(FONTOS: Az alább tárgyalt filmek NEM léteznek, maximum egy párhuzamos univerzumban. Az ott élőknek Covid–19-mentes jó szórakozást hozzájuk, az ittenieknek marad ez a cikk és a bezárt mozik.)
1. Nekem te ne mondd, hogy Fräulein (krimi)
A fekete-fehérben, amatőr szereplőkkel és szinte végig kézi kamerával felvett Nekem te ne… a francia új hullám godard-i hagyományához visszanyúló noir krimi, amit bemutatáskor mind a kritika, mind a közönség elutasított, de az azóta eltelt időben igazi kultfilmmé vált. Főhőse Sándor, aki a nagy háború veteránjaként Kolozsvárra tér haza, azonban a trianoni döntés következtében szülővárosa a vágyott béke helyett román katonákkal teli, ellenséges közegként fogadja. Sándor egy szóváltást követően megöl egy román katonát és menekülnie kell. Budapestre szökik, majd rövid úton elmerül a város alvilágában. Kokaint szállít prostituáltaknak, pénzhamisítóknak asszisztál, és jó pénzért antant tiszteket tesz el láb alól – de mindenfajta politikai meggyőződés nélkül. A háborút megjárt, fiatal kora ellenére sokat látott főhős cselekedetei végig improvizatívak, olykor motiválatlannak tűnnek. A film egyik kulcsjelenetében hangzik el az a mondat, ami a film címe is: egy bécsi S/M bárban, ahova főhősünk nagyobb adag kokaint szállít, és cserébe várja a kialkudott aranyékszereket, de ehelyett egy szakállas transzvesztita megpróbálja felszedni – akit ő a címadó mondat után rövid úton megkésel. A bárból egy pincérnő segít neki elmenekülni, akivel románc is szövődik, együtt menekülnek, de – újabb indokolatlan húzás – pár jelenettel később Sándor egyszerűen elmegy cigit venni és nem megy vissza a szállodai szobájukba a nőhöz. Elindul vissza Erdélybe, és már át is ér az új, trianoni határon, amikor minden ok nélkül elkezd lövöldözni a román egyenruhás karhatalmistákra. A film utolsó képkockája egy kimerevített kép a főhősről, ahogy vigyorog.
A Nekem te ne… igazi hard-boiled fikció, tele film noir elemekkel, amoralitással és darabos, szaggatott képi és narratív megoldásokkal. A kritika a főhős nihilizmusa és a sokszor indokolatlannak tűnő, naturális erőszakjelenetek miatt marasztalta el premier után a filmet, de az azóta eltelt időben pont az egzisztenciális szorongás sajátos bemutatása és az egyedi formanyelvi eszközök miatt vált megkerülhetetlen kultuszfilmmé.
2. Fekete nap (misztikus scifi)
Az itt tárgyalt filmek közül a Fekete nap az egyetlen nemzetközi koprodukció (német–norvég–magyar), és ez a produkció váltotta ki a legnagyobb botrányt is a 2000-es években: a gyártó cégeket feketelistára tették, a film forgalmazását pedig több országban betiltották. Pedig a film már csak műfaját tekintve sem egy politikai állásfoglalás, hiszen öndefiníciója szerint is misztikus sci-fi. Ez annyit takar, hogy a főszereplők elsőre normális embereknek tűnnek (sőt a film valós történelmi személyeket is szerepeltet archív felvételekről), de elég hamar kiderül, hogy ez csak a látszat. Valójában varázslókat, zombikat, boszorkányokat, vámpírokat és minden rendű és rangú természetfeletti lényt látunk, akik a világhatalomért küzdenek. A vizuális megvalósítás néhol a gagyi határát súrolja (például a teliholdas éjszakán seprűn repkedő boszorkányok jelenetében, amit az alkotók CGI helyett blue boxszal próbáltak megoldani – ha megengedőek vagyunk, akkor trendi trash, ha szigorúak, akkor wtf sufnituning kategória).
