Ismerkedő, csapatépítő játékokat ajánlunk óvoda- és iskolakezdésre.
1. Pókhálós névtanuló játék – új osztálytársaknak, csoporttársaknak ajánljuk
A csoport tagjai leülnek egy nagy körben a földre vagy székekre. A tanító- vagy óvónéni megfogja egy fonalgombolyag szálának a végét, és a gombolyagot odadobja az egyik gyereknek. Aki megkapta a gombolyagot, megmondja a nevét, ő is megfogja a fonalat, és a gombolyagot továbbdobja egy másik gyereknek. Így megy ez addig, amíg a csoport minden tagja sorra kerül. Amikor az utolsó gyerek is megkapta a gombolyagot, fordított sorrendben visszadobják egymásnak, tehát visszatekerik a fonalat a gombolyagra, és ezúttal nem a saját nevet kell mondani, hanem mindig annak a nevét, akinek dobják a gombolyagot.
2. Egymást jellemző játék – már összeszokott osztályoknak ajánljuk
Mindenki felírja a nevét egy cédulára. A cédulákat összehajtogatjuk, összekeverjük és egy kalapba dobjuk, majd mindenki húz egyet, de nem árulják el egymásnak, hogy kit húztak. A résztvevők körbeülnek. A kezdő játékos jellemzi azt a személyt, akit húzott, a nevének említése nélkül, a többieknek pedig ki kell találniuk, hogy ki az illető. Aki kitalálja, az folytatja a jellemzést. Nagyobb gyerekeknél lehet kicsit nehezíteni, hogy például csak belső tulajdonságokkal lehet jellemezni az illetőt, vagy más, különböző kritériumok alapján.
3. Bizalomjáték – már összeszokott osztályoknak ajánljuk
Az osztályteremben egyszerű, veszélytelen akadálypályát alakítunk ki székek, asztalok, sálak, iskolaszerek segítségével. A gyerekek párokba szerveződnek, a pár egyik tagjának bekötik a szemét. A pár másik tagja óvatosan végigvezeti a bekötött szeműt az akadályok között, rajta múlik, hogy hol és mennyit időznek el. Ha a végére érnek, cserélnek. A játék folytatható új párokkal, illetve a szabadban is játszható.
A következőkben pedig népi találós kérdéseket ajánlunk:
1.
Noha kézzel, lábbal én nem teremttettem;
Sem csontom, sem bőröm, mégis
születtettem;
Mégis mindeneket tápláltam, s éltemben
Kősziklákon, erdőn, hegyen elszéledtem.
2.
Finom legény vagyok:
Tű fokán átbúvok;
De ha aztán megharagszom,
Tenger vizét megszalasztom;
Fát tőből kicsavarok.
Ugyan bizony mi vagyok?
3.
Úton megyen, nem poroz;
Vízen megyen, nem csobog;
Nádon megyen, nem suhog;
Sáson megyen, nem susog;
Eső íri, nem ázik,
Ha fagy íri, nem fázik.
4.
Megyen, megyen, meg sem áll;
Hanyatt fekszik, fel se áll;
Ágadzik-bogadzik,
Mégse leveledzik.
5.
Uralkodik mindenhol,
Veszeködik akárhol.
Falun ébresztőóra,
Városba jó vacsora.
6.
Zöld burokban születtem.
Mikor aztán nagy lettem,
A zöld burok kifeslett
És az úrfi kiesett.
Mi az?
7.
Kerek, de nem alma,
Piros, de nem rózsa,
Rétes, de nem béles,
Kóstoltam, nem édes.
Mi az?
8.
Érc a torkom, ércűl szólok,
Tüdő nekűl kiáltozok
Az élűket hívogatom,
A hóttakat elsiratom.
9.
Két füle van, mégse hall;
Húzzák, azt sem mondja: jaj.
Orra is van rendes, formás,
Nem ingerli tormás kolbász,
Mert szagolni nem tud vele.
Ázott földön nyomát látni.
Tessék ezt most kitalálni!
Mi az?
1. levegő
2. szél
3. napsugár
4. folyó
5. kakas
6. dió
7. hagyma
8. harang
9. csizma
Vidám évkezdést és jó tanulást kívánunk minden kis- és nagydiáknak!
