Ágoston Szász Katalin: A legsötétebb éjszaka

2020. december 20., 09:42
Áder Orsolya: Cosmos and Chaos VIII./Világegyetem és káosz VIII. (akril, vászon, 80 × 80 cm, 3db, 2020)

„Az ember feljő, lelke fényfolyam”
(Vörösmarty Mihály)

 

Hol volt, hol nem volt, egyszer volt az Éj. Ő volt az édesanyja mindennek ezen a világon. Ragyogó holdarcával mosolygott teremtményeire, és végtelenül hosszú, sűrű fekete hajában ringatta őket. Átható pillantásával egyszerre vonta aranyló sugárba minden gyermekét, így azok nem ismertek hideget, félelmet, kínt. Jó volt otthon lenni az Éj birodalmában!

Határtalan volt a világegyetem azokban az ősi időkben, és minden szegletét az Éj végtelen hajának bársonyos puhasága és simogató melege töltötte be. Hajtincsei hatalmas folyamokként kanyarogtak a galaxisok között, göndörödő fürtjei csillagködöket hömpölyögtek körbe, fonatait tündöklő napok ékesítették és apró kontyai alatt fekete lyukak örvénylettek. Selymes lepedő, könnyű vánkos volt ez az éjsötét hajtömeg minden élőnek és élettelennek.

És az Éj egyenként takargatta be minden gyermekét: a Föld bolygó egére fodros-bodros bárányfelhőket terített, a Nap felszínét hatalmas tűzliliomok szirmával borította, a holdak orcáját hófénnyel simította, az őszülő csillagok hátára bolyhos planetáris ködöt kanyarított, a gázóriásoknak hűsító szelet, a neutroncsillagoknak mágneses hullámokat küldött, az üstökösökre útiköpenyt borított, a meteoroidokra hálókabátot, és így tovább, mindenkinek a saját természete szerint. Amíg ezzel foglalatoskodott és homlokukra jóéjt-csókot lehelt, emberemlékezet előtti altatódalokat dúdolt.

Az Éj gyermekei boldogok voltak, hiszen életük az égi gondtalanság medrében folyt. Napok, holdak és holdhónapok váltották egymást, csillagok gyúltak és kihunytak, sziporkázó ködök gomolyogtak: minden égitest és égi jelenség tökéletesen összehangolt táncot lejtett térben és időben egyaránt az Éj andalító sámándallamaira. A világban ideje volt az értelemmé sűrűsödésnek és ideje volt a szertefoszlásnak – az Éj végtelen hajkoronájában rejtegette bölcsességét, miközben lágyan csillagbölcsőt ringatott.

Ő maga viszont egyedül volt. Magányos pillanataiban, amikor kutató tekintettel a messzeségbe kémlelt, kétségbeesetten vette tudomásul, hogy vele kezdődik és vele is ér véget a világmindenség, nem létezik rajta kívül teremtő lélek – és holdvilágképén lecsordultak az első könnycseppek.

Az égbolt gyermekei látták az Éj szomorúságát és köréje sereglettek, gyengéden arcához simultak, fénylő haját cirógatták, homlokát csillagködök koronázták, kecses ujjait Szaturnuszok gyűrűzték. Jámbor odaadásuk hálás és fáradt mosolyt csalt anyácskájuk arcára, bántatát azonban nem enyhíthették.

Az Éj szomorúsága egyre csak mélyült, tekintete egyre sötétedett. Az időn kívül létezett, könnyeit hát az örökkévalósággal mérte. S ahogy azok egyre bőségesebben ömlöttek, úgy szivárgott el a fény is az univerzumból. Percek jöttek, ezredévek mentek, és beköszöntött a széthullás örök évszaka. Az égitestek lassan elveszítették belső ragyogásukat: a napok kihűltek, a holdak elfagytak, a gázbolygók szertefoszlottak, az üstökösök és meteoroidok elporladtak, a neutroncsillagok gondterhelt fekete lyukká zsugorodtak, majd azok is felszívódtak a semmiben. Kihalt, rideg és üres lett a mindenség, és az Éj szomorúsága uralkodott fölötte.

