Életének sokszínűségét a filmjei is visszatükrözik: készített pszeudo-dokumentumfilmet Jézusról (Máté evangéliuma), minimáldialógusos filmpoétikát (Teoréma, Disznóól), modernizált drámaadaptációt (Oidipusz király, Médea), irodalmi kommerszmozit (Dekameron, Canterbury mesék), és persze hatalomallegóriát, szado-mazo fasisztákkal (Saló, avagy Szodoma 120 napja), mindezt alig több mint egy évtized alatt.
De minden életművet érdemes az elejétől kezdeni, mikor Pasolini először rendezésre adja a fejét. Elismert forgatókönyvíróként barátságot köt a rendezőóriás Federico Fellinivel, esténként Róma peremvidékén csavarognak, Pasolini lecsúszott ismerőseinek társaságában. Fellini ekkor alapítja meg saját producercégét, és lehetőséget ad új barátjának, hogy megrendezhesse első filmjét. A tesztvetítések során a befektetők dilettánsnak titulálják az elkészült jeleneteket, a forgatást azonnal leállítják, Fellini és Pasolini barátsága megszakad, az Accattone (Csóró) munkacímen futó projektet kukázzák.
Pasolini új stúdiót keres magának. Teljesen szabad kezet kap, rendezőasszisztensként a szintén pályakezdő Bernardo Bertolucci, operatőrként a legendás Tonino Delli Colli áll az oldalán, így első mozijához az olasz filmipar legnagyobb nevei kötődnek.
A csóró - trailer
Pasolini filmje a francia újhullámot is inspiráló olasz neorealizmusban gyökerezik. A neorealizmus, a hollywoodi klisékkel szembenálló, féldokumentarista valóságreflexió, egyben a posztháborús Olaszország szétomló gazdaságának vizuális lenyomata. Pasolini született érzékkel alkotta meg a műfaj egyik legemlékezetesebb iskolapéldáját. Az amatőr szereplők mind önmagukat játsszák, a helyszínek valódiak, a dialógusok utcanyelven íródtak, néha teljesen improvizáltak, a naturalisztikus, fekete-fehér, mégis kontraszttalan képek sivárak, a hangulat fojtogatóan kilátástalan.
Az utcán csak Csóróként ismert, lepukkant strici helyzete még rosszabbra fordul, mikor a neki dolgozó lány börtönbe kerül. Céltalan kóborlásai közt megismerkedik egy szűz munkáslánnyal, úgy dönt, árucikket csinál belőle. A film sallangmentesen, lineárisan halad az elkerülhetetlen végső tragédiáig, nem mond ítéletet, csak ábrázol, ránk bízza a konklúziót és a világunkra ismerés lesújtó élményét. Főszereplőnk visszataszító antihős, aki meglopja a saját kisfiát, mindenkit kihasznál, mégsem tudjuk levenni róla a szemünket egy pillanatra sem.
A nyelvezet és témaválasztás, meg Pasolini nyíltan vállalt homoszexualitása és politikai nézetei miatt az Accattone óriási botrányt kavart, neonáci csoportok szabotálták a vetítéseket, és a kritikusok sem lelkesedtek az Olaszország szégyenét prezentáló képsorok láttán. Ennek ellenére Karlovy Varyban fődíjat zsebelt be, a főszereplőt alakító (korábban sosem színészkedő) Sergio Cittit BAFTA-díjra is jelölték. Az évek pedig Pasolini zsenijét igazolták, aki korát megelőzve alkotott egy olyan metsző társadalmi mocsoktablót, mely játszódhatna bárhol a világon, a hatvanas években, ma, vagy holnap is.
Előfordul, hogy nincs szükségünk újrakezdésre, csupán félünk megbirkózni a problémáinkkal. Erről szól az Egy makulátlan elme örök ragyogása (2004). Joel (Jim Carrey) első kézből tapasztalja meg, milyen veszélyes lehet ez, amikor fizet egy vállalatnak, hogy töröljék ki az emlékeiből volt barátnőjét, Clementine-t (Kate Winslet). Joel túl későn jön rá, hogy nem szeretné pár rossz élmény miatt elfelejteni a kapcsolatát, és saját elméjét járva próbálja megmenteni szerelme emlékét. A film ügyesen csavarja sci-fi-köntösbe az emberi érzelmek komplexitását, és hitelesen mesél arról, hogy a tiszta lap nem lehet a válaszunk minden
A nyolcvanas években András Ferenc bátran bevállalt egy alvilági thrillert, melyben a főszereplő antagonista nem amerikai kém, hithű kapitalista morálgyilkos, még csak nem is gerinctelen ellenforradalmár, hanem egy mérnökdiplomás taxisofőr.
