Az animátor Raymond Briggs 1982-ben egyedi megközelítést választott: képregényt készített egy idős házaspárról, akik próbálnak életben maradni egy fiktív atomcsapás után. A mesterien megírt és illusztrált vizuális regény nagy sikerré vált, a BBC rádiójátékadaptációt készített belőle, később színpadra vitték, és évtizedeken át játszották töretlen népszerűséggel. 1986-ban a képregényből animációs film készült. Jimmy Murakamihez, az elismert rajzfilmes szakemberhez két Oscar-díjas színész, Peggy Ashcroft és John Mills csatlakozott, akik tökéletes hitelességgel keltették életre a főszereplő házaspárt, a film betétdalát pedig David Bowie szerezte. Alapműhöz hű feldolgozásról beszélünk: a képregény szövegdobozai szinte szóról szóra elevenednek meg, a karakterek szerethető animációi pontosan követik az eredeti rajzokat. A rendező viszont experimentálisan keveri a rajzfigurákat a stop-motion megoldásokkal és pszichedelikus kollázsművészettel. Ez többségében remekül működik, bár helyenként az élőszereplős képsorok kissé kilógnak a vizuális összképből.
Amikor fúj a szél – eredeti előzetes (1986)
A képregényíró a saját szüleiről mintázta a két főszereplőt, valójában Jim és Hilda mindenki nagyszülője. Gyermekded naivitásuk, irreális pozitivitásuk, zsörtölődéssel teli szeretetük egyszerre szívmelengető, groteszkmód vicces és megérintő. A nukleáris csapás alatt egyetlen segítségük a brit kormány által írt protokoll-füzet (ami valós dokumentumok alapján íródott), olyan életszerűtlen tanácsokat fogalmaz meg, melyek jól rávilágítanak a hatóságok tehetetlenségére, a becsapódást követő, elkerülhetetlen halálra, ugyanakkor a házaspár felhőtlen hite az észszerűtlen utasításokban időtálló társadalmi kérdéseket boncolgat.
A nem egészen másfél órás játékidő ellenére a film lassú folyású, a cselekmény minimális, egyedül Jim és Hilda frappáns, hol lesújtó, hol felemelő, végtelenül emberi párbeszédjei képzik a narratívát. A helyenkénti üresjáratok ellenére a váltakozó atmoszféra, az egyedi vizuális megoldások végig fenntartják a figyelmet, a keserédes befejezés ügyesen keveri a kilátástalanságot a soha meg nem szűnő reménnyel. Az Amikor fúj a szél tökéletesen működik képregényként, hangjátékként, színdarabként, élőszereplős és animációs filmként is. Ereje minden műfajon átáramlik, ez igazolja nagyságát és örök jelentőségét.
Január 29-én kezdődött a Sapientia EMTE Média Tanszékének rendhagyó, online filmtörténeti vetítéssorozata. A tervek szerint az egyetem minden hónap utolsó péntekjén egy-egy magyar filmet vetít le a virtuális térben. A vetítést a tanszéken oktató és kutató szakemberek rövid felvezetője előzi meg, és a résztvevők érdeklődésétől függően minden találkozás közös beszélgetéssel zárul.
Előfordul, hogy nincs szükségünk újrakezdésre, csupán félünk megbirkózni a problémáinkkal. Erről szól az Egy makulátlan elme örök ragyogása (2004). Joel (Jim Carrey) első kézből tapasztalja meg, milyen veszélyes lehet ez, amikor fizet egy vállalatnak, hogy töröljék ki az emlékeiből volt barátnőjét, Clementine-t (Kate Winslet). Joel túl későn jön rá, hogy nem szeretné pár rossz élmény miatt elfelejteni a kapcsolatát, és saját elméjét járva próbálja megmenteni szerelme emlékét. A film ügyesen csavarja sci-fi-köntösbe az emberi érzelmek komplexitását, és hitelesen mesél arról, hogy a tiszta lap nem lehet a válaszunk minden
A nyolcvanas években András Ferenc bátran bevállalt egy alvilági thrillert, melyben a főszereplő antagonista nem amerikai kém, hithű kapitalista morálgyilkos, még csak nem is gerinctelen ellenforradalmár, hanem egy mérnökdiplomás taxisofőr.
