Az Ágoston Szász Katalin szerkesztette könyv egyik különlegességét az adja, hogy ez az első erdélyi örmény népmesekönyv. Történelme szempontjából az örmény nép a magyarhoz hasonlóan nem túl sok könnyű időszakot tudhat magáénak, nekik is bőven kijutott a tragédiákból és a méltatlan helyzetekből. A kötetben közölt mesék az örmény nép viszontagságainak hű lenyomataiként értelmezhetők. A kilenc történet az 1915-ös genocídium kapcsán jutott el Anatóliából Erdélybe: mesék forrásai azok az idős emberek, akiknek a szülei menekültként érkeztek.
Rögtön az első, A vadrózsa című mese tartalmazza azt a kitételt, hogy amikor a világban felbomlik a rend, és a szépség (a jó, a tisztaság, az erkölcs) ellen aljasságot követnek el, ott nincs mit tenni, a szép megőrzése érdekében (a jóságért, a tisztaságért, az erkölcsért) a védekezés, a kitartás az egyetlen számba vehető megoldás.
Az Akik menyasszonyt kerestek című szöveg a párkapcsolat meséje, egy-egy meseterápián tökéletesen alkalmazható. A történetben egymás után érkeznek a kérők a kiszemelt lányhoz, akiket aztán az édesanya tántorít el, nem a legelőnyösebb színben tüntetve fel a lányát, hogy ezzel tegye próbára a férfiakat, mennyire tartanak ki mellette, fogadják el olyannak, amilyen. Ma, amikor a tökéletesség iránti vágyunk soha nem tapasztalt méreteket öltött, valóságos üzenet ez a mese férfiaknak és nőknek egyaránt arról, hogy az együttélés nem máson, mint a megértő szereteten, a másik hibáinak elfogadásán, a figyelmes egymáshoz forduláson múlhat, mert ha nem, az a későbbiekben a kapcsolat vesztét okozhatja. „A szerelem többet ér, mint a kincsekkel teli kelengyésláda! Jól mondtad, a férjnek bizony segítenie kell a ház körüli teendőkben. Ahol a szeretet, ott a jókedv!”
A könyvben található mesék nem nélkülözik a veszélyesebbnél veszélyesebb próbákat és a furfangosabbnál furfangosabb, a hétköznapokból – nem fehér lovon – érkező, talpraesett, bátor és kitartó hősöket. Néha a birodalom legmagasabb csúcsára kell felmenni, a szerencsésebb fordulat bekövetkezéséért néha nem kell nagyobb erőfeszítést tenni, mint a Pontykirály fiát megmenteni a hatalmas kígyótól.
A kilenc mesében kirajzolódó világ sokszor hagyatkozik a természet erejére, állatok segítik az embert, noha ez a magyar népmeséktől sem idegen, itt határozottabban tapasztalható, valamint szembetűnő, hogy a nőiség, a női nem tisztelete nagyon érzékletesen jelenik meg a lírai hangvételű szövegekben. Nem utolsó sorban ezekből a mesékből azt tanulhatjuk meg, hogy az áldozatvállalás még nem jelent áldozattá válást.
A csalogányt Kürti Andrea harsány színeket kerülő, finom vonalvezetésű, a mesék egy-egy fontosabb epizódjait kiemelő illusztrációi teszik emlékezetessé.
A csalogány – Örmény népmesék. Gutenberg Kiadó, 2021
Megjelent a Magyar Kultúra Kelet–Nyugat-számában (2021/3)
Azon a napon, amikor nem akart elállni az eső, és az ablakokon nem lehetett az utcára kilátni, Gazda betelepedett a bordó fotelbe, és maga elé terítette az újságot. Ezt különösen szeretem, mert olvasás után megkapom a lapokat, és annyi darabra tépem, amennyire csak kedvem tartja. Néha gombóccá gyűr egy-egy oldalt, és odagördíti hozzám, mintha nem tudnám megkülönböztetni a labdától.
A délutáni nap beragyogta a tájat mosolyával, melegével pedig végigsimította Kerekerdőszéle összes növényét és állatkáját. Zsombor, a mosómedve nagymosáshoz készülődött. Odújában szétválogatta a hatalmas kosarakban összegyűlt szennyest. Külön a kis mosómedvékét, szépen színek szerint, aztán a mosómedve futballválogatott sok-sok mezét, nadrágját és zokniját. Kosaranként kihordta az udvarra, ugyanis méretes, felülről nyíló mosógépét ott tartotta.
Akkoriban a Nap gyakran járt a Földön. Amerre elhaladt, minden sokkal világosabb volt, élet sarjadt a nyomában. Arra gondolt, hogy ez a Föld olyan csodálatos, szeretné beragyogni az egészet. Megpihent egy kicsit egy tóparton, majd elszundított, de nem is bánta, hiszen a legjobb ötletei akkor támadtak, amikor jól kipihente magát. Olyankor fényesebben is ragyogott.
A halastó körül nádas, fűzfák, nyárfaerdő varázsolták mesebeli tájjá a vidéket. János naphosszat horgászott a tóban. Rendszerint egy fűzfa hűvöséből vetette horgait a vízbe, majd leült az árnyékba és figyelte a nyeleket. De hiába próbálkozott egyszerre három horoggal is, amint azt a sikeresebb horgászoktól látta, kerülte őt a szerencse. Ha fogott is halat, inkább az apraja akadt a horgára.
Egy szép napon Vince vakond elhatározta, elhagyja a galagonyás alatti földterületet, és tovább fúr, beljebb, a cserjés felé. Amikor kibújt a túrása tetejére, egy csodaszép vidéket pillantott meg. Daloltak a virágzó bogáncsok és a madarak. Leírhatatlan öröm töltötte el a szívét, úgy döntött, pihenésként kifekszik az illatos pázsitra. Hamarosan kíváncsi szövőmadarak pittyegésére ébredt, akik huncutul röpködtek és ugrándoztak Vince körül.
Cickányunk elmorzsolt néhány kiszivárgó könnycseppet a szeme sarkában, majd a batyura nézett, amiben kolbászt, hagymát, olajat rakott össze, amikor a bulira készült. Közben az olaj valamilyen ismeretlen oknál fogva kidőlt, átáztatott mindent, ami a batyuban volt. Lemondóan nézett a használhatatlanná vált ennivalóra, leült az ablak elé és sírni kezdett.
Egyszer volt, hol nem volt, három hatalmas hegy között volt egy kis tó, amelynek a vize olyan zöld volt, mint a legszebb smaragd a világon. Itt lakott az egyetlen tündér a vidéken. Amikor a többiek hátrahagyták őt, csak annyit mondtak neki:
– Ez a tó a te területed. Az a feladatod, hogy boldoggá tedd az embereket!
Álmatlan Antal álmatlanságban szenvedett. Éjjelente csak forgolódott az ágyában, ásítozott, sóhajtozott, végül fölült, megfordult, és jól megrázta, igazgatta-ütögette-gyúrogatta-gyűrögette a párnáját, sőt, püfölte, már ahogy az erejéből telt. Ebben aztán úgy elfáradt, hogy egy pillanatban a párnára zuhant a feje, és elaludt. Igen ám, de negyed óra múlva fölébredt, ásítozott, sóhajtozott, végül fölült, megfordult, és megint jól megrázta, igazgatta-ütögette-gyúrogatta-gyűrögette a párnáját, sőt, megint püfölte!