Tomi egykedvűen baktatott a város szűk, macskaköves utcáin. Nagyokat ásított és le-lepillantott mellette ügető pulikutyájára, Gusztira is, aki ilyenkor gazdáját követve szintén ásított egy nagyot.
– Te sem fogod ezt soha megszokni, ugye? – kérdezte hű társát, aki egy elnyújtott vakkantással válaszolt. – Nem úgy érzem, mintha ma kezdődne a vakáció – tette hozzá bánatosan, habár kicsit mégis vigasztalta a tudat, hogy dolga végeztével hazamehet és akár az egész napot átaludhatja.
Tomi az órájára pillantott: 04:09 volt. Ahogy ezt meglátta, sietősre vette lépteit, hiszen hat perce maradt, hogy odaérjen a villamoskocsiszínbe. Immár egy teljes éve annak, hogy a fiú minden reggel háromnegyed négykor felkelt, felöltözött és elsietett munkába, ahol két óra alatt fel kellett mosnia minden bent állomásozó villamost. Tudta, hogy nem a világ legjobb munkája, de jobb híján ezzel kellett beérnie. A szülei csekélyke fizetése sajnos nem volt elég az öt testvér etetésére, ruháztatására és taníttatására, így az idősebb gyerekek – Tomi és a nővére – besegítettek a pénzkeresésbe.
Tomi lett otthon a kenyérfelelős, ami azt jelentette, hogy egyedül az ő felelőssége volt gondoskodni arról, hogy mindig elegendő kenyér álljon a sok kis éhes száj rendelkezésére. Nem igazán örült ennek a nemes feladatnak, de idővel rájött, hogy soha többé nem kell az „Amíg az én kenyeremet eszed…” kezdetű mondatokat szó nélkül hallgatnia, és ez felettébb nagy büszkeséggel töltötte el. Egyszer még odáig is elment, hogy édesanyját próbálta ezzel az érvvel jobb belátásra bírni. „Amíg az én kenyeremet eszed, nem mondhatod meg, hogy mikor írjam meg a házimat!” – kiabálta, de miután élete leghosszabb szobafogsága lett a szerencsétlen próbálkozás eredménye, többet nem kísérletezett ilyesmivel.
– Guszti, ne maradj le! – kiáltott hátra félszegen tántorgó kutyájának. – Ne most bohóckodj, nem akarok elkésni! – tette hozzá, mikor rájött, hogy kedvence megint a bolondját járatja vele.
Guszti legkedveltebb elfoglaltsága ugyanis az volt, hogy menetiránynak hátat fordítva sétált. Tomi erre csak egy észszerű magyarázatot talált: miután a kutya rájött, hogy hatalmas, fekete loboncának köszönhetően az emberek általában nagyon nehezen határozzák meg, melyik oldalán van a feje, szerette megtréfálni két lábon járó barátait. Mivel a döntésben legtöbbször az szokott segíteni, ha az illető látja Gusztit enni, ugatni vagy sétálni, ezekre alapozva kellett stratégiát kidolgoznia a megtévesztéshez. Így, hacsak nem kezd el a hátsó felével enni és ugatni, a hátrafelé sétálás logikus választásnak tűnt, bár ilyen korán reggel Tomi nehezen tudta kutyája zseniális észjárását értékelni.
Lassan megérkeztek a kocsiszínbe. Tomi előbányászta zsebéből a rábízott kulcsot, és rutinosan a takarítószertár felé vette az irányt. Munkájának ez éppen egy olyan mozzanata volt, amit kifejezetten szeretett. Hiszen ki ne akarna egy titkos, minden civil járókelőtől elzárt szoba kulcsának őrzője lenni? A szertár egy hatalmas épület része volt, ám az ajtaja az utcáról nyílt, így Tomi gond nélkül bejárhatott a szertárba, de a villamosigazgatóság épületébe nem kellett bemennie. Ennek ellenére nagy büszkeség töltötte el minden alkalommal, amikor elfordította a kulcsot a zárban, lassan kinyitotta az ajtót, és az üvegfal tükröződésében látta, ahogy egy-egy járókelő megpróbál észrevétlenül bekukkantani a rejtélyes szobába. Sajnos büszkesége azonnal elillant, amint átlépte a küszöböt és szembesült a zord valósággal: az egymásra dobált felmosófejekkel, a csöpögő csappal és az alatta álló vödörrel, ami egész éjjel csak neki gyűjtötte a vizet. A fiú hóna alá vette a szükséges takarítóeszközöket, felmarkolta a vízzel teli vödröt, egy másik, üres vödröt helyezett a csap alá, majd az aznapi első villamos felé vette az irányt.
