Sikeres emberkísérlet – Men Behind the Sun (1988)
Mikor a szövetséges erők megszállták a haláltábort, a bűnösök teljes felmentést kaptak a kutatási eredményekért cserébe, részben emiatt merült feledésbe az eset. A témához sosem készült méltó filmfeldolgozás, csak az underground horrorkörökben tűnt fel néhány próbálkozás, köztük a Hongkongban készült Men Behind the Sun a legismertebb.
Tun Fei Mou exploitation klasszikusa érdekes hatástanulmány: a rendező célja egy hiteles történelmi dráma megalkotása volt, és bár az alapszituáció elkerülhetetlen erőszakot szül, a fókusz kizárólagosan az explicit brutalitásra került.
A főszereplők fiatal gyerekek, feladatuk a kísérletekben való segédkezés és a rendfenntartás. Bár a gyermeki lelkület és a háborús valóság szembeállítása izgalmas koncepció, a film semmi időt nem szán karakteralkotásra vagy az érzelmi reakciók kidolgozására. Hideg, nyomasztó atmoszférájú alkotás, hiányzik belőle a zsánerre jellemző bűnös élvezet. Az alacsony költségvetés ellenére a környezet autentikus, a cselekmény helyenként a történelmi háttért is igyekszik elmélyíteni, ezek a legérdekesebb részek.
Fei Mou mindent elkövetett a realisztikus erőszakábrázolásért: a boncolásjelenetben igazi gyerekhullát vágnak fel, az ikonikussá vált kézfagyasztós képsornál levágott emberi végtagot használtak (itt a rendező unokahúga szerepel, ő volt az egyetlen, aki vállalta a borzasztó forgatási körülményeket). Emiatt a speciális effektusok többsége (vagy inkább azok hiánya) ma is hatásos.
Nem lehet szó nélkül hagyni a hírhedt macskajelenet sem: a patkányok közé hajított macska a film legvitatottabb képsora. A rendező elmondása alapján az állatot mézes-művéres folyadékkal kenték be, a rágcsálók ezt nyalták le róla, később megfürdették, és halat adtak neki. A stáb szerint viszont itt sem használtak effekteket, amit látunk, az valódi. Valójában sosem fog kiderülni, mi történt a cicával. A nagy-britanniai verzióból a kérdéses képsort kivágták, de a többi szörnyűség vágatlan maradt, így ez a kiadás tekinthető a definitív verziónak.
A lefűrészelt sziámitestvér – Men Behind the Sun 2 – Laboratory of the Devil (1992)
Az első rész váratlan sikert hozott, majd három folytatás készült hozzá. Ezek közül csak a negyediket (The Nanking Massacre, 1995) jegyezte az eredeti alkotó, a második és harmadik epizód feledésbe merült. Godfrey Hóról, a Zs filmek egyik királyának munkásságáról mindent elmond, hogy tíz év alatt több mint százhúsz nindzsafilmet rendezett. A Men Behind the Sun népszerűségén felbuzdulva saját bootleg folytatást álmodott meg.
Ez a rész hamisíthatatlan trash élmény, mely az alaptémát megbocsáthatatlan tiszteletlenséggel kezeli, de garantált szórakozást jelent azoknak, akik tudják, mire vállalkoznak. A klasszikus folytatásreceptet követi: az első részben volt gyerekboncolás? Itt egy tízperces, perverz módon filmezett boncolást láthatunk, melyet halott magzatok képével montázsoltak össze. Nem voltak nindzsák, kung-fu harcok, comic relief karakterek? Itt ezekből is jut, amikor már végképp nem tudjuk, mire számítsunk.
A történetvezetés egyenetlen, a dialógusok plasztikusak, a színészi játék hiteltelen, a zenét helyenként gátlástalanul ellopták az első Rémálom az Elm utcában filmből. A legízléstelenebb helyeken disszonáns slapstick humorral oldják a hangulatot, ez úgy válik viccessé, hogy valójában egyáltalán nem az. A második rész nemcsak az elődöt, de a szörnyű történelmi előzményt is szembe köpi. Gyakorlatilag senki sem látta, ez jól is van így. Viszont akit érdekel egy elfeledett filmtörténeti zsákutca, amely még a legedzettebb exploitation rajongóknak is tud újat mutatni, feltétlenül érdemes megnézni.
Január 29-én kezdődött a Sapientia EMTE Média Tanszékének rendhagyó, online filmtörténeti vetítéssorozata. A tervek szerint az egyetem minden hónap utolsó péntekjén egy-egy magyar filmet vetít le a virtuális térben. A vetítést a tanszéken oktató és kutató szakemberek rövid felvezetője előzi meg, és a résztvevők érdeklődésétől függően minden találkozás közös beszélgetéssel zárul.
