2020. november 07., 09:07
Író, költő, filmrendező, forgatókönyvíró, teológus, filozófus, és még sorolhatnánk Pier Paolo Pasolini titulusait, aki a huszadik század európai filmtörténetének egyik legegyedibb látásmódú alakja, élettörténete több könyvet kitöltene (van is pár ilyen). Az olasz művészzseni pályáját egyaránt övezte utálat és tisztelet, a kilátástalan kezdetektől egészen a tragikus haláláig.
Életének sokszínűségét a filmjei is visszatükrözik: készített pszeudo-dokumentumfilmet Jézusról (Máté evangéliuma), minimáldialógusos filmpoétikát (Teoréma, Disznóól), modernizált drámaadaptációt (Oidipusz király, Médea), irodalmi kommerszmozit (Dekameron, Canterbury mesék), és persze hatalomallegóriát, szado-mazo fasisztákkal (Saló, avagy Szodoma 120 napja), mindezt alig több mint egy évtized alatt.
De minden életművet érdemes az elejétől kezdeni, mikor Pasolini először rendezésre adja a fejét. Elismert forgatókönyvíróként barátságot köt a rendezőóriás Federico Fellinivel, esténként Róma peremvidékén csavarognak, Pasolini lecsúszott ismerőseinek társaságában. Fellini ekkor alapítja meg saját producercégét, és lehetőséget ad új barátjának, hogy megrendezhesse első filmjét. A tesztvetítések során a befektetők dilettánsnak titulálják az elkészült jeleneteket, a forgatást azonnal leállítják, Fellini és Pasolini barátsága megszakad, az Accattone (Csóró) munkacímen futó projektet kukázzák.
Pasolini új stúdiót keres magának. Teljesen szabad kezet kap, rendezőasszisztensként a szintén pályakezdő Bernardo Bertolucci, operatőrként a legendás Tonino Delli Colli áll az oldalán, így első mozijához az olasz filmipar legnagyobb nevei kötődnek.
A csóró - trailer
Pasolini filmje a francia újhullámot is inspiráló olasz neorealizmusban gyökerezik. A neorealizmus, a hollywoodi klisékkel szembenálló, féldokumentarista valóságreflexió, egyben a posztháborús Olaszország szétomló gazdaságának vizuális lenyomata. Pasolini született érzékkel alkotta meg a műfaj egyik legemlékezetesebb iskolapéldáját. Az amatőr szereplők mind önmagukat játsszák, a helyszínek valódiak, a dialógusok utcanyelven íródtak, néha teljesen improvizáltak, a naturalisztikus, fekete-fehér, mégis kontraszttalan képek sivárak, a hangulat fojtogatóan kilátástalan.
Az utcán csak Csóróként ismert, lepukkant strici helyzete még rosszabbra fordul, mikor a neki dolgozó lány börtönbe kerül. Céltalan kóborlásai közt megismerkedik egy szűz munkáslánnyal, úgy dönt, árucikket csinál belőle. A film sallangmentesen, lineárisan halad az elkerülhetetlen végső tragédiáig, nem mond ítéletet, csak ábrázol, ránk bízza a konklúziót és a világunkra ismerés lesújtó élményét. Főszereplőnk visszataszító antihős, aki meglopja a saját kisfiát, mindenkit kihasznál, mégsem tudjuk levenni róla a szemünket egy pillanatra sem.
A nyelvezet és témaválasztás, meg Pasolini nyíltan vállalt homoszexualitása és politikai nézetei miatt az Accattone óriási botrányt kavart, neonáci csoportok szabotálták a vetítéseket, és a kritikusok sem lelkesedtek az Olaszország szégyenét prezentáló képsorok láttán. Ennek ellenére Karlovy Varyban fődíjat zsebelt be, a főszereplőt alakító (korábban sosem színészkedő) Sergio Cittit BAFTA-díjra is jelölték. Az évek pedig Pasolini zsenijét igazolták, aki korát megelőzve alkotott egy olyan metsző társadalmi mocsoktablót, mely játszódhatna bárhol a világon, a hatvanas években, ma, vagy holnap is.
