Mire nem képes a nyilvánosság: ha egy miniszterelnök nem létesít szexuális aktust egy disznóval a nemzeti televízió kamerái előtt, akkor az elrabolt hercegnőt meggyilkolják. A Black Mirror angliai filmsorozat ezzel a rendkívül erős résszel kezdődik, ami garantálja, hogy a folytatásokra is kíváncsiak legyünk. Az eddig öt évadot megért sorozatot sok kritikus minden idők egyik legjobb televíziós alkotásának tartja, nem véletlenül: a részek többségében mélyen elgondolkodtató, aktuális problémákat dolgoznak fel (lájkvadász világ, milyen hatással van a technológia az életünkre, elidegenedés, emberi jogok megvonása, bizonyos értelemben halhatatlanság is). Az egyes részek egymástól függetlenek, nézésüket bárhonnan el lehet kezdeni.
Legfőbb eszköze a groteszk és a szatíra: a Black Mirror olyan tükröt tart, amely után a gyanútlan néző százszor is meggondolja – tegyük azt –, mit tár ki életéből a digitális világban. Mert lehetséges, hogy egy rosszkor elcsattant fotó örökre megváltoztatja az életét. Ez már nem csupán disztópia, képzelgés, hanem napjaink valósága (gyászos példája ennek azon gyerekeknek a halála, akiket barátaik addig szégyenítettek a digitális világban, amíg öngyilkosságba nem menekültek).
Előbb-utóbb a különféle elektronikai eszközök (számítógépek) egyveleget fognak alkotni az emberiséggel, az emberi testtel. Mindenképpen jó dolog memóriánkat egy kis kütyüvel megsokszorozni, megbízhatóbbá tenni, ám mi történik akkor, ha ez a kütyü illetéktelen kézbe kerül? A kegyes kis hazugságok valójában biztosítják a békét az emberek között, hiába írta Platón, hogy államférfinak sohasem szabad ferdítenie az igazságon, bizony sok emberi kapcsolaton éppenséggel javít egy kis hazugság – ha nem, az igazság diktatúraszerű, abszolutisztikus jelenléte sok mindent tönkretehet (magyarán: kell egy kis kottynak lennie a fogaskerekek között, mert az összeszorított kerekek képtelenek megmozdulni).
A sorozatban nagy szerepet játszik a mesterséges intelligencia. Napjaink egyik legellentmondásosabb technológiai fejlesztése akkora hatást fog gyakorolni az emberiségre, melyet most még föl sem fogunk, viszont a fejlődés elkerülhetetlen. Ha hihetünk a sorozat készítőinek, ugyancsak borús jövő vár ránk.
Ami volt a híres Alkonyzóna-sorozat, napjainkban az a Fekete tükör. Sorozatkedvelők számára megkerülhetetlen, intellektuális munkával foglalkozók számára egyenesen kötelező. Olga Tokarczuk lengyel író a Nobel-díj átvételekor azt mondta, a XXI. század uralkodó műfaja a tévésorozat – ha valóban így van, akkor legalább olyan legyen, mint a Fekete tükör.
(Megjelent az erdélyi Előretolt Helyőrség 2020. novemberi számában)
Október 19-én lezárult a 23. Faludi Nemzetközi Filmszemle és Fotópályázat nevezése. Az idei fesztiválra 368 filmes és 100 fotós pályázat érkezett, ezekből a művekből választja ki az előzsűri azokat az alkotásokat, amelyek a november 18–21. között megrendezésre kerülő fesztivál programjába bekerülnek.
Közismert, hogy a louisianai nagyváros a dzsessz szülőhazája, de a húsz éve filmező Michael Murphy New Orleans: A zene városa című dokumentumfilmje erősen árnyalja ezt a képet. Végigjárja New Orleans komplett zenei fejlődését, és a hosszú utazáson Terence Blanchard hatszoros Grammy-díjas amerikai dzsessztrombitás személyében csodálatosan képzett segítőnk akad.