Előfordul, hogy nincs szükségünk újrakezdésre, csupán félünk megbirkózni a problémáinkkal. Erről szól az Egy makulátlan elme örök ragyogása (2004). Joel (Jim Carrey) első kézből tapasztalja meg, milyen veszélyes lehet ez, amikor fizet egy vállalatnak, hogy töröljék ki az emlékeiből volt barátnőjét, Clementine-t (Kate Winslet). Joel túl későn jön rá, hogy nem szeretné pár rossz élmény miatt elfelejteni a kapcsolatát, és saját elméjét járva próbálja megmenteni szerelme emlékét. A film ügyesen csavarja sci-fi-köntösbe az emberi érzelmek komplexitását, és hitelesen mesél arról, hogy a tiszta lap nem lehet a válaszunk minden
A nyolcvanas években András Ferenc bátran bevállalt egy alvilági thrillert, melyben a főszereplő antagonista nem amerikai kém, hithű kapitalista morálgyilkos, még csak nem is gerinctelen ellenforradalmár, hanem egy mérnökdiplomás taxisofőr.
A nagymama, aki egy haláltáborban szült, az anya, aki Auschwitzban született, és az unoka, aki titkolja a saját gyerekei előtt a múltat – anyák és lányaik történetei, túlélési stratégiák és a megbékélés lehetőségei. Leginkább ezekről szól a film. Attól érvényes, hogy az életben gyökerezik.
Az átlagos mozgóképfogyasztó ma már elképzelhetetlennek tarja, hogy egy filmben ne legyenek hangok (színek, digitális trükkök stb.), azonban a filmtörténet első nagy korszakában a celluloidtekercsekre csak képet tudtak rögzíteni, így sem dialógusok, sem zajok, sem filmzene nem volt. Illetve utóbbit természetesen kreatívan megoldották, és ha a felvételkor és lejátszáskor nem is tudtak hangot produkálni a vetítőgépről, a mozikban legtöbbször egy egész nagyzenekar volt, amely élőben festette alá zenei hangkulisszával a vásznon látottakat.
Egy dialógust rögtönözni? Semmiség. Egy forgatókönyvet? Azt már nehezebb. Hasonlóképpen: egy jelenetet (képpel-hanggal-világítással-színészekkel) még csak-csak össze lehet dobni a pillanat hevében, na de egy egész estés, nézhető játékfilmet így összerakni elég nagy botorság. A filmkészítés és a teljes improvizáció első hallásra kizárja egymást, hiszen a konstruáltság, a megtervezettség és persze a megrendezés is a film leglényegéhez tartoznak. Próbálkozások persze mindig akadtak, elsősorban a határterületekről érkező alkotók részéről, és azoknál, akik a film különleges sajátosságaiban és nem az
Mészöly Miklós írásaiból nem könnyű filmet készíteni, és sokáig az 1970-es Magasiskola volt az egyetlen adaptáció, ami az ő művéből készült. A feldolgozás sajátossága azonban, hogy az 1956-ban íródott kisregényt Mészöly a rendezővel együtt dolgozta át mozgóképpé, a forgatókönyvet közösen írták, a film dialógusait pedig Mészöly egyedül jegyzi. A kisregény írásának egyik ihlető elemének tekinthető (a szocializmus politikai berendezkedése mellett), hogy az író egy alkalommal maga is egy kísérleti solymásztelep vendége volt pár napig, így a regényben (és a filmben) megjelenő realista elemek valós eseményekből
Mészöly Miklós a modern magyar irodalom egyik legmeghatározóbb és legismertebb alakja. Munkásságát pont annyira jellemzi a diverzitás, mint a műfajtól független konzisztens professzionalitás. Versek, drámák, regények, filmnovellák, mesék, esszék, cikkek és forgatókönyvek kötődnek a nevéhez, fontosabb műveit tizenkét nyelvre fordították le. Vaskos irodalmi renoméja kiradírozhatatlan fejezetté vált a honi kultúrában, az irodalmon kívül is.
Az anime aranytriászának harmadik tagja (Osi Mamoru és Otomo Kacuhiro mellett) Mijazaki Hajao. Az ő meséi a legfogyasztóbarátabbak a nyugati közönségnek – jelzi ezt az az Oscar-díj is, amit a Chihiro szellemországban című művéért kapott –, ez azonban nem jelent sem minőségi, sem tematikai behajlást a nyugati ízlés előtt. Mijazaki Hajao meséket mond. Meséket a természetről, az emberről, az univerzum rezdüléseiről és a kizökkent időről, amit helyretolni már nem lehet, csak elfogadni a helyzetet.