Balla Margit: Cicúr és a többiek (részlet)

2022. június 08., 10:45
Pásztohy Panka: Szeretem a kiskutyám

− A parkba mégy, Cicúr?

A kiskutya hátrafordult:

− Igen, jössz? – mondta.

Kifli, a bátyja bólintott, és a két kutya elindult a kertajtó felé.

Cicúr és Kifli, a két hosszú orrú, nagy bundás skót juhászkutya itt lakik az utcában, abban a sárga házban a zöld zsalugáterekkel, ott, ni! Láthatod őket mindennap, ahogy végigrohannak a rácskerítés mögött a bokrokkal meg virágokkal tele kiskertben, amint csak megmozdul az utcában valami. Szeretnek rohanni, még jobban szeretnek ugatni, a legjobban pedig rohanva ugatni és ugatva rohanni szeretnek.

Cicúr, a fekete, fehér és barna szőrű kiskutya ugyan még csak a jövő héten lesz egyéves, és mivel lány, nem nő majd akkorára, mint Kifli, de már legalább olyan sebesen fut és olyan lelkesen ugat, mint a bátyja.

Kifli három és fél éves, neki sárga-fehér a bundája, a mellénye és a zoknija pedig ugyanolyan szép fehér, mint a húgáé. Ő már komoly, nagy kutya, nem csinál dőreségeket, mint a kiskutyák. Például nem fut át az úton ész nélkül, nem rágcsálja meg a széklábat, amikor van velős csont is, ugye, és hasonlók. A szaglászás a parkban viszont nem bolondság, az minden ebnek fontos dolga, ezt te is tudod. Szaglásznak is hát ők rendesen mindennap.

Most is szaglászni indultak. Útközben odavakkantottak még az ablakpárkányon napfürdőző fekete macskának:

− Megyünk a parkba, Lulcsi!

A macska, bizonyos madame Loulou hollófekete bundáján megcsillant az augusztusi nap. De még a napnál is fényesebben ragyogott a macska sárga szeme, ahogy lassan kinyitotta, hogy a kelekótya ebekre vessen egy lenéző pillantást.

− Menjetek! − s ahogy azok elloholtak a park felé, még utánuk sóhajtott: − Kaput becsukni, én szóltam.

És a gazdájuk hol van ilyenkor? − kérdezhetnéd.

Ne gondold, hogy Bibi, a gazda nem figyel az állatkáira! Most ugyan éppen benn hever a nappaliban a díványon, és egy sárkányokkal, királylányokkal meg kardcsörgető lovagokkal tele vaskos könyvet olvas, de tízéves lány létére nagyon is jó gazda.

Mindent hallott most is, és bólintva nyugtázta a kutyái kirohanását. Ha a park nem a szomszédban lenne, biztosan nem hagyta volna nyitva az ajtót, hogy kedvencei nélküle rohangáljanak úton-útfélen. De Bibi ismeri Kiflit és Cicúrt, tudja, hogy jó pásztorkutya módra sose mennek messzire, negyedóra múlva mindketten itt állnak majd a dívány előtt, és lihegve mesélik, miféle szagokat találtak a szúrós bokrok alatt meg a fák tövében. Persze csak akkor, ha Cicúr útközben nem lát meg valami nagyon veszélyeset, mint például egy falnak támasztott gereblye, egy bőröndöt húzó ember vagy egy szélkergette zacskó, mert akkor aztán lesz nagy ugatás, rohanás meg visítozás és inalás hazafelé. Bibinek ilyenkor föl kell kelnie a díványról, jó hangosan magához hívnia a kis kutyáit, és elmondani nekik, milyen kedves tőlük, hogy így vigyáznak rá, de az a zacskó igazán nem volt veszélyes, úgyhogy jobb lenne, ha abbahagynák az ugatást, mert nincsen semmi baj. Kifli erre el is hallgat, és hűséges kutyaszemekkel pislogva Bibire csak annyit mond:

− Igen, Bibi, ahogy akarod!

