Hol volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl, még az Óperenciás-tengeren is túl, volt egyszer egy király, annak egy fia. Mikor ez a királyfi nagy legénnyé serdült, azt mondta az apjának:
– Édesapám, én elmegyek, s addig vissza sem térek, míg a világon a legszebb leányt meg nem találom: az lesz az én feleségem.
– Jól van, fiam – mondotta a király –, csak eredj isten hírével, szerencse kísérjen utaidban!
Elindult a királyfi, ment, mendegélt hegyeken-völgyeken által, egyszerre csak beért egy rengeteg erdőbe, s rengeteg erdő között amint mendegélne, látja, hogy egy ökörnyomban kínlódik, vergelődik egy kicsi halacska. Megszólal a halacska, mondja a királyfinak:
– Szabadíts meg innét, te jó legény, vígy a folyóba, mert itt meghalok!
A királyfi kivette a halacskát az ökörnyomból, s vitte, míg egy folyóhoz nem ért. Ott azt mondotta a halacska:
– Végy le egy pikkelyt rólam, tedd el, s ha valahol valami bajod lészen, ezt a pikkelyt csak vesd a folyóvízbe, én mindjárt ott leszek, s segítek rajtad.
A királyfi levesz egy pikkelyt a halacskáról, azzal a halacskát beledobja a vízbe, s továbbmegy. Amint menne, mendegélne, látja, hogy egy fekete holló egy fának ága-boga közé szorult, vergelődik a szárnyával, rángatja a lábát, de nem tud kiszabadulni. Leszólott a királyfinak nagy búsan:
– Szabadíts meg, te jó legény, bizony nem bánod meg!
Fölmászik a királyfi a fára, kiszabadítja a hollót, az meg a csőrével kihúz egy tollat, odaadja a királyfinak, s mondja neki:
– Jótétel helyébe jót várj, te legény. Ha nagy bajba kerülsz, csak rázintsd meg ezt a tollat, én mindjárt ott leszek.
Elbúcsúzik a királyfi a hollótól, továbbmegy, mendegél. Egyszerre csak látja, hogy egy ősz öregember ott áll egy forrás mellett, szeretne lehajolni, hogy igyék, de nem tudott lehajolni. Megszólítja a királyfit:
– Te jó legény, segíts rajtam, majd elepedek a szomjúságtól, s nem tudok lehajolni!
A királyfi lekapta a sisakját, telemerítette vízzel, megitatta az öregembert.
– No, te legény – mondotta az öregember –, nagy jót tettél velem. Nesze, adok neked két hajszálat, s ha valahol bajba kerülsz, csak ereszd szélnek. Majd rám talál ez a két hajszál, s én a világ végéről is eljövök, hogy segítsek rajtad.
A királyfi eltette a két hajszálat, elbúcsúzott az öregembertől. Aztán továbbment, nemsokára kiért az erdőből, s túl az erdőn ért egy nagy városba.
Szeme-szája elállott a csodálkozástól: gyászfeketébe volt vonva az egész város.
Találkozik az utcán egy kicsi emberkével, akinek földig ért a szakálla, kérdi tőle:
– Ugyan bizony, bácsikám, kit s mit gyászol ez a város, hogy így gyászfeketébe borult?
– Hej, öcsém – mondja a kicsi ember –, nagy oka van annak. Van a királynak egy leánya, akihez hasonlatos szép nincs kerek e világon. S ez a leány a fejébe vette, hogy csak ahhoz megy feleségül, bárki fia legyen, aki úgy el tud bújni előle, hogy ő meg nem találja. Háromszor lehet próbát tenni. Ha kétszer megtalálja, az még nem baj, de ha harmadszor is megtalálja, karóba kerül annak a feje, aki szerencsét próbál. Eddig kilencvenkilencen próbáltak szerencsét, karóba is került a feje mind a kilencvenkilencnek. Próbálj te is, öcsém, hadd legyen a te fejed a századik!
Mondja a királyfi:
– Már vagy lesz századik, vagy nem lesz, ha csakugyan olyan szép az a leány, szerencsét próbálok.
Éppen abban a pillanatban jött arra hatlovas hintón egy szépséges szép leány, amilyet még a királyfi sohasem látott. De olyan szép volt, hogy a szeme is káprázott, amikor reánézett.
Kérdi a királyfi a törpe embert:
– Kié ez a leány, bácsikám?
– Ez a királykisasszony – mondotta a törpe ember.
Hiszen több sem kellett a királyfinak, ment egyenest a király palotájába, a király színe elé. Mondotta a királynak:
– Felséges királyom, hallottam, hogy kilencvenkilenc legény próbált szerencsét. Egy életem, egy halálom, a szerencsét én is megpróbálom.
– Hej, fiam – mondotta a király –, szívemből sajnállak, mert jóképű, derék szál legénynek látszol. De hiába, a leányomnak kedvében kell járnom. Nincsen több gyermekem. Hát csak próbálj szerencsét, bújj el, ha tudsz, de úgy, hogy meg ne találjon.
Eközben hazajött a királykisasszony, és bejött a szobába, s mondta a királyfinak:
– Jobb lesz, ha nem is próbálsz szerencsét, királyfi, eredj haza, mert a te fejed is odakerül, ahova a többié.