A nagymama, aki egy haláltáborban szült, az anya, aki Auschwitzban született, és az unoka, aki titkolja a saját gyerekei előtt a múltat – anyák és lányaik történetei, túlélési stratégiák és a megbékélés lehetőségei. Leginkább ezekről szól a film. Attól érvényes, hogy az életben gyökerezik.
Az átlagos mozgóképfogyasztó ma már elképzelhetetlennek tarja, hogy egy filmben ne legyenek hangok (színek, digitális trükkök stb.), azonban a filmtörténet első nagy korszakában a celluloidtekercsekre csak képet tudtak rögzíteni, így sem dialógusok, sem zajok, sem filmzene nem volt. Illetve utóbbit természetesen kreatívan megoldották, és ha a felvételkor és lejátszáskor nem is tudtak hangot produkálni a vetítőgépről, a mozikban legtöbbször egy egész nagyzenekar volt, amely élőben festette alá zenei hangkulisszával a vásznon látottakat.
Egy dialógust rögtönözni? Semmiség. Egy forgatókönyvet? Azt már nehezebb. Hasonlóképpen: egy jelenetet (képpel-hanggal-világítással-színészekkel) még csak-csak össze lehet dobni a pillanat hevében, na de egy egész estés, nézhető játékfilmet így összerakni elég nagy botorság. A filmkészítés és a teljes improvizáció első hallásra kizárja egymást, hiszen a konstruáltság, a megtervezettség és persze a megrendezés is a film leglényegéhez tartoznak. Próbálkozások persze mindig akadtak, elsősorban a határterületekről érkező alkotók részéről, és azoknál, akik a film különleges sajátosságaiban és nem az
Mészöly Miklós írásaiból nem könnyű filmet készíteni, és sokáig az 1970-es Magasiskola volt az egyetlen adaptáció, ami az ő művéből készült. A feldolgozás sajátossága azonban, hogy az 1956-ban íródott kisregényt Mészöly a rendezővel együtt dolgozta át mozgóképpé, a forgatókönyvet közösen írták, a film dialógusait pedig Mészöly egyedül jegyzi. A kisregény írásának egyik ihlető elemének tekinthető (a szocializmus politikai berendezkedése mellett), hogy az író egy alkalommal maga is egy kísérleti solymásztelep vendége volt pár napig, így a regényben (és a filmben) megjelenő realista elemek valós eseményekből
Mészöly Miklós a modern magyar irodalom egyik legmeghatározóbb és legismertebb alakja. Munkásságát pont annyira jellemzi a diverzitás, mint a műfajtól független konzisztens professzionalitás. Versek, drámák, regények, filmnovellák, mesék, esszék, cikkek és forgatókönyvek kötődnek a nevéhez, fontosabb műveit tizenkét nyelvre fordították le. Vaskos irodalmi renoméja kiradírozhatatlan fejezetté vált a honi kultúrában, az irodalmon kívül is.
Az anime aranytriászának harmadik tagja (Osi Mamoru és Otomo Kacuhiro mellett) Mijazaki Hajao. Az ő meséi a legfogyasztóbarátabbak a nyugati közönségnek – jelzi ezt az az Oscar-díj is, amit a Chihiro szellemországban című művéért kapott –, ez azonban nem jelent sem minőségi, sem tematikai behajlást a nyugati ízlés előtt. Mijazaki Hajao meséket mond. Meséket a természetről, az emberről, az univerzum rezdüléseiről és a kizökkent időről, amit helyretolni már nem lehet, csak elfogadni a helyzetet.
Walter Tevis 1983-as, The Queen’s Gambit című regényének mozgóképes adaptálása nem most kezdte el foglalkoztatni a filmesek fantáziáját. Tizenkét éve az akkor csúcson lévő, ám tragikus hirtelenséggel elhunyt Heath Ledger karolta fel a fiatal sakkzseni történetét, Allan Scott forgatókönyvíró segítségével hozzá is fogtak a script írásához, ám a projekt nem valósult meg a színész halála miatt. 2019-ben aztán a Logan és a Sírok között írója, Scott Frank felkereste Ledger volt munkatársát, hogy immár a Netflix szárnyai alatt hozzanak össze valami igazán frankót.