmus politikai berendezkedése mellett), hogy az író egy alkalommal maga is egy kísérleti solymásztelep vendége volt pár napig, így a regényben (és a filmben) megjelenő realista elemek valós eseményekből