Balla Margit: Mimó a világ körül (részlet)

2021. június 18., 09:09
Szentes Zágon: Naprendszer (akril, vászon, 50 × 70 cm, 2012)

Mimó nagyon várta az utazást, de tartott is tőle. Kavarogtak fejében a gondolatok. Füles kuzinék rendes népek, de mi lesz, ha megfeledkeznek róla, és nem jönnek ki elé az állomásra? Hogyan találja meg a barlangjukat a rengetegben? Vajon jól főz Füles mama? Mit fognak csinálni, amikor rossz az idő? Melegben utálatos dolog sétálni a hegyekben. Akkor majd otthon ülnek és cserebogárfocit játszanak a Füles gyerekekkel? Vagy Füles mamának segítenek büdöskelekvárt befőzni, amíg meg nem jön a várva várt ködös, esős idő? Ó, de szép is az! A sár, a locspocs, a nyirok! Igazi varázslat! És a hegyekben a legszebb!

Mimó átadta magát az ábrándozásnak, miközben megérkeztek az állomásra. Szülei föltették őt a vonatra, integettek, szipogtak, könnyeztek, mindenféle olyan dolgot mondtak, hogy majd írjál, meg csókoltatjuk Füleséket, vigyázz magadra. De Mimó csak félig figyelt oda. Persze ő is integetett, és egy kicsit szomorú is volt, ám amikor elindult a vonat, majd kibújt a bőréből, annyira örült az utazásnak.

Az út a Magas-Tátrába mintha csak egy szempillantás lett volna, máris feltűntek a távolban a nagy hegyek. Mimó levegőt sem vett, és már Füles papa drótkefének beillő bajusza csiklandozta az arcát, ahogy leemelte őt a vonatról. Füles mama összevissza csókolta, és indultak az otthonuk felé.

A manóbarlang a Zöld-tavi völgyben volt. Bejáratát úgy körbefutotta a vadrózsa, hogy szinte semmi sem látszott ki belőle. Bent a két Füles gyerek, Buborka meg Nyafi és egy finomságokkal roskadásig megrakott asztal várta őket. Volt ott minden, büdöskelekvár, méhpempő, fenyőharmat, csigaleves, bogárláb, és Mimó nagy megkönnyebbülésére minden nagyon finom volt.

Ebéd után sétára indultak. A szemerkélő esőben a finom sárban tapicskolva, csúszós köveken ugrálva egészen a NagyMorgás-hágóig mentek.

Mimó el volt varázsolva. Már azt fantasztikusnak találta, hogy Fülesék pont a Zöld-tó mellett laknak (mert a piros mellett a zöld a manók másik kedvenc színe, hiszen a bőrük is zöld, hogy jól elrejtőzhessenek az erdők mélyén). A tó pedig... Ó! A tó maga is csodás zöldben ragyogott, amikor egy pillanatra elvonultak a felhők, kisütött a nap, és a hegyek lábánál húzódó vadvirágos rét visszatükröződött benne. S felette azok a szürke, komor sziklák! Micsoda pompás látvány!

– Gyere, Mimó! – kiáltotta Füles papa a manónak, aki jól elmaradt a többiektől a nagy ámuldozásban. – Gyerünk fel a hágóra, onnan igazán jó a kilátás!

Mimó majd kiköpte a kis tüdejét, mire beérte ezeket a hegyeken edzett népeket. Ő bizony már a hágó elején érezte a feszülést a lábában, és akkor még messze volt a vége!

– Gyere, Mimó! Csak felfelé nehéz – biztatták őt a Füles gyerekek.

Nyafi le is maradt, hogy társasága legyen a mászástól haragoszöld színű Mimónak.

– Gyere! Visszafelé már nem kell gyalogolni, meglátod! – fogta őt kézen.

Mimó erősen kapkodta a levegőt.

– Phü, izé, megyek már… És vissza miért nem kell gyalo… phü, phü… golni?

