Sok-sok felhő fenn az égen,
Őszre fordult az idő.
Barna kérgű fák tövében
Kristálypatak folyik kéken,
Közelében zöld mező.
Mező szélén barna város,
Hangyák lakják boldogan.
Levegőben fecskepáros,
Nyugtalanul fel-le szálldos;
És csapatuk merre van?
Síró, zúgó őszi széllel
Sodródott a fecskepár.
Őszi vihar száz veszéllyel,
Tollszaggató légörvénnyel
Repítette tova már.
Szemük most egy hegyet kémlel,
Nem látszik már a mező.
Elhagyták azt zúgó széllel,
Elhagyták azt vak reménnyel:
„Csak látszódjon új tető!”
Hegy lábánál kerek erdő,
És a fák közt kicsi ház.
A vad szél már enyhe szellő,
S a sötétség gyorsan eljő,
Két fecske itt megtanyáz.
Elsöpörte a sok felhőt
A hideg éjjeli szél.
„Meg kell töltenünk a bendőt,
S el kell hagynunk ezt az erdőt!” –
A két fecske így beszél.
Ezalatt a fecskecsapat
Vonult gyorsan dél felé.
Nem várhatják meg a havat,
Mert belőlük egy sem marad,
Ha a zord tél itt lelé.
Megreggelizett a páros,
Majd repült gyorsan tovább.
„Csapatunk most merre szálldos?
Hol lehet egy újabb város?
Közel van-e, vagy odább?”
Útjukba egy harkály téved,
Megkérdezik boldogan:
„Bölcs doktor! Ó, mond meg kérlek,
Füsti fecskék merre élnek?
Fecskecsapat merre van?”
Harkály doktor így válaszol:
„Segítenék, ha tudnék.
Két kis fecske, csodálkozol?
A válaszon álmélkodol?
Jobb választ szívből adnék!
Tanultam egy életen át,
Gyógyítok beteg fákat,
Hallgatom az erdő szavát,
De fecskecsapatot? – Nahát!
Azt itt senki sem láthat!”
Szomorú lett a két fecske,
De azért repült tovább.
Nem messzire ült egy medve,
Kinek jó volt épp a kedve,
S harkálynál ő sem butább.
Megszólították a fecskék:
„Figyelj ide, medve bátya!”
És, hogy kedvét ne szegjék,
Illendően megkérdezték:
„Csapatunkat nem látta?”
„Brumm-brumm. Én nem láttam őket.
Fecskét itt ritkán látok.
Inkább látok fürge őzet,
És még egyéb fűevőket.
Jobb lesz, ha továbbálltok!”
A medve mély dörmögése
Fölébresztett egy bagolyt,
Aki – bár senki nem kérte,
De nem is szidta meg érte –,
A kis fecskékhez így szólt:
„Erdő mellett szántóföld van,
S az elszórt magvakat
Varjúcsapat eszi gyorsan –
Még el nem zavarják onnan –,
Tán tudják, hol a csapat.”
Jó tanácsot megköszönték,
Majd repültek is tovább.
Új reménnyel a kis fecskék
Az erdőszélt is elérték,
S láttak hatalmas csodát:
Égen s földön varjúcsapat,
Amíg a szem ellátott;
Rögök között, bokrok alatt
Láthatták a sötét hadat,
Amint épp lakomázott.
A fekete tollú sereg,
A sok „gyászruhás” madár,
Nyarat gyászolva kesereg,
Helyét nem lelve tekereg.
Nekik minden már csak „kár”.
Varjúhadból egy madár
Repült az erdőszélhez.
Igen vén volt a varjú már,
S lassacskán is mozgott, habár
Frissen ért a fecskékhez.
Mielőtt kérdezett volna
A szorongó fecskepár,
Az öreg madár már mondta:
„Két kis fecske itt nem volna,
Ha tudná, most merre jár.”
Beismerte a két fecske:
Elvesztette csapatát.
A csapat már elment messze,
Így ők is el vannak veszve,
Ha nem tesz velük csodát.
„Csodát tenni? Azt nem tudok.
Ám azt, hogy hol a csapat,
Mivel segítőkész vagyok,
Elmondom, kételyt sem hagyok:
Afrika felé halad.
Ha vártok itt velem egy napot,
Amíg bendőm megtöltöm,
És újból erőre kapok,
Segítek nektek, ha tudok.
Az út tervét kiötlöm.”
A két fecske hálálkodott
A jóságos öregnek.
Vártak a földön egy napot,
Pihentek ők is egy nagyot,
Majd másnap útra keltek.
Biztonságos volt az útjuk,
Jó vezér volt a varjú.
Mindig megtölthették gyomruk,
Nem tépázták meg a tolluk,
S szívük sem volt szomorú.
Jó ideje repültek már,
Míg egyszer szemük előtt
Tengerkék lett a láthatár,
És feltűnt sok fehér madár;
Szél hozott sós levegőt.
Gyengén hullámzott a nagy víz,
A sirályok halásztak.
„Kitűnő lehet a sós íz…
Sok éve volt az, talán tíz,
Mikor itt varjak jártak.