A nagymama, aki egy haláltáborban szült, az anya, aki Auschwitzban született, és az unoka, aki titkolja a saját gyerekei előtt a múltat – anyák és lányaik történetei, túlélési stratégiák és a megbékélés lehetőségei. Leginkább ezekről szól a film. Attól érvényes, hogy az életben gyökerezik.
Az átlagos mozgóképfogyasztó ma már elképzelhetetlennek tarja, hogy egy filmben ne legyenek hangok (színek, digitális trükkök stb.), azonban a filmtörténet első nagy korszakában a celluloidtekercsekre csak képet tudtak rögzíteni, így sem dialógusok, sem zajok, sem filmzene nem volt. Illetve utóbbit természetesen kreatívan megoldották, és ha a felvételkor és lejátszáskor nem is tudtak hangot produkálni a vetítőgépről, a mozikban legtöbbször egy egész nagyzenekar volt, amely élőben festette alá zenei hangkulisszával a vásznon látottakat.
Egy dialógust rögtönözni? Semmiség. Egy forgatókönyvet? Azt már nehezebb. Hasonlóképpen: egy jelenetet (képpel-hanggal-világítással-színészekkel) még csak-csak össze lehet dobni a pillanat hevében, na de egy egész estés, nézhető játékfilmet így összerakni elég nagy botorság. A filmkészítés és a teljes improvizáció első hallásra kizárja egymást, hiszen a konstruáltság, a megtervezettség és persze a megrendezés is a film leglényegéhez tartoznak. Próbálkozások persze mindig akadtak, elsősorban a határterületekről érkező alkotók részéről, és azoknál, akik a film különleges sajátosságaiban és nem az
Mészöly Miklós írásaiból nem könnyű filmet készíteni, és sokáig az 1970-es Magasiskola volt az egyetlen adaptáció, ami az ő művéből készült. A feldolgozás sajátossága azonban, hogy az 1956-ban íródott kisregényt Mészöly a rendezővel együtt dolgozta át mozgóképpé, a forgatókönyvet közösen írták, a film dialógusait pedig Mészöly egyedül jegyzi. A kisregény írásának egyik ihlető elemének tekinthető (a szocializmus politikai berendezkedése mellett), hogy az író egy alkalommal maga is egy kísérleti solymásztelep vendége volt pár napig, így a regényben (és a filmben) megjelenő realista elemek valós eseményekből
Mészöly Miklós a modern magyar irodalom egyik legmeghatározóbb és legismertebb alakja. Munkásságát pont annyira jellemzi a diverzitás, mint a műfajtól független konzisztens professzionalitás. Versek, drámák, regények, filmnovellák, mesék, esszék, cikkek és forgatókönyvek kötődnek a nevéhez, fontosabb műveit tizenkét nyelvre fordították le. Vaskos irodalmi renoméja kiradírozhatatlan fejezetté vált a honi kultúrában, az irodalmon kívül is.
Az anime aranytriászának harmadik tagja (Osi Mamoru és Otomo Kacuhiro mellett) Mijazaki Hajao. Az ő meséi a legfogyasztóbarátabbak a nyugati közönségnek – jelzi ezt az az Oscar-díj is, amit a Chihiro szellemországban című művéért kapott –, ez azonban nem jelent sem minőségi, sem tematikai behajlást a nyugati ízlés előtt. Mijazaki Hajao meséket mond. Meséket a természetről, az emberről, az univerzum rezdüléseiről és a kizökkent időről, amit helyretolni már nem lehet, csak elfogadni a helyzetet.