Ágoston Szász Katalin: „Csodálatos adománya a Jóistennek..." - beszélgetés Mezey Katalinnal és Lackfi Jánossal

2021. augusztus 14., 09:53

A magyar irodalomtörténetben nagy hagyománya van a generációkról generációkra szálló tehetség és alkotói tudatosság kutatásának, mégis mindig különleges öröm egy szellemileg is pezsgő alkotócsalád mindennapjaiba személyesen belepillantani. Mezey Katalin Kossuth-díjas költővel, prózaíróval, műfordítóval és fiával, Lackfi János Magyarország Babérkoszorúja díjas íróval, költővel, műfordítóval a gyerekirodalom kérdéseiről, a gyermeki nézőpontról, az élmények közös megtapasztalásáról, a kérdések megválaszolhatóságáról, a humor fontosságáról és családi együttműködésekről Lackfi János otthonában beszélgettünk.

Lackfi János és Mezey Katalin, Fotó: Bach Máté

A magyar irodalomtörténetben nagy hagyománya van a generációkról generációkra szálló tehetség és alkotói tudatosság kutatásának, mégis mindig különleges öröm egy szellemileg is pezsgő alkotócsalád mindennapjaiba személyesen belepillantani. Mezey Katalin Kossuth-díjas költővel, prózaíróval, műfordítóval és fiával, Lackfi János Magyarország Babérkoszorúja díjas íróval, költővel, műfordítóval a gyerekirodalom kérdéseiről, a gyermeki nézőpontról, az élmények közös megtapasztalásáról, a kérdések megválaszolhatóságáról, a humor fontosságáról és családi együttműködésekről Lackfi János otthonában beszélgettünk.

– Az egyértelmű szakmai hozzáértésen túl – hiszen mindkettejüknek kiváló gyerekirodalmi köteteik jelentek meg – mi a személyes kötődésük a gyerekirodalomhoz?

Mezey Katalin: Akkor kezdtem gyerekeknek szóló verseket írni, amikor valami olyan téma foglalkoztatott, ami másképpen nem mondható el. Amikor magától kínálkozott az alkalom, hogy játékosan és élénken, a versformát is hangsúlyozva fogalmazzam meg a gondolatokat. Még a húszas éveimben írtam néhány ilyen verset, melyeket a népköltészet ihletett, később még többet a gyerekeim kiskorában. Az első mondataik nagyon hasonlítottak a versekhez, és én tulajdonképpen csak folytattam az ő kis mondókáikat.

Mezey Katalin, Fotó: Bach Máté

Lackfi János: Én nagyon komoly, úgymond felnőtt költőként indultam, és sosem gondoltam, hogy gyerekeknek is írok majd. Végül a biológiai faktor változtatta ezt meg, nyilván, amikor az embernek gyermekei lesznek. Akkor rájöttem, hogy egyrészt milyen robbanékony a látásmódjuk, nem a mi kliséinkben gondolkodnak, például meglátja a gyerek a házat, és azt mondja, hogy fel van bálványozva, és bár ez csak egy félrehallás, de mégis milyen jelentéssűrítés van benne! Brooklynban egyszer fültanúja voltam, ahogy egy kislány az utcán ránéz a szemközti rendetlen, koszos parkra, és azt mondja, hogy „Nézd, mami, milyen gyönyörű fehér virágok!”. És valóban, a fák csupasz ágai között fennakadtak fehér nejlonzacskók. Nekünk, felnőtteknek ez ugye borzalmas, de ha elfogulatlanul tudom nézni, akkor talán nekem is jól indul tőle a napom. Másfelől, tíz éven belül született öt gyermekünk, így az itthoni életünk tulajdonképpen egy kis társadalommetszet volt, a világháborútól a béketárgyalásig minden olyasmi lezajlott, ami nagyban megtörténhet az irodalomban, és ezáltal számomra is kinyílt egy világ.

– A gyermeki látásmódra reflektálva, vannak olyan konkrét témák, melyek a gyerekirodalom asztalára tartoznak, és vannak olyanok, amelyek nem? Egyáltalán miként lehet ezt eldönteni?

Mezey Katalin: A gyerekek mindazzal találkoznak, ami az életben a legörömtelibb és a legszomorúbb. Múlt hétvégén temetésen voltunk a családdal, és ennek kapcsán nagyon sokat gondolkoztunk, hogyan lehet az unokáknak ezt úgy elmagyarázni, hogy ne hazudjon az ember, hogy később is beleilleszthető legyen a tényleges emberi tapasztalatba. A gyerekek ugyanabban a számunkra is sokszor megemészthetetlenül kemény világban élnek, és rajtunk is múlik, hogy mennyire tudnak beilleszkedni, és megbarátkozni a gondolattal, hogy embernek születtek. A gyerekirodalom is ebben segít. Mindannyian a körülöttünk levő világ megértésére törekszünk, és bennük is ez motoszkál mind a nagyobb horderejű életeseményekkel kapcsolatban, mind a nyelv szintjén. Hazafelé például nagyon sok villamost láttunk, és a négyéves unokám folyton felkiáltott, hogy „Itt is egy vasút, ott is egy vasút!”. Kijavítottuk, hogy ezek villamosok, és legközelebb már azt mondta: „Nézd, ott is egy villámos!” Értelme is legyen annak, amit beszél a nagymama, hát nem?

