2020. május 22., 09:05
Exploit. Angol ige, jelentése kihasznál, kizsákmányol. Az exploitation azon alacsonyköltségvetésű függetlenfilmek gyűjtőneve, amelyek egyszerű, hatásvadász eszközökkel a nézők alantas igényeit hivatottak kiszolgálni. Fogalomként a hatvanas években került köztudatba, de a sokkolásra épülő mozik gyakorlatilag egyidősek a kinematográffal, és bár az exploitation filmek népszerűségi csúcspontja a hetvenes évekre esett, a máig sem koptak ki a kínálatból. Nemcsak horrorok és softcore pornók tartoznak ide, hanem akciófilmek, bosszúfilmek, felnőttrajzfilmek, autósfilmek, spagetti westernek és drogellenes propagandák is.
Filmtörténeti szempontból százoldalas esszéket lehetne írni erről a jelenségről, a grindhouse mozikról, a műfaj népszerűségének szociálpszichológiai hátteréről, de száraz szakzsargon helyett álljon itt egy kedvcsináló lista az explotitation néhány jelentősebb szubzsáneréről, pár jellemző példával kiegészítve, amiken keresztül megnyílhat a kapu egy, a közízléstől eltérő, gyöngyszemekkel és hulladékkal teli titkos világba.
5. Az vagy, amit megeszel – kannibálfilmek
A kannibálfilmek receptje rendkívül egyszerű: egy trópusi szigeten, gyönyörű testű meztelen nők és egzotikus állatok közt találkozik egymással a nyugati civilizáció és egy barbár őslakos törzs sztereotípiája, az eredmény pedig élve felfalt emberi hús. A hetvenes években virágzó olasz filmipar volt e műfaj zászlóshajója. Sokszor ugyanazon címek alatt több különböző film is szerepelt, néha teljes jeleneteket is szemrebbenés nélkül kiloptak és beillesztettek sajátjukba a rendezők, de pont ezek a már elképzelhetetlen megoldások adják a kannibálfilmek szépségét.
A legjobbnak tartott példa Ruggero Deodato sokkoló médiamanipulációja, a találó című Cannibal Holocaust (1980), nemcsak a zsáneren, de az egész horrorfilmes közegen belül megkerülhetetlen alapmű. Külön cikket érdemelne a forgatási körülmények ecsetelése, az igazi állatgyilkosságok és a rendező bírósági tárgyalása. Filmtörténelmi jelentőségű, gyomorforgató kultmozi, mai napig sem vesztett erejéből. Aki kevésbé súlyos darabot keres, annak ajánlható Umberto Lenzi két kannibálfilmje, az Eaten Alive (1980) és a Cannibal Ferox (1981), amik szintén a zsáner klasszikusai közé tartoznak, az erotikára fókuszáló Emannuele and the Last Cannibals (1977), vagy a jól bevált receptbe zombikat is keverő Zombie Holocaust (1980). Jól megfigyelhető egyfajta séma a címadások kapcsán.
Megemlíteném még Eli Roth kissé csalódást keltő Green Infernóját (2013), ami kései tiszteletadás a kannibálfilmek letűnt kora előtt.
4. Hiszem, ha látom – shockumentary/mondo
Az internet megjelenésével mindenkitől csak pár kattintásra kerültek a halottakról és explicit erőszakról készült videók. Pont emiatt tűntek el a mondofilmek a köztudatból. Mert az internet előtti időkben a valódi szörnyűségek látványa iránti ösztönös kíváncsiságot ezek a féldokumentumfilmek hivatottak csillapítani. Legnépszerűbb példának a Magyarországon is megjelent Halál 1000 arca kvadrológiát (1978–1990) szokás említeni, ami igazi haláleseteket kever megrendezett jelenetekkel és hatásvadász narrációval.
Aki kicsit mélyebbre ásna, figyelmébe ajánlom a műfaj legelső darabját, a kulturális sokkhatásra épülő Mondo Cane-t (1962) és a zsáneren belül is undergroundnak számító RARE: A Dead Persont (1997), de talán az Orozco the Embalmer (2001) a legerősebb hatású mind közül, mert ez a legigényesebben elkészített dokumentumfilm a felsoroltak közül.