(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2020. augusztus 29-i számában.)
Azon a napon, amikor nem akart elállni az eső, és az ablakokon nem lehetett az utcára kilátni, Gazda betelepedett a bordó fotelbe, és maga elé terítette az újságot. Ezt különösen szeretem, mert olvasás után megkapom a lapokat, és annyi darabra tépem, amennyire csak kedvem tartja. Néha gombóccá gyűr egy-egy oldalt, és odagördíti hozzám, mintha nem tudnám megkülönböztetni a labdától.
A délutáni nap beragyogta a tájat mosolyával, melegével pedig végigsimította Kerekerdőszéle összes növényét és állatkáját. Zsombor, a mosómedve nagymosáshoz készülődött. Odújában szétválogatta a hatalmas kosarakban összegyűlt szennyest. Külön a kis mosómedvékét, szépen színek szerint, aztán a mosómedve futballválogatott sok-sok mezét, nadrágját és zokniját. Kosaranként kihordta az udvarra, ugyanis méretes, felülről nyíló mosógépét ott tartotta.
Akkoriban a Nap gyakran járt a Földön. Amerre elhaladt, minden sokkal világosabb volt, élet sarjadt a nyomában. Arra gondolt, hogy ez a Föld olyan csodálatos, szeretné beragyogni az egészet. Megpihent egy kicsit egy tóparton, majd elszundított, de nem is bánta, hiszen a legjobb ötletei akkor támadtak, amikor jól kipihente magát. Olyankor fényesebben is ragyogott.
A halastó körül nádas, fűzfák, nyárfaerdő varázsolták mesebeli tájjá a vidéket. János naphosszat horgászott a tóban. Rendszerint egy fűzfa hűvöséből vetette horgait a vízbe, majd leült az árnyékba és figyelte a nyeleket. De hiába próbálkozott egyszerre három horoggal is, amint azt a sikeresebb horgászoktól látta, kerülte őt a szerencse. Ha fogott is halat, inkább az apraja akadt a horgára.
Egy szép napon Vince vakond elhatározta, elhagyja a galagonyás alatti földterületet, és tovább fúr, beljebb, a cserjés felé. Amikor kibújt a túrása tetejére, egy csodaszép vidéket pillantott meg. Daloltak a virágzó bogáncsok és a madarak. Leírhatatlan öröm töltötte el a szívét, úgy döntött, pihenésként kifekszik az illatos pázsitra. Hamarosan kíváncsi szövőmadarak pittyegésére ébredt, akik huncutul röpködtek és ugrándoztak Vince körül.
Cickányunk elmorzsolt néhány kiszivárgó könnycseppet a szeme sarkában, majd a batyura nézett, amiben kolbászt, hagymát, olajat rakott össze, amikor a bulira készült. Közben az olaj valamilyen ismeretlen oknál fogva kidőlt, átáztatott mindent, ami a batyuban volt. Lemondóan nézett a használhatatlanná vált ennivalóra, leült az ablak elé és sírni kezdett.
Egyszer volt, hol nem volt, három hatalmas hegy között volt egy kis tó, amelynek a vize olyan zöld volt, mint a legszebb smaragd a világon. Itt lakott az egyetlen tündér a vidéken. Amikor a többiek hátrahagyták őt, csak annyit mondtak neki:
– Ez a tó a te területed. Az a feladatod, hogy boldoggá tedd az embereket!
Álmatlan Antal álmatlanságban szenvedett. Éjjelente csak forgolódott az ágyában, ásítozott, sóhajtozott, végül fölült, megfordult, és jól megrázta, igazgatta-ütögette-gyúrogatta-gyűrögette a párnáját, sőt, püfölte, már ahogy az erejéből telt. Ebben aztán úgy elfáradt, hogy egy pillanatban a párnára zuhant a feje, és elaludt. Igen ám, de negyed óra múlva fölébredt, ásítozott, sóhajtozott, végül fölült, megfordult, és megint jól megrázta, igazgatta-ütögette-gyúrogatta-gyűrögette a párnáját, sőt, megint püfölte!