A cyberpunk (technicizált urbánelidegenedés versus humánerőforrás) analógiájára, és sokáig szinte kizárólag a Gőzfiúra alkalmazva született meg a steampunk fogalma: nem túl távoli múlt, szinte kisrealista közeg némi szürrealizmussal és a XXI. századból visszavetített technikai szemlélettel dúsítva, és mindez nyakon öntve a szokásos technopesszimizmussal.
„Ne feledd, amit anyádnak adsz, az élet mind visszaadja majd” – hangzik el Mamma Romában. Pier Paolo Pasolini első filmje, a Csóró (Accatone) viharos visszhangja azonnal lehetővé tette a folytatást. Az operatőrlegenda, Tonino Delli Colli elmondása szerint Pasolini néhány hét alatt kitanulta a szakma alapjait, második filmötletéhez már konkrét vizuális tervekkel érkezett.
Bergendy Péter horrorfilmje két elismerést is kapott a 20. Trieste Science+Fiction filmfesztiválon Olaszországban. A Post Mortem a kísértetfilm műfaj kitűnő újragondolásáért és a spanyolnátha idejének tökéletes megidézéséért különdíjat nyert, és a rangos Méliès zsűri elismerő oklevelét is megkapta.
A rajzolt filmeket mind a filmkritika, mind a közönség reflexből utalja a „gyerekeknek szól” kategóriába, pedig ez ugyanolyan botorság, mintha Picassót, Dalít, vagy Jackson Pollockot az óvodába száműznénk, mert volt képük ecsetet használni a fotózás korában. Az animeuniverzum egy – kisebb – része valóban kifejezetten gyerekeknek szól, de a fősodor inkább a kamaszoknak, valamint az ifjú és kevésbé ifjú felnőtteknek nyújt maradandó élményt. Ilyen minden idők egyik leghíresebb animéja is, a Katsuhiro Otomo rendezte gyönyörű anti(?)utópia 1988-ból, az Akira.
Író, költő, filmrendező, forgatókönyvíró, teológus, filozófus, és még sorolhatnánk Pier Paolo Pasolini titulusait, aki a huszadik század európai filmtörténetének egyik legegyedibb látásmódú alakja, élettörténete több könyvet kitöltene (van is pár ilyen). Az olasz művészzseni pályáját egyaránt övezte utálat és tisztelet, a kilátástalan kezdetektől egészen a tragikus haláláig.
November 12. és 15. között rendezik meg az első Pápai nemzetközi történelmi filmfesztivált (PIHFF), amelyen 24 alkotást láthat a közönség. A fesztivál zsűrijének tagja lesz Árpa Attila rendező, Győri Márk operatőr, Kovács Claudia operatőr és Zámbori Soma színművész, valamint egy angol tagozatos pápai diákokból álló diákzsűri is értékeli majd a filmeket. A vetítéseket a pápai Petőfi moziban tartják, a nézők regisztráció nélkül, ingyenesen látogathatják a rendezvényt. A részletekről Pozsgai Zsolt fesztiváligazgatót kérdeztük.
András (Fekete Ernő) egy sikeres reklámügynökség kiégett kreatívigazgatójaként még azután is komoly író szeretne lenni, hogy az első regénye csúnyán megbukott. Lenéz mindent, ami nem szépirodalom, így mélyen megveti az új spirituális bestsellert, az Így vagy tökéletest és annak népszerű szerzőjét, Katát (Béres Márta). Aztán egy közös fotójuk felpörög a közösségi médiában, elterjed róluk, hogy járnak, és Andrásnak – kis segítséggel – támad egy nagy ötlete: ez a kapcsolat esetleg sikerre segítheti az új művét.
Az Elfelejtett nemzedék négy magyar katona sorsát mutatja be a második világháború sújtotta Magyarország végnapjaiban.
A film egy fiatal fiú története, akit 1944 végén soroznak be, amikor a szovjet csapatok elérik Magyarország területét. Az alkotók a filmmel azoknak a fiataloknak szeretnének emléket állítani, akiket elsöpört a világháború.