De nemcsak premier plánban mutatott hullákon keresztül lehetséges a sokkolás: a legérdekesebb példa a Goodbye Uncle Tom (1971), az amerikai rabszolgatartásról. Ma már elképzelhetetlen lenne egy ilyen film létrejötte, embert vásznon még nem aláztak meg ennél jobban. A mai napig zajlik vita a mű rasszista vagy antirasszista mivoltáról, így már csak hatástanulmányként is érdemes megnézni, főleg (a Cannibal Holocaust ikonikus dallamait is jegyző) Riz Ortolani gyönyörű zenéje miatt.
3. Feminizmus másképp – rape and revenge
Egy újabb magától értetődő szubzsáner. Nemi erőszak és bosszú. Tágabb értelemben ide tartozik bármilyen erőszak (akár John Wick kutyájának megölése), bár a klasszikus példák főleg hosszúra nyújtott megbecstelenítésről és végletekig eltúlzott bosszúhadjáratról szólnak.
A leghíresebbek közé tartozik a Köpök a sírodra (1978), ahol a főszereplő nőt háromszor egymás után megerőszakolják, Wes Craven első filmje, az Utolsó ház balra (1972), ahol a bosszúállás a meggyilkolt lány szüleire marad, a Zsigmond Vilmos által fényképezett Gyilkos túrában (1972) pedig az elkövető és az áldozat is férfi. A Visszafordíthatatlan (2002), Gaspar Noé művészfilmbe hajló mozija szintén csavar egyet az alapkoncepción, az események fordított sorrendben zajlanak le, improvizált párbeszédekkel és bravúros operatőri munkával.
2. Az n-betűs szó – blaxploitation
Külön listát lehetne írni a nemzet- és rasszspecifikus expolitation alműfajokról, most csak a legismertebbről ejtenék szót. A hetvenes évek Amerikájára jellemző, feketék ellen irányuló (főként) rendőri túlkapások miatt nemcsak a zenei fronton, de a filmművészetben is robbanásszerűen megnőtt az igény az afroamerikai kultúrát és egyenlőséget népszerűsítő alkotásokra.
1971-ben, Shaft ikonikus karakterének megszületése volt első lépés, őt a leleményes női megfelelője, Coffy (1973) követte. Az akció- és krimielemek után a Boss Nigger (1974) már western közegbe helyezte a színes bőrű szereplőket, a könnyedebb kikapcsolódást kereső nézőknek ezekkel érdemes kezdeni, de a felkavaróbb darabok közül mindenképp ajánlható a Fight for Your Life (1977). A blaxploitation messze nem halt ki, a videótékák eldugott polcairól a mainstream kultúrába lényegült át, elég csak megnézni egy hip-hop videóklipet, vagy Spike Lee, Jordan Peele és Quentin Tarantino filmográfiáját.
1. Szado-mazo nácizmus és vérfarkasok – nazisploitation
Ha már rasszizmus, vizsgáljuk meg az érem másik oldalát. Ezek központjában a különböző náci börtöntáborokban zajló kínzások állnak, de ezek a filmek, kissé álszent módon a történelmi hátteret csak ürügyként használják fel a kegyetlen képsorok megjelenítésére. Ez nem negatívum, csupán műfaji sajátosság.
Ilsa, a szadista szexszimbólum talán a legjobb kiindulópont a nazisplotation megismeréséhez, a négyrészes Ilsa-széria első darabja, a She Wolf of the SS (1975) kiválóan összefoglalja, mire számíthatunk. Meztelen nők, eltúlzott kínzások, végül a meggyötört rabok jól megérdemelt bosszúja.
A Salon Kitty (1976) egy könnyedebb, inkább az erotikára, mintsem a véres jelenetekre fókuszáló darab, de a Beast in Heat (1977) is említésre méltó, ahol a kötelező elemeket egy farkasemberszerű, szexfüggő szörnnyel egészítették ki. El lehetne vitatkozni azon, hogy Pier Paolo Pasolini utolsó filmje, a Saló, avagy Szodoma 120 napja (1975) mennyire tartozik ide. Bár a helyszín és a történet révén illene a többi darab közé, mai napig a legfelkavaróbb és legvisszataszítóbb film, ami valaha készült, mögöttes tartalma és metsző profizmussal összerakott jelenetsorai viszont sokak szemében művészfilmes magasságokba emelik.