– Hihihihi, ez a legjobb az egészben! – kurjantotta Nyafi . – Visszafelé jetiháton jövünk!

Mimóban megfagyott a vér. – Hogy mi? Miháton?

– Hát jetiháton! Mért, nálatok nincsen jeti? Akkor mégis hogyan juttok el ából bébe? – értetlenkedett Nyafi .

– Hát, izé, gyalog? – jött zavarba Mimó.

– Na és ha messze kell menni?

– Akkor, asszem autóval vagy vonattal. Mi nem utazunk félelmetes lények hátán.

– Félelmetes? Ugyan! – legyintett Nyafi.

Ebben a pillanatban különös zaj ütötte meg a fülüket, és egy hatalmas, görgő sziklákkal és nagy robajjal porfelhőt pillantottak meg a fenséges csúcsok felől. A porfelhőből aztán szép lassan egy óriás alakja bontakozott ki.

– Aztaaaaa… – ámult el Mimó. Füles papa hátrakiáltott:

– Látod, Mimó? Bundás barátunk hamarosan itt lesz!

Mimó elképedve bámulta a förgeteget, amíg az meg nem állt, és pont fölé magasodva azt nem dörögte:

– Szia, Mimó! Örülök, hogy megismerhetlek! Hogy tetszik a nagy manóutazás?

Mimó felnézett a szürke bundás alakra. Meglepően barátságos ábrázata és akkora lábfeje volt, mint egy ház.

– Aha! Én is! – mondta megilletődve.

A jeti ekkor hatalmas mancsával elkapta, a vállára ültette a manókat, és megindult velük át a hegyeken. Öles, mit öles!, hétmérföldes léptekkel haladt, a manók meg a finom puha jetibundából kikukucskálva élvezték a csudás kilátást.

– Nagyon tetszik az utazás! – szólalt meg egy idő után Mimó.

– Nagyon-nagyon!

A jeti bólogatott.

– Látod, az ott a Nagy-Morgás – mutatott az egyik csúcs felé. – Most elmegyünk a Kőpataki-tó mellett. Hopp, ott látod a Lomnici-csúcsot! A Magas-Tátra gyönyörű!

Mimó egyetértett, és igazán boldog volt, hogy egy ilyen pompás helyen ilyen pompás barátra talált.

Pár lépés, és már a Zöld-tavi barlangnál voltak. A bundás gyöngéden a földre tette a társaságot. A manók úgy csúsztak le a karján, mint egy pihe-puha selyemcsúszdán.

– Mimó, holnap megmutatom a Csorba-tavat, mit szólsz? – kérdezte a jeti. – Ó, még be sem mutatkoztam! Mrrrgrrrhrrr a nevem, de ezt nehéz lesz kiejtened, úgyhogy szólíts csak Bélának, mint a többiek.

A kis manó bólintott.

– Rendben, Béla, viszlát holnap!

Mimó alig várta a másnapot, és titokban azt kívánta, bárcsak az egész világot Béla hátán utazhatná be. El is határozta, hogy amint reggel felkel, máris megkérdezi a jetit, nincs-e kedve csatlakozni hozzá.

A reggelinél aztán Mimó mindenféle különösebb köntörfalazás nélkül nekiszegezte újdonsült barátjának a kérdést, hogy csatlakozik-e hozzá a világ körüli úton.

– Boldogan! – felelte az. – Hová megyünk?

– Akárhová, ahová a kedvünk tartja. Nincs pontos terv, mert a világon mindenhol vannak rokonok és kedves népek, akiket meglátogathatunk! – magyarázta Mimó a hagyományos manóvándorút lényegét.

– Ebben az esetben – fontolgatta a szót Béla – mehetnénk akár Izlandra is! Él ott egy jó barátom, szívesen találkoznék vele.

– Legyen úgy! – örült meg Mimó a javaslatnak.

 

(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2021. júniusi számában)