De Cicúr, az egészen más! Cicúr visszaugat. Mert az a szatyor igenis veszélyes volt! És az ő neve nem véletlenül CicÚR, hiszen lány létére olyan bátor, mint egy úr, és igazán hálás lehetne neki az egész világ, legelsősorban Bibi, hogy ennyire bátran viselkedik. Meg azért is, mert olyan kedves és bájos és gyönyörű, ahogy a neve eleje mutatja, vagyis mint egy CIC. Igen! Tessék őt megbecsülni és értékelni!

Bibi minderre rendszerint csak bólint, és egy mély sóhajjal annyit mond:

− Igen, Cicúr, ahogy akarod!

Ő persze nagyon jól tudja, hogy Cicúr nem a bátor vagy bájos viselkedéséért, hanem azért kapta a Cicúr nevet, mert olyan picur volt, amikor hozzájuk került, mint egy kölyökmacska. Olyan picur cicúr. De ezt nem fogja elárulni senkinek, ebben biztos lehetsz.

Most tehát Bibi nyugodtan olvashat a nappali közepén elnyúlva a díványon, a kutyák semmi veszélyeset nem jeleznek. Átbújnak az ajtórésen, végigszaglásszák a park belseje felé vezető ösvény mentén az összes rózsa- és babérbokor alját, majd amikor elérnek a park közepére a teknősbékás szökőkútig, egymásra néznek:

− Valami érdekes? − kérdezi ilyenkor Kifli.

Régi játékuk ez nekik, jól begyakorolták már. Szagolnak, és ha valaki talál valami nem mindennapit, szól a másiknak, aztán ismét szaglászás következik, egészen végig a parkon. Semmi sem kerülheti el a figyelmüket. Mire végeznek, mindent tudnak arról, ki és mikor járt errefelé, mit csinált, hogy érezte magát, egyszerűen mindenről és mindenkiről mindent. Azután hazarohannak, és mindent elmesélnek Bibinek. Bibi pedig nagyon örül, és jutalmul ad a kutyusainak egy-egy kocka sajtot, néha kettőt is.

− Hmmm… nem is tudom – mondja most Cicúr. – Egy idegen járt erre, de nem rossz szagú idegen…, egészen jó illatú, kedves idegen, aki szereti a kutyákat!

− Talán egy kedves hentes? – nézett föl reménykedve Kifli. – Hú, az nagyon jó lenne! Hozna egy kis virslit meg sonkát nekünk…

− Nem, annyira azért nem jó, nem volt nála sonka.

Erre már Kifli is nagyon kíváncsi lett. Odament Cicúrhoz, és ő is jó alaposan megszaglászta az ösvény menti bokrokat, ahol a titokzatos idegen hozzájuk ért.

− Hmmm, jó… − mondta. – Persze nem olyan jó, mint a húsos csont! Ki lehet ez? Honnan jött, merre ment, és mit akarhat?

Újra leszegték a fejüket, és követték a nyomot. Nagyon figyeltek, csak úgy remegett az oldaluk. Araszoltak előre a szag nyomán, amikor egyszer csak útjukat állta valami.

A kertajtó.

Egymásra néztek.

− Micsoda? Hozzánk jött? – kérdezték szinte egyszerre, majd abban a másodpercben áttörtek az ajtórésen, és száguldottak a nappali szoba felé. − Bibiiiiii!!!!! Valaki jööööööön!!!! Bibi, vigyááááááázzzz! – ugatták.

Berohantak az ajtón, az előszobán át a konyhába, onnan a nappaliba, és füstölve fékeztek a dívány előtt.

− Bibi! – lihegték. – Valaki… egy szag a parkban megmutatta… erre vezetett…

Bibi a díványról mosolyogva tekintett le rájuk:

− Igen, igen, okos kutyuskák, igen, vendégünk van!

Azzal a dívánnyal szemben terpeszkedő, hatalmas olvasófotelra mutatott, amely rendszerint tele volt zsúfolva párnákkal meg könyvekkel, és hol Bibi, hol a behemót Lulcsi foglalt benne helyet. Most azonban egy hórihorgas alak ült ott keresztbe font lábakkal, arcán titokzatos félmosollyal.

− És útra kelünk! – fejezte be Bibi a korábban megkezdett mondatát.

Az idegen bólintott.

 

(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2022. májusi számában)