Ő maga pedig egyre csak sírt és sírt, könnyei kifogyhatatlanul peregtek. Hajtincsei közül vékony csermelyek fakadtak, fürtjei alól kanyargózó patakok eredtek, majd egybezúdulván hömpölygő folyók, bővizű folyamok szaladtak tova a messzi feketeségben. Lassan a teljes világmindenséget az üveghangon zubogó áramlás káosza töltötte be. Mintha megállt volna az idő is, ezután sokáig csak a zokogó semmi létezett. Évmilliók teltek teljes mozdulatlanságban, a sötéten kavargó sodrásban nem volt cél, sem értelem.

Az Éj már hosszú ideje nem számolta az éveket, amikor egyszer csak egy nyúlánk, karcsú folyó váratlanul kivált az öntudatlan csobogásból és vibrálón feléje közeledett.

– Ki vagy te? – lepődött meg az Éj.

– Léthé vagyok – morajlotta egy rég elfeledett dallam ritmusára az ősfolyam, és könnyed mozdulattal az Éj csuklójára tekeredett. – Én őrzöm az emlékeidet.

– Az emlékeimet? Hiszen mindenre emlékszem! Eltékozoltam a boldogságomat…

– Most megpihenhetsz – vigasztalta susogó hangon könnyeinek folyója, majd felkúszott a karján és átölelte sírástól rázkódó vállait. – Minden, ami körülvesz, te magad vagy. Amíg örülni tudtál, beragyogtad az univerzumot. Azóta a szomorúságodat tükrözi. Eljött az ideje, hogy elfeledd. Hiába fürösztöd könnyeidben, csak fényben moshatod meg arcodat.

Azzal hűsítő kendőként arcára, homlokára simult, és az Éj elveszítette eszméletét…

Amikor végre kinyitotta a szemét, már nem az Éj volt. Fátyolkék láthatár feszült feje fölött, maga alatt puha, langymeleg homokot tapintott, fülét lágy hullámverés ütötte meg. Egyszerű, földi test simult lényére. Lassan felült és körülnézett. Jobbján hatalmas, fodros víztömeg kacarászott gyöngyöző üveghangon, balra csipkézett, hófehér sziklatömbök magasodtak. A kettő között csontszínű, selymes homokágy húzódott végeláthatatlan messzeségben.

Arcát a gyöngéd, sóillatú szélnek tartotta, majd felemelte felső végtagját és hosszan szemlélte ujjainak kecses játékát. Kéz, merült fel elméjében a szó valami ősi emlékezetből, amely nem a sajátja volt, furcsamód mégis hozzá tartozott. És hideg, ahogy lábujjait mélyen a homokba fúrta.

Amikor ismét feltekintett, sugárzó alakot látott közeledni. Teste nem bocsátott ki fényt, nem árasztott világosságot a térben, létezése mégis glóriába fonta környezetét. Az egyszer volt Éj elmélyülten tanulmányozta kinézetét. Kéz, láb, szem, otthon.

A sugártekintetű rámosolygott.

– Üdvözöllek a fény birodalmában! Ez itt a tenger – mutatott kecses ujjával a roppant víztömeg felé –, áramlatai szelében sirályok vitorláznak, mélyében tükörhalak raja cikkan. Fölöttünk az ég, melynek koszorús vásznán a földi lényeket melengető nap lakik. Talpunk alatt a föld, mely könnyű vánkost nyújt minden vándornak. Én pedig a Hajnal vagyok.

A Hajnal ekkor egészen közel lépett. Lassan mozdult, mint az emlékezet. Megállt előtte, homlokát az övéhez szorította, és az Éj, aki egyszer volt, hirtelen megértette, hogy sosem volt egyedül. A Hajnal még a legsötétebb éjszaka közepén is benne rejtőzött.

Sokáig álltak így, egymás tekintetében, míg a távoli, titkos, ismeretlen égre feljöttek az örökké ragyogó csillagok.

 

(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2020. december 19-i számában.)