A különös édes hármas nehezen viseli a közös életet: Csaba könnyűvérű nőket hoz fel, Miklós és Éva pedig különböző apró trükkökkel (fűtés ki, melegvíz elzár) próbálják megkeseríteni az ifjú börtönviselt életét. Az érzelmi szerepek is egyre jobban összegabalyodnak: Éva ismét közel kerül Csabához, aki egyre agresszívebben viselkedik Miklóssal. A furcsa együttlét a címben megfogalmazott jogi kategóriában kulminál: Csaba ismét börtönbe kerül, mert könnyű testi sértéssel zárja le a nőért való harcot.
Szomjas György a Könnyű testi sértésben (1983) egy olyan réteget mutat be különös természetességgel és humorral, amely addig ritkán került a magyar filmesek érdeklődési körébe: a lecsúszott lumpenek világába kalauzol, a szocialista emberideáltól távol álló külvárosi vagányok közé. Szomjas ezt a közeget finom humorral és némi szarkazmussal ábrázolja, virtuózan egyensúlyozva a szociológiai hűség és az idézőjeles önreflektivitás határán. Az elbeszélés dokumentumszerűségét az amatőrszereplők természetes bája is kiemeli: Szomjas a profi színészek mellett (Eperjes Károly, Andorai Péter) sok amatőrt is szerepeltet (Erdős Mariann mint az ingadozó feleség, Schuster Lóránt zenész mint kocsmai cimbora, és Bikácsy Gergely filmkritikus mint leskelődő szomszéd). Az ilyenkor szokásos sutaság viszont ezúttal elmarad – a Könnyű testi sértés a remek színészvezetés filmje (is). A szocialista hétköznapok abszurd banalitása Grunwalsky Ferenc roncsolt kompozícióiban jelenik meg. Az operatőr a megformált tökélyfényképezés helyett a témához és a helyszínekhez jobban illő, szétesett képi világot teremt – az elsőre amatőr hatásúnak tűnő képek azonban ravasz profizmussal rendeződnek struktúrába. A roncsolt, lelakott képi világ egy roncsolt, lelakott világ tükörképe.
Könnyű testi sértés (részlet)
Azonban a Könnyű testi sértés nem megy át önsajnáló káeurópai onániába – a humor és az irónia görbe tükre megóvja ettől. A film cselekményét időről időre „beszélő fejek” szakítják meg: vagy a már látott szereplők, vagy pedig ismeretlen arcok (például a feleség középiskolai barátnője) értelmezik a nézőnek (és a figyelő hatalomnak) a kialakult szituációkat. A groteszk, önreflektív monológok egyszerre parodizálják a pszichológa embermagyarázó elhivatottságát éppúgy, mint a szocialista hétköznapok „mindenki jelent mindenkiről” elvét. A Könnyű testi sértés egyszerre korkép és korértelmezés, keserűen humoros fikció a nyolcvanas évek áporodott világáról.
Előfordul, hogy nincs szükségünk újrakezdésre, csupán félünk megbirkózni a problémáinkkal. Erről szól az Egy makulátlan elme örök ragyogása (2004). Joel (Jim Carrey) első kézből tapasztalja meg, milyen veszélyes lehet ez, amikor fizet egy vállalatnak, hogy töröljék ki az emlékeiből volt barátnőjét, Clementine-t (Kate Winslet). Joel túl későn jön rá, hogy nem szeretné pár rossz élmény miatt elfelejteni a kapcsolatát, és saját elméjét járva próbálja megmenteni szerelme emlékét. A film ügyesen csavarja sci-fi-köntösbe az emberi érzelmek komplexitását, és hitelesen mesél arról, hogy a tiszta lap nem lehet a válaszunk minden
A nyolcvanas években András Ferenc bátran bevállalt egy alvilági thrillert, melyben a főszereplő antagonista nem amerikai kém, hithű kapitalista morálgyilkos, még csak nem is gerinctelen ellenforradalmár, hanem egy mérnökdiplomás taxisofőr.
