Gulyás Gyula és Gulyás János a magyar dokumentumfilmezés meghatározó, legendás alakjai. Az 1960-as években, a filmgyártás peremvidékéről indultak: amatőr filmesként kezdték, de korántsem számítottak amatőrnek, már a Cinema ’64 alkotóközösség alapításának idején sem. Ekkoriban olyan filmek kerültek ki a kezük közül, mint a diktatúrák természetét elemi erővel érzékeltetni képes játékfilm, a Tanítványok (amely három évtizeddel később, felújított változatában számos elismerést nyert, például a filmkritikusok B. Nagy László-díját), vagy a penészleki kilátástalanságot ábrázoló Valóság síppal-dobbal avagy tűzön-vízen át című dokumentumfilm, amelyben először sejlett fel a Gulyás testvérek páratlan tehetsége ahhoz, hogy kendőzetlenül ábrázolják a valóságot. Ez utóbbi film a maga idejében a filmszociográfia kivételes, korát megelőző csúcsteljesítménye volt.
A Gulyás testvérek a rendszerváltásig (és persze azután is) a valóság kimondásának őszinte igényével fordultak témáik felé, filmjeik máig viszonyítási pontként szolgálnak a magyar dokumentumfilmezés számára. „Ha valaki tudni szeretné, mi történt ebben az országban a huszadik század folyamán, az jól teszi, ha a dokumentumfilmek felé fordul” – jegyzi meg a Magyar Művészeti Akadémia gondozásában megjelent monográfia szerzője, Tóth Péter Pál. S valóban, a rendszerváltásig ez a műfaj próbálta a legőszintébben feltárni a magyar valóságot, méltatlan körülmények között, nem kevés egzisztenciális kockázattal. A Gulyás fivérek filmjei jól felismerhető, egyéni hangon szóltak a magyar valóságról, határozott számvetésre késztetve a nézőket. Nemzetközi színvonalon – vagy épp afelett. Az alkotópáros gyakran igyekezett feltérképezni a múlt fehér foltjait. Az 1948–53 közötti kitelepítéseket nemes egyszerűséggel, zömében „beszélőfejes” megszólalásokkal feldolgozó Törvénysértés nélkül a mai napig a legmegrázóbb alkotás a deportálás témájában. Méltán állítható párhuzamba a holokauszt- filmek csúcsának tartott Shoah-val (Claude Lanzmann, 1985): mellőz mindenféle valóságtorzító művészieskedést, az alkotók téma iránti alázata teszi megkerülhetetlen alkotássá. Különös érzékenységüket igazolja az is, hogy nem tudtak szó nélkül elmenni az országhatáron túl élő magyarok sorsa mellett: a Balladák filmje (1983–88) az erdélyi falurombolás páratlan kordokumentuma, fontos népszokások szociografikus megörökítője, amelynek elkészüléséért az alkotók bátran tették kockára személyes biztonságukat a Ceauşescu által szított román nacionalizmus tombolásának idején.
Felsorolni is hosszú lenne a Gulyás testvérek hat évtizedes pályafutásának filmjeit. Tóth Péter Pál sem tesz erre erőltetett kísérletet, de minden fontosabb állomásnál elidőzve mutatja be a hosszú ideig közös, majd külön utat bejáró alkotói útját. Mindezt a Gulyás fivérekhez mérhető alázattal és felkészültséggel, nem titkolva a személyes kötődést sem: 1981 és 1994 között több filmjükben volt asszisztens, és ő vágta a Törvénysértés nélkült. Később pedig, amikor a testvérek külön utakon folytatták tovább, főként Gulyás Gyula filmjeiben segédkezett. Így aztán a kötet nem csupán a fellelhető forrásmunkákra hagyatkozik, hanem olykor előkerülnek olyan páratlan személyes közlések is, amelyek gazdagítják a két alkotó (eddigi) pályaképének megismerését. Ezt egyébként DVD-melléklet is segíti, amelyben kisebb-nagyobb részletek láthatók a fontosabb Gulyás-filmekből.
A Gulyás testvérek életművének ismertetésekor ugyananakkor nem csupán két megalkuvást nem ismerő dokumentumfilmes portréja rajzolódik ki. Az ő példájukon keresztül az olvasó áttételesen arra is választ kaphat, mi is tulajdonképpen a dokumentumfilm – és miért van rá égető szükség mind a mai napig.
(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2018. január 20-i számában.)
Budapesten és Kolozsváron is bemutatták A maga természete szerint és szabadon című dokumentumfilmet, amely báró Bornemissza Elemérné Szilvássy Carola életét dolgozza fel. A mű a huszadik század vészterhes első felének Erdélyét mutatja be, melyben tehetős emberek lényeges dolgokat tettek a köz javára. Szilvássy Carola mondta az ikonikussá vált, lényegre törő szavakat: „Kell, hogy legyen Erdélyben egy otthona a magyar szónak”.
