2021. január 30., 12:37
A nyolcvanas évek Magyarországának krimifelhozatala kimerült a Piedone-klón Bujtor István-vígjátékokban, meg olyan NDK-s Zs kategóriás filmekben, melyeket senki sem nézett meg. Persze a szocializmusban a bűn fogalma teljesen absztrakt, papíron nem is létezik. András Ferenc bátran bevállalt egy alvilági thrillert, melyben a főszereplő antagonista nem amerikai kém, hithű kapitalista morálgyilkos, még csak nem is gerinctelen ellenforradalmár, hanem egy mérnökdiplomás taxisofőr.
A magyar közönségfilmek kriminálisan alacsony minősége a politikai elitnek is szemet szúrt, így tisztességes összeggel támogatták a Dögkeselyű létrejöttét, és tartalmi korlátokat sem szabtak. Azt gondolhatták, inkább egy krimi, mint még egy A tanú. Munkácsi Miklós középszerű, de jól eladható ponyváiról volt ismert, 1981-ben publikálta Kihívás című kisregényét, miután elolvasott egy újsághirdetést, melyben tízezer forintot ajánlottak egy elveszett kutyáért. A novella jókor, jó helyen jelent meg: egy évvel később film készült belőle, hogy a nyári szezonra legyen mit nézni a Balaton-parton.
A Dögkeselyű élvezetes popcorn-mozi, megjelenésekor instant kultstátust szerzett magának, hiszen a magyar mindennapok egy olyan egzotikusnak ható szegletét ábrázolta, mely tabunak számított. Nyelvezetében és koncepciójában hiánypótló volt, talán a megfelelő viszonyítási alapok nélkül válhatott megkerülhetetlen alapművé. Pedig ötven évvel az eredeti A sebhelyesarcú (Howard Hawks, 1932), és közel tíz évvel a Taxisofőr (Martin Scorsese, 1976) után érzékelni lehetett a Dögkeselyű felszínességét, kidolgozatlanságát. Hiába találkozunk érdekes karakterekkel, többségük egydimenziós, viszonyrendszerük elnagyolt, a cselekményvezetés egyenetlen tempójú, a legtöbb fordulat valószerűtlen, sokszor logikátlan. Az Ötvös Csöpi-filmeket idéző verekedések kínosan kilógnak az egyébként szikár hangvételből, viszont az autós jelenetek bája tagadhatatlan.
Cserhalmi György a magyar filmtörténelem egyik legikonikusabb figuráját hozza, napszemüvegével és puszta jelenlétével uralja a vásznat, lubickol a szerepben, öröm nézni minden rezdülését. Kár, hogy karakterének dualitása nincs kellően elmélyítve, és bár motivációit bőségesen szájba rágja a fináléban, indoklásából nem következik, miért töri ketté egy kiskutya gerincét.
A Dögkeselyű nemzetközileg is pozitív visszhangot kapott, jelentősége kétségbevonhatatlan. Az erős atmoszféra, a sajátos stílus, a fülbemászó zene és Budapest retró-neonpanorámája feledteti a negatívumokat. Viszont, ha megtöröljük nosztalgiától párás szemüvegünket, tisztán láthatók a hiányosságok. A Dögkeselyű szerethető mozi, és majdnem olyan szépen öregedett, mint egy tűzpiros Lada.
