L. Takács Bálint: Lágy atomszellő, nukleáris tél

2020. október 09., 07:10

A hidegháború alatt erős paranoia és világvégehangulat jellemezte a kollektív öntudatot, a nukleáris holokauszt rémképe gyakori elemmé vált a művészetekben is. A társadalom felett lebegő soktonnás nyaktilóról a korszak legmeghatározóbb rendezői, írói és zenészei figyelmeztettek.

Amikor fúj a szél – Forrás: A szerző gyűjteménye

Az animátor Raymond Briggs 1982-ben egyedi megközelítést választott: képregényt készített egy idős házaspárról, akik próbálnak életben maradni egy fiktív atomcsapás után. A mesterien megírt és illusztrált vizuális regény nagy sikerré vált, a BBC rádiójátékadaptációt készített belőle, később színpadra vitték, és évtizedeken át játszották töretlen népszerűséggel. 1986-ban a képregényből animációs film készült. Jimmy Murakamihez, az elismert rajzfilmes szakemberhez két Oscar-díjas színész, Peggy Ashcroft és John Mills csatlakozott, akik tökéletes hitelességgel keltették életre a főszereplő házaspárt, a film betétdalát pedig David Bowie szerezte. Alapműhöz hű feldolgozásról beszélünk: a képregény szövegdobozai szinte szóról szóra elevenednek meg, a karakterek szerethető animációi pontosan követik az eredeti rajzokat. A rendező viszont experimentálisan keveri a rajzfigurákat a stop-motion megoldásokkal és pszichedelikus kollázsművészettel. Ez többségében remekül működik, bár helyenként az élőszereplős képsorok kissé kilógnak a vizuális összképből.


Amikor fúj a szél – eredeti előzetes (1986)

A képregényíró a saját szüleiről mintázta a két főszereplőt, valójában Jim és Hilda mindenki nagyszülője. Gyermekded naivitásuk, irreális pozitivitásuk, zsörtölődéssel teli szeretetük egyszerre szívmelengető, groteszkmód vicces és megérintő. A nukleáris csapás alatt egyetlen segítségük a brit kormány által írt protokoll-füzet (ami valós dokumentumok alapján íródott), olyan életszerűtlen tanácsokat fogalmaz meg, melyek jól rávilágítanak a hatóságok tehetetlenségére, a becsapódást követő, elkerülhetetlen halálra, ugyanakkor a házaspár felhőtlen hite az észszerűtlen utasításokban időtálló társadalmi kérdéseket boncolgat.

A nem egészen másfél órás játékidő ellenére a film lassú folyású, a cselekmény minimális, egyedül Jim és Hilda frappáns, hol lesújtó, hol felemelő, végtelenül emberi párbeszédjei képzik a narratívát. A helyenkénti üresjáratok ellenére a váltakozó atmoszféra, az egyedi vizuális megoldások végig fenntartják a figyelmet, a keserédes befejezés ügyesen keveri a kilátástalanságot a soha meg nem szűnő reménnyel. Az Amikor fúj a szél tökéletesen működik képregényként, hangjátékként, színdarabként, élőszereplős és animációs filmként is. Ereje minden műfajon átáramlik, ez igazolja nagyságát és örök jelentőségét.