Csóka Ferenc: Csatárlánc (regényrészlet)

2022. május 13., 07:42
Könczey Elemér: Perpetuum mobile

Amikor a tízéves Picő gyereket a Legjobbak FC öltözőjében meglátogatta egy kopasz, szürke fejű törpe, szegény Picő égszínkék szemében még a vereség miatt érzett csalódottság tükröződött. Abban a pillanatban nem sok jót gondolt kétballábas csapattársairól. Annyira haragudott rájuk, hogy még az arca is eltorzult a tehetetlen dühtől. Pedig nem volt csúnya fiú. Szőke tüskehajába ugyan egy hirtelen ötlettől vezérelve belenyíratta a mezszámát, de ez nem rontott a séróján. Sőt, érdekessé tette. Őt is, meg a frizuráját is. Kellemesen bizsergette az önérzetét, amikor óvatosan érdeklődtek a fején lévő kilencesről.

A fura szerzet felbukkanásakor Picő piros fociszerelésben pompázott, még a cipője is divatosan piros volt. A nevét is az utóbbiról kapta. Merthogy sokáig focipicőnek hívta a focicipőt. Sehogy se jött a szájára rendesen ez az egyszerű szó.

– Most velem jössz a Nyomi szigetre! – kiáltotta felé a törpe, és Picő azon nyomban egy nyomi kis szigeten találta magát. Még megrémülni sem volt ideje.

Egy kráter alján elterülő tisztáson nézett bele a vakvilágba. A hajdani vulkán körkörös falán lyukak sorakoztak, talán barlangok lehettek. A virágos rét egyhangúságát néhol bokrok törték meg.

Picő ijedten lesett körbe. Mit vétett ő, hogy ezt kellett megérnie? Vagy álmodik? Mérgesen szólt rá a törpére, aki eléggé kedvetlenül éppen őt nézegette.

– Te ezt komolyan gondolod? Ezt mered tenni egy csatárral? Egy ilyen fontos valakivel? Ki vagy te egyáltalán? Van neked jogod ehhez? He? – kiabálta ingerülten.

A törpe nem zavartatta magát. Nem volt nagyobb Picőnél, de nem ijedezett.

– Ne nyivákolj itt nekem! Megfájdul a fejem ebben a visszhangzó kürtőben. Azt hiszed, nekem van kedvem ilyen kis nyomikkal foglalkozni? Sajnos ez a dolgom. Jellemtelen alakokból kell jellemeseket csinálnom – mondta.

Picő megkönnyebbült.

– Hát akkor tévedésben vagy! Rám nem illik a jelződ. Én jellemes vagyok!

– Ha lenne itt plafon, most ránk szakadna... – pillantott az égre a törpe. – Tudd meg hát, hogy te vagy a Föld legönzőbb, legbeképzeltebb gyereke. A korosztályod legmenőbb csatára lehetnél, ha néha passzolnál, és hagynád, hogy más is boldog legyen olykor-olykor. Tudod, hány góltól fosztottad meg a csapatodat csak azért, mert nem adtad át a jobb helyzetben lévőnek a labdát? Nem is beszélve arról, hogy néha hátra is mehetnél segíteni a többieknek. És az életben is ilyen vagy. Kiállhatatlan figurának tart mindenki. Ezért kerültél a Nyomi szigetre. Még a húgod se szeret. Mindig behúzod szegényt a csőbe, és eleszed előle a finomságokat. Elrontod az örömét.

Picő a fejét vakarta.

– Normális vagy, aprónép? – kérdezte hitetlenkedve. – Honnan szedted ezeket a hamis infókat?

– Nem nyitok vitát. Eldöntötték, hogy meg leszel nevelve. Ha elbuksz és nem változol meg, nem jutsz többé a labda közelébe. Nem mi büntetünk meg, ilyen hozzáállással egyszerűen nem fogsz kelleni senkinek. És talán haza se mész többé! Járd végig a barlangokat, és hozd el magaddal a szintek ajándékait! A legvégén majd általános vizsgálatot tartunk. És még valami! Lesz két útitársad. Éppen neked valók.

A törpe úgy eltűnt, mintha ott se lett volna. Hol vannak azok az útitársak? – kérdezte Picő saját magától. – Fel kéne mászni a peremre! Talán az egész csak egy nagy kitolás. Nem is biztos, hogy szigeten vagyok!

Nyomban neki is indult. Könnyen haladt, elvégre edzett csatár volt. Azonban amint felért a lejtő közepéig, valami furcsa erő egyszerűen és mukkanás nélkül visszalökte a virágos mezőre. Az erő nem mukkant, de ő annál hangosabban mukkadozott.

– Most aztán ki itt a rosszaság? Gyerekeket lökdösni, hogy kitörjék a nyakukat, az való? – hangoskodott, miközben feltápászkodott a földről.

Újra próbálkozott a másik oldalon. Hamarosan egy bokor alján találta magát, ahol nagynagy ámulatára egy barna hajú, copfos kislány üldögélt. Annyi éves lehetett, mint ő, ráadásul elég jó csajnak tűnt. Huncut, sötét szeme volt, csíkos pólót és kantáros farmert viselt. Ruházata legfeltűnőbb darabja a libazöld gumicsizma volt, ami majdnem a térdéig ért.

A fiú felállt, és megszólította a váratlan jelenséget.

– Hát te meg ki vagy? – kérdezte.