A Fekete nap a versailles-i béketárgyalásokon kezdődik 1920-ban, ahol már a diplomatákról kiderül, hogy nem evilági lények. A film története körülbelül a hatvanas évekig tart, de ezt igen nehéz megállapítani, sőt az alkotók közt sincs abban egyetértés, hogy valójában az idő mint dimenzió, létezik-e egyáltalán. A relatíve konkrét időbeli nyitány – az első világháborút úgymond lezáró versailles-i béketárgyalások – után a film ugrál az időben: hol az első világháború lövészárkaiban, hol a második világháború véres csatáiban vagyunk (néha pedig mintha Középföldén járnánk, de ehhez legalább az időről időre visszatérő Burzum-trackek passzolnak). A történet az összes fontosnak tartott világpolitikai szereplőt dróton rángatott bábunak mutatja be (Sztálint konkrétan egy gólemnek), az általában hősként ábrázolt amerikai katonák a Fekete nap szerint zombik, a szovjet Vörös Hadsereg tagjai pedig vámpírok, míg a velük szemben álló németek a teuton lovagok reinkarnációi, akik szoros szövetségben a magyar táltosokkal és a skandináv boszorkányokkal küzdenek az alvilág amerikai és orosz egyenruhába bújt teremtményei ellen. A nemzetközi pszichedelikus szubkultúra rajongott a filmért, bár a soundtracket egyes blogok túl darkosnak és depresszívnek találták.
A nyugat-európai fesztiválközönség (és filmszakma) azonban nem tudta a hallucinogén oldaláról nézni a Fekete napot, és több filmfesztiválon is kifütyülték a produkciót, sőt az alkotókat lenácizták és Cannes-ból például kitiltották őket (sajnos a filmfesztivál amerikai zsűrielnökének kritikájára reagálva a rendező azt találta mondani, hogy „Ha az amerikaiak megsértődnek azon, hogy egy játékfilmben vérengző zombinak ábrázolják a katonáikat, akkor ennyi erővel az egész emberiség megsértődhetne a Mátrixra, ami szerint mindannyian agyatlan robottáplálék vagyunk.”). A Fekete nap alternatív történelemszemlélete leginkább egy komolytalan, okkult mesére emlékeztet, ugyanakkor dinamikus és kreatív látványvilága, a montázs-klip betétek és a vállaltan trash B filmes megoldások miatt máig szórakoztató mozinak mondható.
3. Volt egyszer egy Trianon (akcióvígjáték)
A trianoni döntés igazi (többgenerációs) traumaként van jelen a magyar kollektív tudatalattiban, és mint minden elkövetett igazságtalanságot – ugyanúgy ahogyan személyes szinten is – igen nehéz feldolgozni. A feldolgozás egyik lehetséges módja a humor, illetve a valós történet fiktív megváltoztatása, ami a befogadónak egyszerre nyújthat megkönnyebbülést és katarzist.
A majdnem háromórás Volt egyszer egy Trianon az utóbbi utat járja. A film nagyobb része a boldog békeidőknek nevezett korszak végén (1910–14) és az 1918–20-as években játszódik, a világháború csak néhány snittben tűnik fel a filmben. Két főszereplője két ellentétes karakter: a szabadkai származású Lajos az 1848-as forradalom mítoszának bűvkörében él, szerinte Petőfi óta senki nem írt értékelhető verset, és utál mindenkit, aki szerinte elárulta a magyar nemzeti forradalom eszméit. A munkácsi, intellektuel Dezső pedig a Nyugat és Ady nagy rajongója, aki szerint Magyarország elmaradott és még sok-sok fejlődésre van szüksége, hogy akár kulturálisan, akár mentálisan elérje a nyugat-európai értékek mámorító világát. A két szereplő egy budapesti bordélyházban találkozik először, és rögtön szellemi (majd fizikai) konfliktusba kerülnek egymással.
