A magyar közönségfilmek kriminálisan alacsony minősége a politikai elitnek is szemet szúrt, így tisztességes összeggel támogatták a Dögkeselyű létrejöttét, és tartalmi korlátokat sem szabtak. Azt gondolhatták, inkább egy krimi, mint még egy A tanú. Munkácsi Miklós középszerű, de jól eladható ponyváiról volt ismert, 1981-ben publikálta Kihívás című kisregényét, miután elolvasott egy újsághirdetést, melyben tízezer forintot ajánlottak egy elveszett kutyáért. A novella jókor, jó helyen jelent meg: egy évvel később film készült belőle, hogy a nyári szezonra legyen mit nézni a Balaton-parton.
A Dögkeselyű élvezetes popcorn-mozi, megjelenésekor instant kultstátust szerzett magának, hiszen a magyar mindennapok egy olyan egzotikusnak ható szegletét ábrázolta, mely tabunak számított. Nyelvezetében és koncepciójában hiánypótló volt, talán a megfelelő viszonyítási alapok nélkül válhatott megkerülhetetlen alapművé. Pedig ötven évvel az eredeti A sebhelyesarcú (Howard Hawks, 1932), és közel tíz évvel a Taxisofőr (Martin Scorsese, 1976) után érzékelni lehetett a Dögkeselyű felszínességét, kidolgozatlanságát. Hiába találkozunk érdekes karakterekkel, többségük egydimenziós, viszonyrendszerük elnagyolt, a cselekményvezetés egyenetlen tempójú, a legtöbb fordulat valószerűtlen, sokszor logikátlan. Az Ötvös Csöpi-filmeket idéző verekedések kínosan kilógnak az egyébként szikár hangvételből, viszont az autós jelenetek bája tagadhatatlan.
Cserhalmi György a magyar filmtörténelem egyik legikonikusabb figuráját hozza, napszemüvegével és puszta jelenlétével uralja a vásznat, lubickol a szerepben, öröm nézni minden rezdülését. Kár, hogy karakterének dualitása nincs kellően elmélyítve, és bár motivációit bőségesen szájba rágja a fináléban, indoklásából nem következik, miért töri ketté egy kiskutya gerincét.
A Dögkeselyű nemzetközileg is pozitív visszhangot kapott, jelentősége kétségbevonhatatlan. Az erős atmoszféra, a sajátos stílus, a fülbemászó zene és Budapest retró-neonpanorámája feledteti a negatívumokat. Viszont, ha megtöröljük nosztalgiától párás szemüvegünket, tisztán láthatók a hiányosságok. A Dögkeselyű szerethető mozi, és majdnem olyan szépen öregedett, mint egy tűzpiros Lada.
Előfordul, hogy nincs szükségünk újrakezdésre, csupán félünk megbirkózni a problémáinkkal. Erről szól az Egy makulátlan elme örök ragyogása (2004). Joel (Jim Carrey) első kézből tapasztalja meg, milyen veszélyes lehet ez, amikor fizet egy vállalatnak, hogy töröljék ki az emlékeiből volt barátnőjét, Clementine-t (Kate Winslet). Joel túl későn jön rá, hogy nem szeretné pár rossz élmény miatt elfelejteni a kapcsolatát, és saját elméjét járva próbálja megmenteni szerelme emlékét. A film ügyesen csavarja sci-fi-köntösbe az emberi érzelmek komplexitását, és hitelesen mesél arról, hogy a tiszta lap nem lehet a válaszunk minden
A nagymama, aki egy haláltáborban szült, az anya, aki Auschwitzban született, és az unoka, aki titkolja a saját gyerekei előtt a múltat – anyák és lányaik történetei, túlélési stratégiák és a megbékélés lehetőségei. Leginkább ezekről szól a film. Attól érvényes, hogy az életben gyökerezik.
