Tudjátok, az ember úgy tartja magáról, hogy ő a legeszesebb, és őt választotta az Isten minden földi állat fölé. De azért rájött, hogy más állatnak es van esze. A kutyával megosztja az életét, úgy a lóval es.
A disznó akkor még az ember fészke mellett élt, nem ritkán a gabonáit tette tönkre, „mert erre volt esze”. Egyszer aztán úgy gondolta a disznó, hogy lehet neki több esze is, s hagyta magát háziasítani. Na, akkor a disznó nem nagyon törődött kitörni a ketrecből, megtanult sírni, mint az embergyerek, mert észrevette, ha sír, akkor a gyerek ebédet kap. A legnagyobb mocsárba feküdt le, mert látta, hogy se a legyek nem csípik meg, és az ember se szereti mocskosan, így fészket is csinál neki.
Hogy mennyire bölcs a disznó, azt nem tudjuk, de azt igen, hogy csak van esze. Egyik nap az ember azt mondta neki, mikor épp a pocsolyában feküdt.
– Hej, komám, disznóm, milyen hízott kelmed!
A disznó elkezdett gondolkodni, vajon miért is mondta ezt neki az ember. Na, majd megkérdi, gondolta magában. Hazament, megkapta a jó moslékot, egy nagy bósztánt [1], azután a csilyán lacsot [2]. Elgondolkodva mondta magában: „De hiszen csak nem bánnak el velem, ha ennyire gondoznak. A csilyán az gyógyszer, akkor miért is adnák nekem, ha el akarnának bánni?” Ami biztos, az biztos, méges rákérdezett az emberre.
– Gazdám! Ugye, sokat eszesedtem, a jövőben lehetek én a gazda, ugye?
– Talán a főnök, karácsonykor! – felelte az ember. Erre nagyot örvendett a disznó, s röfögni kezdett.
Hát várja a disznó a karácsonyt, s ha meg is hall valahol valakit sírni, akkor örvendve röfög, gondolva magában: „ne búsulj semmit, enned adnak neked”.
Így aztán a disznó tényleg karácsonyi főnök lett, fenyőágas asztal mellett. Az asztalra ülve néz a társaságra, még a tálba is belelép. S akkor pálinkát vesz elő valamelyik házigazda, akiből vagy főnök lett, vagy főnökjelölt a jövő karácsonyra. Nagy szép beszédeket mond, olyan gyönyörű mondatokkal, amelyek a disznó körül forognak.
[1] disznótök
[2] csalánlecsó
(Megjelent az erdélyi Előretolt Helyőrség 2021. júliusi számában)
Azon a napon, amikor nem akart elállni az eső, és az ablakokon nem lehetett az utcára kilátni, Gazda betelepedett a bordó fotelbe, és maga elé terítette az újságot. Ezt különösen szeretem, mert olvasás után megkapom a lapokat, és annyi darabra tépem, amennyire csak kedvem tartja. Néha gombóccá gyűr egy-egy oldalt, és odagördíti hozzám, mintha nem tudnám megkülönböztetni a labdától.
A délutáni nap beragyogta a tájat mosolyával, melegével pedig végigsimította Kerekerdőszéle összes növényét és állatkáját. Zsombor, a mosómedve nagymosáshoz készülődött. Odújában szétválogatta a hatalmas kosarakban összegyűlt szennyest. Külön a kis mosómedvékét, szépen színek szerint, aztán a mosómedve futballválogatott sok-sok mezét, nadrágját és zokniját. Kosaranként kihordta az udvarra, ugyanis méretes, felülről nyíló mosógépét ott tartotta.
Akkoriban a Nap gyakran járt a Földön. Amerre elhaladt, minden sokkal világosabb volt, élet sarjadt a nyomában. Arra gondolt, hogy ez a Föld olyan csodálatos, szeretné beragyogni az egészet. Megpihent egy kicsit egy tóparton, majd elszundított, de nem is bánta, hiszen a legjobb ötletei akkor támadtak, amikor jól kipihente magát. Olyankor fényesebben is ragyogott.
A halastó körül nádas, fűzfák, nyárfaerdő varázsolták mesebeli tájjá a vidéket. János naphosszat horgászott a tóban. Rendszerint egy fűzfa hűvöséből vetette horgait a vízbe, majd leült az árnyékba és figyelte a nyeleket. De hiába próbálkozott egyszerre három horoggal is, amint azt a sikeresebb horgászoktól látta, kerülte őt a szerencse. Ha fogott is halat, inkább az apraja akadt a horgára.
Egy szép napon Vince vakond elhatározta, elhagyja a galagonyás alatti földterületet, és tovább fúr, beljebb, a cserjés felé. Amikor kibújt a túrása tetejére, egy csodaszép vidéket pillantott meg. Daloltak a virágzó bogáncsok és a madarak. Leírhatatlan öröm töltötte el a szívét, úgy döntött, pihenésként kifekszik az illatos pázsitra. Hamarosan kíváncsi szövőmadarak pittyegésére ébredt, akik huncutul röpködtek és ugrándoztak Vince körül.
Cickányunk elmorzsolt néhány kiszivárgó könnycseppet a szeme sarkában, majd a batyura nézett, amiben kolbászt, hagymát, olajat rakott össze, amikor a bulira készült. Közben az olaj valamilyen ismeretlen oknál fogva kidőlt, átáztatott mindent, ami a batyuban volt. Lemondóan nézett a használhatatlanná vált ennivalóra, leült az ablak elé és sírni kezdett.
Egyszer volt, hol nem volt, három hatalmas hegy között volt egy kis tó, amelynek a vize olyan zöld volt, mint a legszebb smaragd a világon. Itt lakott az egyetlen tündér a vidéken. Amikor a többiek hátrahagyták őt, csak annyit mondtak neki:
– Ez a tó a te területed. Az a feladatod, hogy boldoggá tedd az embereket!
Álmatlan Antal álmatlanságban szenvedett. Éjjelente csak forgolódott az ágyában, ásítozott, sóhajtozott, végül fölült, megfordult, és jól megrázta, igazgatta-ütögette-gyúrogatta-gyűrögette a párnáját, sőt, püfölte, már ahogy az erejéből telt. Ebben aztán úgy elfáradt, hogy egy pillanatban a párnára zuhant a feje, és elaludt. Igen ám, de negyed óra múlva fölébredt, ásítozott, sóhajtozott, végül fölült, megfordult, és megint jól megrázta, igazgatta-ütögette-gyúrogatta-gyűrögette a párnáját, sőt, megint püfölte!