– Nem bánom én – mondotta a királyfi –, hadd kerüljön. Nálad nélkül úgyis pipadohányt sem ér az életem.
Avval kiment a királyfi nagy búsan, s végigsétált a városon, aztán ki a mezőre, mezőről az erdőbe, egész úton azon tűnődött, hová tudjon elbújni, hogy a királykisasszony meg ne találja. Egyszerre csak eszébe jutott a halacska, hátha az tudna rajta segíteni. Megy a folyó partjára, ott előveszi a pikkelyt, s hát csakugyan jön a halacska, s kérdi:
– Mi bajod, királyfi?
Mondja a királyfi, hogy mi nagy baja van.
– Ó, azért egyet se búsulj – mondotta a halacska –, mindjárt ideszólítom a legnagyobb halat, azzal elnyeletlek, ott ugyan meg nem talál a királykisasszony, míg a világ s még két nap.
Csak térült-fordult a halacska, s mindjárt jött utána egy rettentő nagy hal, kitátotta a száját (akkora volt, mint egy nagy ház), s abba beleugrott a királyfi. Szépen leballagott a halnak a hasába, s ott úgy sétált fel s alá, akár egy palotában.
Eközben elindult a királykisasszony, utána az udvarbeliek. Kereste a királykisasszony mindenfelé a királyfit, s mikor egy fél napig járt-kelt volna mindenfelé, egyszerre csak a folyóvíz partjára ért, s parancsolta, hogy fogják ki a vízből a legnagyobb halat, mert annak a hasában van a királyfi. Egyszeriben odarendelik az udvari halászokat, kifogják a nagy halat, felhasítják a hasát, s hát csakugyan kifordult belőle a királyfi.
Na, az első próbával szerencsétlen volt a királyfi, próbált másodszor is. Továbbment nagy búsan, s amint mendegélne az erdőben, eszébe jut a holló, megrázintja a tollát, s hát repül is az egyszeriben, s kérdezi:
– Mi baj, édes gazdám?
Mondja a királyfi, hogy mi nagy baja van. A holló erre elkezdett károgni, s ím egyszerre repültek a hollók mindenfelől, fekete lett tőlük az erdő, s kérdezték mind egyszerre:
– Mi baj, mi baj?
– Tudtok-e valami jó búvóhelyet? – kérdezte a királyfi hollója.
– Hogyne tudnánk, hogyne tudnánk – károgott a többi holló. Azzal felszállott valamennyi, repültek az erdőn keresztül. A királyfi mindenütt utánuk, s felvezették egy olyan magas hegyre, hogy a teteje az eget verte.
Annak a hegynek a tetején volt egy mély gödör, abba beleállították a királyfit. De hiába állították, a királykisasszony ott is megtalálta.
Búsult a szegény királyfi, majd felvetette a búbánat. Na, bizonyosan karóba kerül az ő feje is! De, gondolta magában, egy élete, egy halála, már csak harmadszor is szerencsét próbál. Elővette azt a két hajszálat, amit az öregember adott, s szélnek eresztette. Hát alighogy eleresztette a hajszálat, jön az öregember, s kérdi:
– Mi bajod van, édes fiam?
– Jaj, ne is kérdezze, bátyámuram, el kellene bújnom olyan helyre, ahol senki meg nem talál, máskülönben karóba kerül a fejem.
– Hiszen ha csak ez a baj, azon én könnyen segíthetek. Ki elől akarsz elbújni?
– A királykisasszony elől, bátyámuram.
– No, hát majd én megmutatom – mondotta az öregember –, hogy a szeme elé viszlek, s mégsem lát téged.
Azzal megfogta a királyfi nyakát, csavarintott rajta, s abban a pillanatban aranytulipán lett a királyfiból. Aztán feltűzte a tulipánt a kalapjára, s bement a király városába.
Éppen jött vele szembe a királykisasszony (akkor indult volt el, hogy megkeresse a királyfit), meglátja a ragyogó fényes tulipánt, s mondja az öregembernek szépen, nyájasan:
– Jaj de szép tulipán! Adja nekem!
– Nem adom én – mondotta az öregember.
– Annyi aranyat adok érte, hogy úrrá lesz maga is s minden nemzetsége.
– Dehogy adom – mondotta az öregember –, a világ minden sűrű kincséért sem adom.
Hiába kérte a királykisasszony, az öregember nem adta oda a tulipánt. Mit volt mit nem tenni, továbbment nagy búsan a királykisasszony, s kereste a királyfit. De azt ugyan nem találta meg. Kereste másodnap, kereste harmadnap, akkor sem találta meg. Harmadnap letelt a keresés ideje, s akkor a király kihirdettette, hogy eléállhat a királyfi bátran, most már övé a királykisasszony.
Meghallotta ezt az öregember, egyet csavarintott a tulipánon, királyfi lett ismét. Azzal a királyfi fölment a palotába. Mindjárt papot hívtak, nagy lakodalmat csaptak. Lakodalom után felkerekedtek, a királyfi hazájába mentek. Ott volt csak az igazi hejehuja, dínomdánom.
Még tán ma is táncolnak, ha meg nem haltak.
(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2020. szeptember 26-i számában.)