A kétezres évek elejétől Tolkien munkássága A Gyűrűk Ura filmeknek köszönhetően a virágkorát éli. A sikeres filmtrilógiát követően a rendező, Peter Jackson úgy gondolta, eljött az ideje elkészíteni Középfölde mitológiájának másik adaptációját is. Így A hobbit című (mese)regényből újabb filmtrilógia készült, amely egyébként előzménye is A Gyűrűk Ura történeteknek. Bár ez utóbbi filmek már kritikai szempontból nem kaptak akkora figyelmet, mint elődei, ekkorra már a hollywoodi gépezet beindult. 2017-ben az Amazon felvásárolta a megfilmesítési jogokat.
Köztudott tény, hogy a felvidéki magyarok gyerekkortól tanulják a szlovák nyelvet. Az azonban érdekesség, hogy a közös múlt miatt a cseh nyelv is hellyel-közzel része az életünknek. Ha máshogy nem is, a tévéből. Például követhetjük azokat a filmeket, amelyeket minden karácsonykor műsorra tűznek a szlovák adókon. A cseh mesefilmeknek komoly hagyományuk van, de immár nemzeti hősükről készített történelmi dráma is akad északnyugati szomszédaink repertoárjában.
2022. július 14-én jelent meg a Netflix szolgáltatón a Resident Evil-franchise legutóbbi „adaptációja”. A Paul W. S. Anderson filmekhez hasonlóan ez az alkotás is inkább csak felhasznál az alapanyagból, de míg a Kaptár-filmek legalább stílussal teszik ezt, addig ennél a sorozatnál a stílus nincs jelen és nem szórakoztató a végeredmény.
Fel fogok tenni néhány kérdést. Nincs jó vagy rossz válasz. Hogyan képzeled el a jövőt? Milyen lesz a természet? Hogyan fog megváltozni a városod? Milyenek lesznek a családok? Mi az, amire emlékezni fogsz, és mi az, amire nem? Kérdezi egy hang a sötét kép alatt, majd megjelenik Joaquin Phoenix, kezében egy mikrofonnal.
A Guerilla 1849-ben játszódik, nem sokkal a világosi fegyverletétel után, amikor még sokan nem tudják, vagy épp nem hiszik el, hogy a szabadságharcnak vége. A film főhőse, Barnabás (Váradi Gergely) egy erdőben bujkáló csapatot keres, Csont János (Orbán Levente) századát, ahol öccse szolgál – a célja, hogy hazavigye öccsét a szüleihez.
„A kikötő felett úgy szürkéllett az ég, mint a televízió képernyője műsorszünet idején” – ezzel a mondattal indul a máig leghíresebb cyberpunk mű, a Neurománc – egyenesen egy démonikus évből, 1984-ből. A több mint két dekáddal ezelőtti, műfajteremtő könyvben született meg a high-tech futurizmus aljas utcákra optimalizált változata, amiben a klasszikus noir regények költőisége a punk nihilizmusával egyesült.
Peter Greenaway brit rendező pályafutását festészettel kezdte, azonban Ingmar Bergman filmjei akkora hatást tettek rá, hogy ő is váltott a filmművészetre. Munkái nyíltan és rejtve is magukban hordoznak képzőművészeti jegyeket, ami leginkább alkotásai vizuális kifinomultságában és utalásaiban érhető tetten. Második és egyben legismertebb nagyjátékfilmje A rajzoló szerződése, amit 1982-ben mutattak be, és azóta a filmművészet egyik alapvető darabjává nőtte ki magát.
A filmelbeszélés egészét meghatározó kábítószeresfilmek több csoportra oszthatóak, aszerint, hogy a szer mint dramaturgiai, filmszervező narratív elem milyen módon jelenik meg bennük. Csoportosításomban három fő lényegi karakterisztikumot különböztetek meg, ezek a következők: az életforma, az anyag, és a karrier.
Amikor 1895. december végén, a párizsi Grand Café pincehelyiségében a Lumiére fivérek levetítik az első nagyközönségnek szánt mozgóképeket, egy új, szabad alkotásforma születik meg. Eleinte úgy tűnhet, csupán egy üzleti alapú cirkuszmutatványról van szó, nem egy véleményközlő és véleményformáló művészeti ágról. A tartalmi korlátokat kizárólag a készítők határozzák meg, a befogadói reakció közvetlen és azonnali. Nincs szükség külső szabályozó szervre, mely megszabná, mit láthat a néző és mit nem, így a határfeszegetés azonnal megkezdődik.