Lackfi János: És ugye szoktak is szikrázni az áramszedők! (Nevetnek.) Rilke mondta, hogy a költőnek olyannak kell lennie, mint Ádámnak és Évának, mintha először látná a világot a teremtés kezdetén. Felnőttként már nem tudjuk először látni a világot, a nézőpontunkra rárakódtak a klisék és a várakozásaink, ebben mindenképpen tanulhatunk a gyerekektől. Nagyon jó műhely tud lenni mind a valóság, mind a nyelv felfedezéséhez, ha megfigyeljük, ahogy egy gyermek az értelmetlen Mechwart ligetet elnevezi Lekvár ligetnek vagy a Wesselényi utcát Meselényi utcának. Egyrészt a magyar gyerekirodalom nagykorúsodásával végre elkezdtük felfedezni azt az irodalmi nézőpontot, hogy a gyerek szemével nézzük a világot, tehát nem külső nevelési célzattal szólalok meg, hanem én táplálkozom az ő világából. Másrészt a hagyományosan körbevattázott témákról is mélyremenően és szeretetteljesen lehet beszélgetni, ha megtaláljuk azokat a csatornákat, amiken keresztül ez a gyerekben kivirágzik.

Lackfi János, Fotó: Bach Máté

Mezey Katalin: Azt látom fontosnak, hogy mindig a gyerekek kérdései mentén haladjunk, beszélgessünk velük. Nekik még természetes viselkedésük és kérdéseik vannak, észreveszik azt is, amit mi, felnőttek esetleg nem veszünk észre. Nagyon sokan háborognak azon, hogy a gyerekek folyton kérdeznek, pedig ez a legjobb dolog! Sokszor rájön az ember, hogy maga sem tudja a választ, hiszen sok mindent nem emésztünk meg mi sem, amit amúgy elfogadunk a hétköznapokban. És ha a gyerekek felteszik ezeket a kérdéseket, nemcsak hozzájuk juthatunk közelebb, hanem a saját magunknak adható válaszokhoz is.

– Az egymásnak való lelki megnyílás és emberi fejlődés mellett ugyancsak fontos tényező a minőség tanulása gyermekkorban. Hogyan játszik közre ebben a gyerekirodalom?

Mezey Katalin: Ha a gyerek már kezdetben a valósággal találkozik és ismerkedik meg, akkor a minőség – legyen akár pozitív vagy negatív – mindenképpen valóságos érvényű lesz. Viszont az utolsó harminc évben elterjedt egy olyan ember alkotta, virtuális valóság, amely nagyon kis mértékben vezet a valóságos minőség megtapasztalásához. Ez a gyerekeket is nagyon erőteljesen befolyásolja, nagyon sok sérülés keletkezik ezáltal a személyiségfejlődésben. Saját tapasztalat, hogy azok a gyerekek, akik már egészen korán rendszeresen a képernyő előtt ülnek, nem tanulnak meg beszélni olyan hamar, mint a korábbi generációk. A képernyőről nem lehet megtanulni beszélni, ehhez emberi közreműködés kell, és a digitális valóság éppen az erre való késztetést veszi el. Az általunk ismert emberiség történetében soha nem kerültünk még ilyen helyzetbe, így ez nagyon nagy kihívás.

Lackfi János: Azt hiszem, nagyon fontos az is, hogy mivel egy teljesen más világban élnek a gyermekeink, mint amiben mi nőttünk fel, a párbeszédkészségünket kell megőrizni. Ha úgy kezdem, tedd már el azt a kütyüt, akkor én eleve nem fogadom el az ő világát. Onnan lehet elindítani egy beszélgetést, hogy kíváncsi vagyok rá. Gyakran tapasztalom, elsősorban a saját gyerekeimmel, ha külsődlegesen közeledünk az ő dolgaikhoz, akkor sündisznó módra összehúzódnak; és akkor tudunk feloldódni és dialógusra lépni, ha abból indulunk ki, hogy te mutasd a te világodat és én mutatom az enyémet.

– A közvetlenségnek eszköze lehet a humor is, és az ön írásaiban ez nagy szerepet kap. Az irodalmi leképezésen túl mi a humor szerepe a családban?