– Az udvarias fiúk mutatkoznak be előbb – vonta fel szemöldökét rosszallóan a lányka. Picő kihúzta magát.

– Ha erre vársz, itt öregszünk meg! Minden bizonnyal te vagy az egyik útitárs, akiről a bugris törpe beszélt – mondta, de nyomban meg is bánta a kijelentés másik felét, mert akkora kupán csapást kapott a semmiből, hogy majdnem orra bukott.

A kislány nem kacagott, csak szelíden elmosolyodott.

– Nem szereti, ha a háta mögött szidják...

– És hallgatózni illik? Még hogy engem kell megnevelni! – mormogta alig hallhatóan, mert nem szeretett volna még egyszer pórul járni. – Hát jó! Picőnek hívnak a barátaim.

– Ha lennének barátaid, nem lennél itt – szögezte le a leány, miközben felállt. Szép sudár termete volt. – Réti Évi vagyok, a jobbító kitaláció.

Picő tátott szájjal nézett a nyomi világba.

– A Réti Évi az rendben van, de a jobbító kitaláció az egy nagy lükeség – mondta. – Ez olyan, mint egy mellékszereplő egy számítógépes játékban. Egy mellékkarakter.

A lány bólintott.

– Jól jellemezted a helyzetet. A barlangok a szintek, én meg a kísérőd vagyok. Majd megtudod, mi fán termek. Gyere, keressük meg a másik társadat!

A harmadik bokor mögött megtalálták. Annyi idős fiúcska lehetett, mint Picő, csak dundibb, pufók képű és kopasz. Apró, egykedvűen fénytelen szeme volt, kantáros, barna rövidnadrágot hordott. Ezenkívül semmit. Se cipőt, se inget, se pólót. Csak ült, és az orrát piszkálta.

Picő éktelenül nagyot sóhajtott.

– Hát ennyire azért nem lehetek rossz! Mi ez, talán hátráltató kitaláció? Kétbites karakter? – bosszankodott.

– Látod, látod, azonnal ítélkezel... – mondta feddően Réti Évi.

– Miért? Ugrálnom kellene a boldogságtól? Legalább az orrát ne piszkálná!

– Te még sose csináltál ilyet? Neked szerencséd volt, mert rád szóltak. Megmagyarázták, hogy az ilyesmi nem illő. Ő még embert se látott. Honnan tudná, hogy mit szabad és mit nem?

Picő nem szólt rögtön. Emésztette a hallottakat.

– Nem látott embert? Akkor beszélni se tud? – kérdezte.

– Azt tud.

– Ez így logikátlan. Neve van?

– Miért ne lenne? – nézett Évi Picőre.

A fiú elvigyorodott.

– Ha nem látott embert, akkor ki adta neki?

– Azok, akik nekem. A Nyomi sziget teremtői.

– Hé, te, mi a neved? – hajolt Picő a dagi fiúhoz.

Évi a fejét csóválta.

– Jót tett volna a bizonyítványodnak, ha te mutatkozol be előbb. Udvariasság... Tudod...

Picő bólintott.

– Picő vagyok, te ki vagy?!

A kopasz gyerek felnézett.

– Kukaka – mondta egykedvű bambasággal.

Picő a hasát fogta, annyira kacagott.

– Aki ilyeneket talál ki, annak nincs joga itt tartani engem! Az sokkal akármilyenebb nálam! – Majd lecsillapodott. – Mi az, hogy Kukaka?

– Egy kicsit kuka szegény. De mégse lehet egyszerűen kukának nevezni! Ezért van a becéző forma. Érted?

– Értem – mosolygott az orra alatt Picő. – De akkor legyen inkább Kukácska!

– Ez nem helyes így. A Pityuka helyett se mondjuk, hogy Pityácska.

– Ez nevetséges, de van benne valami – bólintott Picő, közben a saját nevére gondolt. Az övé se sokkal különb. – Ide figyelj, Kukaka, neked mi a dolgod velem? Miért vagy itt?

A dundi fiú felnézett.

– He? – mondta. Nem lehetett tudni, hogy bemutatta-e az egész szókincsét, vagy csak a felét.

– Tudod mit, Évi? Bár nem tudom, valójában mi az, de menjünk a dolgunkra! – ajánlotta Picő.

A kislánynak felragyogott a szeme. Mintha az álma valósult volna meg. Minden bizonnyal ilyennek van teremtve – gondolta Picő. – Értem él.

– Melyik barlangot válaszszam? – érdeklődött hangosan.

– Az elsőt! – vágta rá a lány nyomban.

– Az hol van?

– Ott! – mutatott Évi a legközelebbi lyukra.

A barlang nem is tűnt igazi barlangnak. Csak egy félhomályos folyosó volt, sima falakkal. Semmi szikla, semmi cseppkő vagy ilyesmi. Picő alig látott valamit, úgy ment elöl, hogy jobb kezével a falat érintette. Igen, ő volt az első, mert Évi nem vállalta a vezető szerepét, bárhogy is próbálta rábeszélni. Azt mondta, ez nem az ő bulija. Kukaka meg csak annyit tett hozzá, hogy he. Talán tíz perc telhetett el, mikor végre egyre erőteljesebb fény űzte mögéjük a sötétséget. Picő szíve gyorsabban dobogott.

– Valami következik! – mondta izgatottan.

 

(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2022. áprilisi számában)

Legfrissebb hírek
Legnézettebb
2022. augusztus 04., 08:54