Tomi egy egészen különleges városban lakott: ez volt Zapuma fővárosa, vagyis egészen pontosan az egyetlen városa. Ez a gyönyörű ország Európa szívében helyezkedett el, Csehország és Szlovákia határán, azonban a létezéséről egy apró félreértés miatt nem sokan tudtak. Az történt ugyanis, hogy Csehszlovákia[1] felbomlásának idején a vitatkozó felek minden város sorsáról hosszasan egyezkedtek, míg az alapos mérlegelés és végeláthatatlan tárgyalások eredményeképp megszületett Csehország és Szlovákia. Minden város sorsáról, kivéve Zapumáéról, ami felett véletlenül átsiklottak, és ami e baklövés miatt azóta sem egy térképre, sem egy földgömbre nem került rá, mintha soha nem is létezett volna.
Pedig Zapuma nagyon is létezett, sőt nem csupán létezett, de egyenesen pompázott. Az apró, ám modern kisvárost hatalmas erdők és gyönyörű völgyek ölelték körbe, melyek közt önfeledten futkároztak az őzgidák és a vadnyulak. Az országot átszelő turistáknak ez olyan varázslatos látványt nyújtott, ami mellett észre sem vették a város távolban nyújtózkodó épületeit.
Más város polgármesterének valószínűleg sok álmatlan éjszakát okozott volna ez a kellemetlen tévedés. De nem Zapuma polgármesterének, akinek – választói szerencsétlenségére – több kellett ahhoz, hogy alvásproblémák gyötörjék. Tisztában volt ugyan a helyzet súlyával, és komolyan tervezgette, hogy jelenti a felsőbb illetékeseknek, de mikor ráeszmélt, hogy nem is tudja, kik azok a felsőbb illetékesek, inkább a jövő hétre halasztotta a probléma megoldását. Jövő héten azonban felhőszakadás zúdult a városra, ami miatt alkalmatlannak ítélte meg a körülményeket az efféle sokrétű ügyek intézéséhez. A következő héten influenzás lett, majd lefoglalta a lánya esküvője és a hosszú évek alatt színházi előadások, beszakadt lábkörmök, defektes autókerekek és halaszthatatlan városi ügyek ezrei késztették a polgármestert arra, hogy e kardinális problémát újra és újra későbbre halassza. Ez idő alatt többször is akadt olyan ügybuzgó állampolgár, aki megpróbálta kezébe venni az ügyet. Ám sajnos a cseh hatóságok minduntalan Szlovákiába küldték, a szlovák hatóságok pedig egyre csak Csehországba irányították őket, ezért hát a város lakói úgy döntöttek, hogy megvarrják a saját zászlajukat, és kikiáltották Zapuma Köztársaságát. Így született meg a világ első olyan országa, melyben a polgármester az első számú vezető, és amelynek közlekedési hálózatát kizárólag villamosok alkotják.
A villamosok, amelyek a nemzeti zászlót is ékesítették, a polgármester kimerülhetetlen rajongásának tárgyai voltak. Olyannyira rabul ejtették szívét ezek a csodás, sárga járművek, hogy egy, a teljes várost átszelő bonyolult hálózatot építtetett ki, így Zapumának nem volt olyan pontja, melyet ne lehetett volna a város bármely szegletéből könnyűszerrel elérni villamossal. Az utakat mindenhol fényes sínek ékesítették, de ez nem zavarta a polgárokat, hiszen autóba csak olyankor szálltak, ha távoli utazásra indultak. A városon belül kizárólag villamossal vagy gyalog közlekedett mindenki egészen éjfélig, amikor is az utolsó szerelvény is begördült pihenőhelyére, és ott is maradt addig, míg Tomi hajnalban megérkezett egy felmosóval és egy vízzel teli vödörrel.
– Guszti, ezt most ne tapicskold össze! – szólt kedvencére Tomi, mikor látta, hogy sáros tappancsaival nagyokat dobbant a lépcsőn.
Az órájára pillantott, majd elégedetten nyugtázta, hogy már hat villamossal végzett mindössze huszonkét perc alatt, ami nem kis teljesítmény, figyelembe véve, hogy minden villamos két kocsiból állt.
– Megérdemlünk három perc pihit – mondta segédjének, aki eddig sem zavartatta magát, ha elégedett, nyálcsorgatós horkolásról volt szó.
A két jó barát feltrappolt a soron következő jármű lépcsőjén. Tomi leheveredett az első ülésen, és mélán nézegette a felkelő nap fényében úszó várost. Az utcákon mindent átható csend honolt. Tomi arra gondolt, hogy ez a tökéletes csend néhány óra leforgása alatt hangos nevetgélésbe, fékcsikorgásba, tányércsörömpölésbe, lépésdobogásba, papírzörgésbe és még ezernyi egyéb zörejbe csap át. De ez most a nyugalom pillanata volt.
Mint kiderült, nem kellett órákat várni ahhoz, hogy véget érjen ez a békesség. De még egy percet sem. A következő pillanatban ugyanis a villamos ajtajai hatalmas csattanással bezárultak, és a szerelvény kigördült az állomásról.
[1] Csehszlovákia egy 1918-ban alapított közép-európai állam, amely véglegesen 1993. január 1-jén bomlott fel Csehországra és Szlovákiára.
