Mire nem képes a nyilvánosság: ha egy miniszterelnök nem létesít szexuális aktust egy disznóval a nemzeti televízió kamerái előtt, akkor az elrabolt hercegnőt meggyilkolják. A Black Mirror angliai filmsorozat ezzel a rendkívül erős résszel kezdődik, ami garantálja, hogy a folytatásokra is kíváncsiak legyünk. Az eddig öt évadot megért sorozatot sok kritikus minden idők egyik legjobb televíziós alkotásának tartja, nem véletlenül: a részek többségében mélyen elgondolkodtató, aktuális problémákat dolgoznak fel (lájkvadász világ, milyen hatással van a technológia az életünkre, elidegenedés, emberi jogok megvonása, bizonyos értelemben halhatatlanság is). Az egyes részek egymástól függetlenek, nézésüket bárhonnan el lehet kezdeni.
Legfőbb eszköze a groteszk és a szatíra: a Black Mirror olyan tükröt tart, amely után a gyanútlan néző százszor is meggondolja – tegyük azt –, mit tár ki életéből a digitális világban. Mert lehetséges, hogy egy rosszkor elcsattant fotó örökre megváltoztatja az életét. Ez már nem csupán disztópia, képzelgés, hanem napjaink valósága (gyászos példája ennek azon gyerekeknek a halála, akiket barátaik addig szégyenítettek a digitális világban, amíg öngyilkosságba nem menekültek).
Előbb-utóbb a különféle elektronikai eszközök (számítógépek) egyveleget fognak alkotni az emberiséggel, az emberi testtel. Mindenképpen jó dolog memóriánkat egy kis kütyüvel megsokszorozni, megbízhatóbbá tenni, ám mi történik akkor, ha ez a kütyü illetéktelen kézbe kerül? A kegyes kis hazugságok valójában biztosítják a békét az emberek között, hiába írta Platón, hogy államférfinak sohasem szabad ferdítenie az igazságon, bizony sok emberi kapcsolaton éppenséggel javít egy kis hazugság – ha nem, az igazság diktatúraszerű, abszolutisztikus jelenléte sok mindent tönkretehet (magyarán: kell egy kis kottynak lennie a fogaskerekek között, mert az összeszorított kerekek képtelenek megmozdulni).
A sorozatban nagy szerepet játszik a mesterséges intelligencia. Napjaink egyik legellentmondásosabb technológiai fejlesztése akkora hatást fog gyakorolni az emberiségre, melyet most még föl sem fogunk, viszont a fejlődés elkerülhetetlen. Ha hihetünk a sorozat készítőinek, ugyancsak borús jövő vár ránk.
Ami volt a híres Alkonyzóna-sorozat, napjainkban az a Fekete tükör. Sorozatkedvelők számára megkerülhetetlen, intellektuális munkával foglalkozók számára egyenesen kötelező. Olga Tokarczuk lengyel író a Nobel-díj átvételekor azt mondta, a XXI. század uralkodó műfaja a tévésorozat – ha valóban így van, akkor legalább olyan legyen, mint a Fekete tükör.
(Megjelent az erdélyi Előretolt Helyőrség 2020. novemberi számában)
2020 októberében mutatták be Jason Woliner rendezésében a Borat második részét, aminek teljes címét már leírni is fáj: Borat utólagos mozifilm: Produkciós kenőpénz szállítása az amerikai rezsimnek a Kazahsztán egyszeri dicsőséges nemzetének hasznára. Az első rész (a Borat: Kazah nép nagy fehér gyermeke menni művelődni Amerika) 2006-ban került a mozikba, Sacha Baron Cohen főszereplésével, aki természetesen az új részben is viszi tovább a karaktert. Az első rész sikere miatt – és mert a Borat figura szinte önálló életre kelt –várható volt hogy elkészül a folytatás is.
„– De szép kis szőrös! – Ugye? Tavaly tömték” – hangzik az egyik vegytisztaságú mini-blőd párbeszéd a Csupasz pisztoly sorozatból. Buta és egyszerű poén. Amitől viszont ellenállhatatlanul, reflexszerűen vigyorra görbül a szánk, az a párbeszéd férfi résztvevőjének gesztusrendszere, ahogy ezt kimondja, ahogy elnéz a kamera mellett, ezüstös ősz hajával és a sok vihart látott pléharcról sütő megkövesedett debilitás minden bájával.