A film boldog békeidőkben játszódó része igazából egy hatalmas tabló, amiben a két főszereplő életéből vett párhuzamos epizódokon keresztül egy idilli kor rajzolódik ki, pezsgő kulturális élettel, biztos nemzeti identitással és európai rangú társadalmi élettel. A két főhős sorsa a pesti bordélyház után Versailles-ban fonódik össze újra, ez alkalommal azonban már egy oldalon állnak: mindketten a magyar küldöttség tagjai, Dezső mint tolmács, Lajos mint díszegyenruhás testőr van jelen, és a céljuk, hogy a szerintük aljas országdarabolást megállítsák valahogy. A film második fele szarkasztikus humorral, karikatúrafiguraként mutatja be a világpolitikai szereplőket, akiket csak a pénz, a rangok és a személyes intrikák érdekelnek, és miközben új világrendről és erkölcsről szónokolnak, egymás feleségét dugják és csúszópénzekkel machinálnak. A film mindezt nem drámaian vagy kritikusan, hanem bohózatba hajlóan ábrázolja – a francia diplomaták, Wilson elnök vagy épp Clemenceau nem karizmatikus gonoszként, hanem nettó idiótaként jelennek meg.
A Volt egyszer egy Trianon nem társadalomkritika vagy történelmi dráma, hanem akcióvígjáték: a film több mint húszperces leszámolásjelenete a versailles-i tükörteremben (ököllel, fokossal és egy meglehetősen abszurd módon odakeveredő világháborús lángszóróval) teljesen komolyan vehetetlen, pláne hogy a bevetett arzenál ellenére körülbelül minden résztvevő karcolásokkal megússza – de a két főhős eléri célját, a kicsinyesen igazságtalan diktátumot végül senki nem írja alá.
A befejezés tehát egyfajta történelmi igazságtétel, legalábbis a nézőknek és a szereplőknek: bár Magyarország háborús vesztesként jön ki a sztoriból, a brutális országszaggatás elmarad, a világpolitikai szereplők kielégülnek (nők, pénz és rajongó újságcikkek), a történelmi Magyarország kisebb csonkolásokkal megússza, és mindenki hazamehet – Lajos Szabadkára, Dezső pedig Munkácsra, hisz mindkét település az ország része marad. A Volt egyszer egy Trianon szerelmesfilm a boldog békeidőkhöz és a történelmi Magyarországhoz, számos filmes utalással (a Halálos tavasztól a Megáll az időig), ironikus jellemábrázolással és tarantinói mélységű párbeszédekkel.
+1 Magyarország0nullaév (experimentális dokumentumfilm)
Bár nem játékfilm, de tematikája miatt ide illik a Magyarország0nullaév (más címverziókban: Magyarországduplanullaév, Magyarország00év) című alig 25 perces kísérleti film, amely nem történettel és elbeszéléssel, hanem képpel, hanggal és montázzsal dolgozik. A Magyarország0nullaév egy kísérleti mozgóképfestmény, amely az 1840-es években készült dagerrotípiáktól kezdve az 1896-os millenniumi Lumière-tekercseken át az első világháborús filmhíradós felvételekig nagyon sokfajta képanyagot használ és értelmez újra, Bartók Béla és Kodály Zoltán kísérleti darabjainak zenéjére. A film nem a gondolkodásra, hanem pusztán az érzékekre hat és érzéseket kelt: a drámaiságot a zenén és a mutatott képszekvenciák összevágásának módján keresztül teremti meg. A téma természetesen a szétszakított-szétesett ország traumája – lüktető mozgóképskizofrénia és képkatarzis, feloldozás nélkül.
SPOILER ALERT: A fent tárgyalt filmek NEM léteznek, szóval teljesen felesleges keresni őket akár a YouTube-on, akár Videán. Trianon-témájú magyar játékfilm, amiről írhattunk volna, az elmúlt harminc évben nem készült.