Lackfi János: Én azt szoktam mondani, hogy olyan a röhögés, mint a köhögés, sok mindent felold és megkönnyíthet. Nálunk is volt egy speciális humor (édesanyjára néz), ami belül nagyon jól működött és éltettük is. Voltak poénjaink, amik onnan is származtak, hogy édesapám nagyon sok somogyi szót hozott a hóbelevanctól kezdve a fötörig, és csak közben esett le nekünk, hogy ezt a külvilágban nem értik. (Nevet.) Szerintem az a szerepe is nagyon fontos a humornak, hogy összetart egy családot vagy karakterizál egy-egy figurát, személyiségtípust, amin akár osztozni is lehet. Amikor a fiam két-három évesen nagyon beteg és lázas volt – ez a tehetetlenség ugye rettenetes érzés a szülőnek –, szólt a telefon, egy barátom hívott, felvettem és belenyerítettem, hogy „Jó reggelt, Vietnám!”. Nem egy nagy poén, inkább csak saját feszültségemet feloldani szándékozó közvetlenkedés, de a beszélgetés közben egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy az előbb még fekve kínlódó gyerek szaladgál a lakásban, és azt kiabálja, hogy „jójeggelt nyevitnyám!”. És torka szakadtából nevet a számára még kevésbe értelmes és egyébként sem nagy horderejű poénon. Megmértük a lázát, és lement, tehát van rá bizonyítékom, hogy a humor gyógyító lehet. Aztán a gyerekeim nehezebb kamaszévei során arra is rájöttem, hogy a humor számomra menekülőutat is jelent, és ők tanították meg nekem, hogy bizonyos helyzetekbe nem szabad belepoénkodni, és ha azokban a helyzetekben az ember nincs jelen, kibújik alóla, akkor egy időre kimarad a másik életéből.

Mezey Katalin: Ugyanakkor egy embert nagyon meg tud határozni a humora, nagyon vonzóvá teheti. Édesapám kevés beszédű ember volt, viszont amikor megszólalt, arra nem lehetett nem odafigyelni. Egyetlen poénnal más irányt tudott adni az egész hangulatnak.

Lackfi János: És a humor a megértésben, a távolságtartásban is segíthet, kizökkenthet a meszesedésből, és ha tudok magamon nevetni, akkor kompromisszumkészebb leszek, hajlandó vagyok megérteni, hogy más nézőpontok is vannak a világon. Ha nem tudok önmagamon nevetni, akkor elállom a saját fejlődésem útját.

– Mindketten a kommunikáció, az emberi és családi kapcsolatok elmélyítésének fontosságáról beszéltek. Hogyan működnek az önök családjában az alkotói közreműködések, milyen közös munkáik vannak?

Mezey Katalin: Szerettem lehetőséget biztosítani a gyerekeimnek, hogy megmutassák magukat, így például a Holdének című gyerekverskötetemet a lányom és a kisebbik fiam illusztrációi díszítik. Mindhárom gyerekem adottságai megmutatkoztak már egészen fiatalon, Matyi fiamnak a rajzkészsége volt kiemelkedő, a kislányom előbb szertornász volt, majd mindketten szobrászok lettek, Jani pedig a versmondásban, színpadon és zenében is nagyon hamar bizonyított. Ma is gyönyörködöm bennük. Csodálatos adománya a Jóistennek, ha az ember megélheti, hogy a gyerekei olyat alkotnak, amit ő el sem tud képzelni, amit ő tisztel.

Lackfi János: Nagyon fontos volt nekünk az a máriaremetei ház, ahonnan jövünk, ahol a szüleink is alkottak, és ahol a rendszerváltás idején egy folyóiratot indítottak, így szerelőaknából láthattuk az irodalom működését egészen korán. Mi segítettünk becsomagolni a példányokat, postáztuk az előfizetőknek, a nyilvántartást vezettük.

Mezey Katalin: És Matyi már illusztrációkat is közölt benne, te pedig verseket és fordításokat. Ez, a Remetei Kéziratok című kiadvány férjemnek, az édesapjuknak, Oláh János költőnek, írónak volt a heroikus vállalása. 1989-től 1994-ig szerkesztette és adta ki. Az ő koncepciója volt, amelyben egy hosszú, elhallgattatott időszak után végre megnyilatkozhattak szabadon író-, költő-, képzőművészbarátok is a maguk eredeti képességeivel. Ebben próbálta mindhárom gyerekünk is segíteni őt, ez volt a családi együttműködésünk csúcspontja.

Lackfi János: Örültem ennek a példának nagyon, sokat tudtam meríteni belőle a későbbiekben is. A lányaim is alkotnak, Johanna és Dorottya énekelnek, az én verseimből is adtunk ki közös lemezeket. Johanna lányom sóakvarelles rajzokat készít a köteteimhez, és Margit is illusztrálta már meséskönyvemet. Ez minden alkalommal nagy büszkeség, nagyon örülök ezeknek az együttműködéseknek!

 

Megjelent a Magyar Kultúra Család-számában (2021/2)