Január 29-én kezdődött a Sapientia EMTE Média Tanszékének rendhagyó, online filmtörténeti vetítéssorozata. A tervek szerint az egyetem minden hónap utolsó péntekjén egy-egy magyar filmet vetít le a virtuális térben. A vetítést a tanszéken oktató és kutató szakemberek rövid felvezetője előzi meg, és a résztvevők érdeklődésétől függően minden találkozás közös beszélgetéssel zárul.
Előfordul, hogy nincs szükségünk újrakezdésre, csupán félünk megbirkózni a problémáinkkal. Erről szól az Egy makulátlan elme örök ragyogása (2004). Joel (Jim Carrey) első kézből tapasztalja meg, milyen veszélyes lehet ez, amikor fizet egy vállalatnak, hogy töröljék ki az emlékeiből volt barátnőjét, Clementine-t (Kate Winslet). Joel túl későn jön rá, hogy nem szeretné pár rossz élmény miatt elfelejteni a kapcsolatát, és saját elméjét járva próbálja megmenteni szerelme emlékét. A film ügyesen csavarja sci-fi-köntösbe az emberi érzelmek komplexitását, és hitelesen mesél arról, hogy a tiszta lap nem lehet a válaszunk minden
A nyolcvanas években András Ferenc bátran bevállalt egy alvilági thrillert, melyben a főszereplő antagonista nem amerikai kém, hithű kapitalista morálgyilkos, még csak nem is gerinctelen ellenforradalmár, hanem egy mérnökdiplomás taxisofőr.
A nagymama, aki egy haláltáborban szült, az anya, aki Auschwitzban született, és az unoka, aki titkolja a saját gyerekei előtt a múltat – anyák és lányaik történetei, túlélési stratégiák és a megbékélés lehetőségei. Leginkább ezekről szól a film. Attól érvényes, hogy az életben gyökerezik.
Az átlagos mozgóképfogyasztó ma már elképzelhetetlennek tarja, hogy egy filmben ne legyenek hangok (színek, digitális trükkök stb.), azonban a filmtörténet első nagy korszakában a celluloidtekercsekre csak képet tudtak rögzíteni, így sem dialógusok, sem zajok, sem filmzene nem volt. Illetve utóbbit természetesen kreatívan megoldották, és ha a felvételkor és lejátszáskor nem is tudtak hangot produkálni a vetítőgépről, a mozikban legtöbbször egy egész nagyzenekar volt, amely élőben festette alá zenei hangkulisszával a vásznon látottakat.
Egy dialógust rögtönözni? Semmiség. Egy forgatókönyvet? Azt már nehezebb. Hasonlóképpen: egy jelenetet (képpel-hanggal-világítással-színészekkel) még csak-csak össze lehet dobni a pillanat hevében, na de egy egész estés, nézhető játékfilmet így összerakni elég nagy botorság. A filmkészítés és a teljes improvizáció első hallásra kizárja egymást, hiszen a konstruáltság, a megtervezettség és persze a megrendezés is a film leglényegéhez tartoznak. Próbálkozások persze mindig akadtak, elsősorban a határterületekről érkező alkotók részéről, és azoknál, akik a film különleges sajátosságaiban és nem az
Mészöly Miklós írásaiból nem könnyű filmet készíteni, és sokáig az 1970-es Magasiskola volt az egyetlen adaptáció, ami az ő művéből készült. A feldolgozás sajátossága azonban, hogy az 1956-ban íródott kisregényt Mészöly a rendezővel együtt dolgozta át mozgóképpé, a forgatókönyvet közösen írták, a film dialógusait pedig Mészöly egyedül jegyzi. A kisregény írásának egyik ihlető elemének tekinthető (a szocializmus politikai berendezkedése mellett), hogy az író egy alkalommal maga is egy kísérleti solymásztelep vendége volt pár napig, így a regényben (és a filmben) megjelenő realista elemek valós eseményekből