Az átlagos mozgóképfogyasztó ma már elképzelhetetlennek tarja, hogy egy filmben ne legyenek hangok (színek, digitális trükkök stb.), azonban a filmtörténet első nagy korszakában a celluloidtekercsekre csak képet tudtak rögzíteni, így sem dialógusok, sem zajok, sem filmzene nem volt. Illetve utóbbit természetesen kreatívan megoldották, és ha a felvételkor és lejátszáskor nem is tudtak hangot produkálni a vetítőgépről, a mozikban legtöbbször egy egész nagyzenekar volt, amely élőben festette alá zenei hangkulisszával a vásznon látottakat.
Egy dialógust rögtönözni? Semmiség. Egy forgatókönyvet? Azt már nehezebb. Hasonlóképpen: egy jelenetet (képpel-hanggal-világítással-színészekkel) még csak-csak össze lehet dobni a pillanat hevében, na de egy egész estés, nézhető játékfilmet így összerakni elég nagy botorság. A filmkészítés és a teljes improvizáció első hallásra kizárja egymást, hiszen a konstruáltság, a megtervezettség és persze a megrendezés is a film leglényegéhez tartoznak. Próbálkozások persze mindig akadtak, elsősorban a határterületekről érkező alkotók részéről, és azoknál, akik a film különleges sajátosságaiban és nem az
Mészöly Miklós írásaiból nem könnyű filmet készíteni, és sokáig az 1970-es Magasiskola volt az egyetlen adaptáció, ami az ő művéből készült. A feldolgozás sajátossága azonban, hogy az 1956-ban íródott kisregényt Mészöly a rendezővel együtt dolgozta át mozgóképpé, a forgatókönyvet közösen írták, a film dialógusait pedig Mészöly egyedül jegyzi. A kisregény írásának egyik ihlető elemének tekinthető (a szocializmus politikai berendezkedése mellett), hogy az író egy alkalommal maga is egy kísérleti solymásztelep vendége volt pár napig, így a regényben (és a filmben) megjelenő realista elemek valós eseményekből
Mészöly Miklós a modern magyar irodalom egyik legmeghatározóbb és legismertebb alakja. Munkásságát pont annyira jellemzi a diverzitás, mint a műfajtól független konzisztens professzionalitás. Versek, drámák, regények, filmnovellák, mesék, esszék, cikkek és forgatókönyvek kötődnek a nevéhez, fontosabb műveit tizenkét nyelvre fordították le. Vaskos irodalmi renoméja kiradírozhatatlan fejezetté vált a honi kultúrában, az irodalmon kívül is.
Az anime aranytriászának harmadik tagja (Osi Mamoru és Otomo Kacuhiro mellett) Mijazaki Hajao. Az ő meséi a legfogyasztóbarátabbak a nyugati közönségnek – jelzi ezt az az Oscar-díj is, amit a Chihiro szellemországban című művéért kapott –, ez azonban nem jelent sem minőségi, sem tematikai behajlást a nyugati ízlés előtt. Mijazaki Hajao meséket mond. Meséket a természetről, az emberről, az univerzum rezdüléseiről és a kizökkent időről, amit helyretolni már nem lehet, csak elfogadni a helyzetet.
Walter Tevis 1983-as, The Queen’s Gambit című regényének mozgóképes adaptálása nem most kezdte el foglalkoztatni a filmesek fantáziáját. Tizenkét éve az akkor csúcson lévő, ám tragikus hirtelenséggel elhunyt Heath Ledger karolta fel a fiatal sakkzseni történetét, Allan Scott forgatókönyvíró segítségével hozzá is fogtak a script írásához, ám a projekt nem valósult meg a színész halála miatt. 2019-ben aztán a Logan és a Sírok között írója, Scott Frank felkereste Ledger volt munkatársát, hogy immár a Netflix szárnyai alatt hozzanak össze valami igazán frankót.
Karinthy ma lehet, hogy vlogolna (is), Kosztolányi pedig Tiktok-videókat csinálna költői ujjgyakorlatként, ki tudja. A Pimmédia Írómozi felületén elsősorban az 1920–30-as évekből fennmaradt kisfilmek találhatók, amelyek a Nyugat íróinak, költőnek életpillanatait örökítik meg.