Schreiber András: A Gulyás testvérek – pálya és kép

2020. június 29., 23:57

Gulyás Gyula és Gulyás János a magyar dokumentumfilmezés meghatározó, legendás alakjai. Az 1960-as években, a filmgyártás peremvidékéről indultak: amatőr filmesként kezdték, de korántsem számítottak amatőrnek, már a Cinema ’64 alkotóközösség alapításának idején sem. Ekkoriban olyan filmek kerültek ki a kezük közül, mint a diktatúrák természetét elemi erővel érzékeltetni képes játékfilm, a Tanítványok (amely három évtizeddel később, felújított változatában számos elismerést nyert, például a filmkritikusok B. Nagy László-díját), vagy a penészleki kilátástalanságot ábrázoló Valóság síppal-dobbal avagy tűzön-vízen át című dokumentumfilm, amelyben először sejlett fel a Gulyás testvérek páratlan tehetsége ahhoz, hogy kendőzetlenül ábrázolják a valóságot. Ez utóbbi film a maga idejében a filmszociográfia kivételes, korát megelőző csúcsteljesítménye volt.

A Gulyás testvérek a rendszerváltásig (és persze azután is) a valóság kimondásának őszinte igényével fordultak témáik felé, filmjeik máig viszonyítási pontként szolgálnak a magyar dokumentumfilmezés számára. „Ha valaki tudni szeretné, mi történt ebben az országban a huszadik század folyamán, az jól teszi, ha a dokumentumfilmek felé fordul” – jegyzi meg a Magyar Művészeti Akadémia gondozásában megjelent monográfia szerzője, Tóth Péter Pál. S valóban, a rendszerváltásig ez a műfaj próbálta a legőszintébben feltárni a magyar valóságot, méltatlan körülmények között, nem kevés egzisztenciális kockázattal. A Gulyás fivérek filmjei jól felismerhető, egyéni hangon szóltak a magyar valóságról, határozott számvetésre késztetve a nézőket. Nemzetközi színvonalon – vagy épp afelett. Az alkotópáros gyakran igyekezett feltérképezni a múlt fehér foltjait. Az 1948–53 közötti kitelepítéseket nemes egyszerűséggel, zömében „beszélőfejes” megszólalásokkal feldolgozó Törvénysértés nélkül a mai napig a legmegrázóbb alkotás a deportálás témájában. Méltán állítható párhuzamba a holokauszt- filmek csúcsának tartott Shoah-val (Claude Lanzmann, 1985): mellőz mindenféle valóságtorzító művészieskedést, az alkotók téma iránti alázata teszi megkerülhetetlen alkotássá. Különös érzékenységüket igazolja az is, hogy nem tudtak szó nélkül elmenni az országhatáron túl élő magyarok sorsa mellett: a Balladák filmje (1983–88) az erdélyi falurombolás páratlan kordokumentuma, fontos népszokások szociografikus megörökítője, amelynek elkészüléséért az alkotók bátran tették kockára személyes biztonságukat a Ceauşescu által szított román nacionalizmus tombolásának idején.

Felsorolni is hosszú lenne a Gulyás testvérek hat évtizedes pályafutásának filmjeit. Tóth Péter Pál sem tesz erre erőltetett kísérletet, de minden fontosabb állomásnál elidőzve mutatja be a hosszú ideig közös, majd külön utat bejáró alkotói útját. Mindezt a Gulyás fivérekhez mérhető alázattal és felkészültséggel, nem titkolva a személyes kötődést sem: 1981 és 1994 között több filmjükben volt asszisztens, és ő vágta a Törvénysértés nélkült. Később pedig, amikor a testvérek külön utakon folytatták tovább, főként Gulyás Gyula filmjeiben segédkezett. Így aztán a kötet nem csupán a fellelhető forrásmunkákra hagyatkozik, hanem olykor előkerülnek olyan páratlan személyes közlések is, amelyek gazdagítják a két alkotó (eddigi) pályaképének megismerését. Ezt egyébként DVD-melléklet is segíti, amelyben kisebb-nagyobb részletek láthatók a fontosabb Gulyás-filmekből.

A Gulyás testvérek életművének ismertetésekor ugyananakkor nem csupán két megalkuvást nem ismerő dokumentumfilmes portréja rajzolódik ki. Az ő példájukon keresztül az olvasó  áttételesen arra is választ kaphat, mi is tulajdonképpen a dokumentumfilm – és miért van rá égető szükség mind a mai napig.

 

(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2018. január 20-i számában.)