L. Takács Bálint: A háziember lázadása

2020. augusztus 03., 08:34
A vad bolygó angol nyelvű plakátja – Forrás: a szerző gyüjteménye

„Kis játékszer voltam, de olyan játék, ami mert lázadni." (A vad bolygó, 1973)

A hatvanas évek végén, a háborúellenes hippimozgalom, és Nixon sikertelen drogháborúja alatt új hullám indult nyugaton. A pszichedelikus szerekre épülő kultúra a művészet valamennyi ágát, így a zenét, az irodalmat és a filmipart is átitatta, nem volt ez másképp a rajzfilmeknél sem. Egyfajta lázadás volt az egy kaptafára készülő Disney- és Warner-filmek gyakori üressége ellen, ilyen kísérletező alkotás lett például a Sárga tengeralattjáró (1968), a Gyűrűk ura (1978), vagy a Heavy Metal (1981). Ezen lázadók közé tartozott René Laloux is, amikor első rendezéseként adaptálja Stefan Wul Oms en Série (1957) című sci-fi kisregényét, a pszichedelikus animációs filmek szellemében. Később Laloux lesz az, aki magyar stábbal kiegészülve elkészíti a máig legendás Az idő urait (1982), a nyugati stílus ezzel a keletiblokkba is exportálódik.
A vad bolygó sztorija a jövőben játszódik: a spirituálisan és intellektuálisan felsőbbrendű Draagok, hi-tech bolygójukon embereket tartanak háziállatként. Az egyik ilyen háziember, Terr kiszabadul, és vadon élő embertársaihoz csatlakozva próbálja előrébb vinni az emberi fajt, amiben a Draagoktól lopott oktatási eszköz lesz segítségére. A történet rövid, könnyen követhető, de sok mindenről szól: állatok jogairól, rasszizmusról, evolúcióról, civilizációról, a békéért kiáltó korszellemnek megfelelően pozitív üzenettel. Az egyórás játékidő ellenére a tempó meditatív, ami jól is áll neki, viszont az események sokszor összecsapottak, a karakterek súlytalanok, nincs idő kellően elmélyíteni a cselekményt.
A vad bolygó legnagyobb erőssége a (rém)álomszerű látványvilág. A papírból kivágott karakterek, a pasztellszínvilág, a rengeteg apró részlet. Egy egész évnyi hollywoodi blockbuster termés összessége sem veheti fel a versenyt a számtalan kreatív lénnyel, eszközzel és látképpel, amit ez a film felvonultat. Az alkotóknak sikerült jól ráérezniük, hogyan kell olyan világot építeni, amelyben minden elem megfeleltethető saját valóságunknak, de mégis van bennük annyi eredetiség, hogy nem tűnik unalmasan ismerősnek. A vizuális megoldások hol bizarr módon humorosak, hol félelmetesen groteszkek, mintha egy szürrealista festmény kelt volna életre. Néha ront az élményen az animációk helyenkénti befejezetlensége, állóképszerűsége, ennek nyilván anyagi, időhiánybeli oka van, de így is döbbenetesen egyedi az összkép.
Audiovizuális oldalról is csak dicsérő szavakkal lehet nyilatkozni. Alain Goraguer túlvilági jazz-funk, sci-fi dallamai lebegtetők, tökéletesen illeszkednek az atmoszférába. A soundtrack erősségét jól tükrözi, hogy a 2010-es években számos előadó használta fel A vad bolygó ikonikus zenei motívumait, pszichedelikus trap alapok formájában. Csak a hip-hop vonalon maradva például a Flatbush Zombies, Mac Miller, Rick Ross, Denzel Curry, Tech9nine, a Hősök, The Underachievers és Merkules is feldolgozta az eredeti zenét. A vad bolygó  igazi weird-fiction kultklasszikus, mai napig releváns üzenete és friss megoldásai miatt mindig különleges volt, az is marad.