A nagymama, aki egy haláltáborban szült, az anya, aki Auschwitzban született, és az unoka, aki titkolja a saját gyerekei előtt a múltat – anyák és lányaik történetei, túlélési stratégiák és a megbékélés lehetőségei. Leginkább ezekről szól a film. Attól érvényes, hogy az életben gyökerezik.
Az átlagos mozgóképfogyasztó ma már elképzelhetetlennek tarja, hogy egy filmben ne legyenek hangok (színek, digitális trükkök stb.), azonban a filmtörténet első nagy korszakában a celluloidtekercsekre csak képet tudtak rögzíteni, így sem dialógusok, sem zajok, sem filmzene nem volt. Illetve utóbbit természetesen kreatívan megoldották, és ha a felvételkor és lejátszáskor nem is tudtak hangot produkálni a vetítőgépről, a mozikban legtöbbször egy egész nagyzenekar volt, amely élőben festette alá zenei hangkulisszával a vásznon látottakat.
Egy dialógust rögtönözni? Semmiség. Egy forgatókönyvet? Azt már nehezebb. Hasonlóképpen: egy jelenetet (képpel-hanggal-világítással-színészekkel) még csak-csak össze lehet dobni a pillanat hevében, na de egy egész estés, nézhető játékfilmet így összerakni elég nagy botorság. A filmkészítés és a teljes improvizáció első hallásra kizárja egymást, hiszen a konstruáltság, a megtervezettség és persze a megrendezés is a film leglényegéhez tartoznak. Próbálkozások persze mindig akadtak, elsősorban a határterületekről érkező alkotók részéről, és azoknál, akik a film különleges sajátosságaiban és nem az
Mészöly Miklós írásaiból nem könnyű filmet készíteni, és sokáig az 1970-es Magasiskola volt az egyetlen adaptáció, ami az ő művéből készült. A feldolgozás sajátossága azonban, hogy az 1956-ban íródott kisregényt Mészöly a rendezővel együtt dolgozta át mozgóképpé, a forgatókönyvet közösen írták, a film dialógusait pedig Mészöly egyedül jegyzi. A kisregény írásának egyik ihlető elemének tekinthető (a szocializmus politikai berendezkedése mellett), hogy az író egy alkalommal maga is egy kísérleti solymásztelep vendége volt pár napig, így a regényben (és a filmben) megjelenő realista elemek valós eseményekből
Mészöly Miklós a modern magyar irodalom egyik legmeghatározóbb és legismertebb alakja. Munkásságát pont annyira jellemzi a diverzitás, mint a műfajtól független konzisztens professzionalitás. Versek, drámák, regények, filmnovellák, mesék, esszék, cikkek és forgatókönyvek kötődnek a nevéhez, fontosabb műveit tizenkét nyelvre fordították le. Vaskos irodalmi renoméja kiradírozhatatlan fejezetté vált a honi kultúrában, az irodalmon kívül is.
Az anime aranytriászának harmadik tagja (Osi Mamoru és Otomo Kacuhiro mellett) Mijazaki Hajao. Az ő meséi a legfogyasztóbarátabbak a nyugati közönségnek – jelzi ezt az az Oscar-díj is, amit a Chihiro szellemországban című művéért kapott –, ez azonban nem jelent sem minőségi, sem tematikai behajlást a nyugati ízlés előtt. Mijazaki Hajao meséket mond. Meséket a természetről, az emberről, az univerzum rezdüléseiről és a kizökkent időről, amit helyretolni már nem lehet, csak elfogadni a helyzetet.
Walter Tevis 1983-as, The Queen’s Gambit című regényének mozgóképes adaptálása nem most kezdte el foglalkoztatni a filmesek fantáziáját. Tizenkét éve az akkor csúcson lévő, ám tragikus hirtelenséggel elhunyt Heath Ledger karolta fel a fiatal sakkzseni történetét, Allan Scott forgatókönyvíró segítségével hozzá is fogtak a script írásához, ám a projekt nem valósult meg a színész halála miatt. 2019-ben aztán a Logan és a Sírok között írója, Scott Frank felkereste Ledger volt munkatársát, hogy immár a Netflix szárnyai alatt hozzanak össze valami igazán frankót.