Akkor is én jártam erre,
És velem néhány varjú” –
Mondta az öreg nevetve,
Aranyló parton lépkedve,
Délcegen, mint egy hattyú.
„Él itt egy ismerős sirály,
Aki majd segít nektek.
Otthona már régen sivár…
Nézzétek! Az a rossz uszály,
Tőlem jobbra, keletnek.”
A sirály éppen otthon volt.
A varjú bement gyorsan,
Miután az ajtón dobolt,
És a sirály odaloholt,
Mert látta, ki áll ottan.
Megtárgyalták a barátok,
Mi legyen a fecskékkel,
Hogy megtörjön a nagy átok;
S bár egyikük sem volt látnok,
Tudtak szállni a széllel.
Ezt mondta végre a sirály,
S bólogatott a varjú:
„Nagy, kényelmes ház az uszály,
De segítek annak, ki vár.
Nektek is, villásfarkúk.”
Elbúcsúztak a varjútól,
És repültek a széllel.
Nem féltek a hosszú úttól,
Jó vezetőjük volt újból,
A sirály személyében.
Nagyon sokáig repültek
A hatalmas víz felett.
Néha egy-egy hajón megültek,
Ám sok hajót elkerültek,
Mire a part közel lett.
Repültek a tengerparton,
Majd a szárazföld felett.
Váltakozott hajnal, alkony,
S fecskékről kérdeztek folyton:
„A csapatunk hol lehet?”
Nem segített nekik senki,
Nem tudták, hol a csapat.
Így tehát mit volt mit tenni?
Délebbre kellett repülni;
A sirály velük maradt.
Egy gyönyörű szép reggelen
Váratlan dolog történt:
Zebrák legeltek csendesen
Egy nagy füves területen.
Itt láttak meg pár fecskét.
A sirály és a két fecske
Feléjük repült gyorsan,
Ám elment mindhármuk kedve,
Mikor felfigyeltek erre:
Nem csapatuk volt ottan.
Azért félve megkérdezték:
„Segítenétek nekünk?
Merre vannak füsti fecskék?
Mi éppen őket keresnénk,
És ismerőst nem lelünk.
Meglepő volt a felelet:
„Mi már ismerjük őket,
És láttuk őket eleget.
Emlegetnek is titeket,
Szegény távollevőket.”
Megörült a két kis fecske,
S búcsúzott a sirálytól,
Aki elkerült jó messze –
Így maradni sem volt kedve –,
Távol vén uszályától.
Miután a sirály elszállt
Forró trópusi széllel,
A két vándor tovább nem várt,
Hamarosan szárnyat is tárt,
S repült az „új” fecskékkel.
Útjuk nem volt pihentető.
Éppen csak elindultak,
Keselyűk kerültek elő –
Mindegyikben jó nagy erő –,
Magasból lezúdultak.
„Hogy mertetek erre jönni? –
Kérdezték a fecskéket. –
„Meg fogunk titeket ölni,
Ám még előtte gyötörni
Szoktuk az ellenséget.”
A vitát egy nagy oroszlán
Döntötte el közöttük.
Keselyűket elzavarván,
Széles mosollyal az arcán
Figyelte riadt röptük.
Nemsokára a kis fecskék
Már csapatuknál voltak;
Részletesen elmesélték
Útjuk sorát, s hogy remélték:
Egyszer még találkoznak.
Nagy ünnep volt még az este,
Dínom-dánom, lakoma.
Boldog volt ott minden fecske,
Énekeltek örvendezve:
„Két hős érkezett haza!”
(Az alkotás az Egy a természettel című pályázatunkon különdíjban részesült.)
Azon a napon, amikor nem akart elállni az eső, és az ablakokon nem lehetett az utcára kilátni, Gazda betelepedett a bordó fotelbe, és maga elé terítette az újságot. Ezt különösen szeretem, mert olvasás után megkapom a lapokat, és annyi darabra tépem, amennyire csak kedvem tartja. Néha gombóccá gyűr egy-egy oldalt, és odagördíti hozzám, mintha nem tudnám megkülönböztetni a labdától.
A délutáni nap beragyogta a tájat mosolyával, melegével pedig végigsimította Kerekerdőszéle összes növényét és állatkáját. Zsombor, a mosómedve nagymosáshoz készülődött. Odújában szétválogatta a hatalmas kosarakban összegyűlt szennyest. Külön a kis mosómedvékét, szépen színek szerint, aztán a mosómedve futballválogatott sok-sok mezét, nadrágját és zokniját. Kosaranként kihordta az udvarra, ugyanis méretes, felülről nyíló mosógépét ott tartotta.
Akkoriban a Nap gyakran járt a Földön. Amerre elhaladt, minden sokkal világosabb volt, élet sarjadt a nyomában. Arra gondolt, hogy ez a Föld olyan csodálatos, szeretné beragyogni az egészet. Megpihent egy kicsit egy tóparton, majd elszundított, de nem is bánta, hiszen a legjobb ötletei akkor támadtak, amikor jól kipihente magát. Olyankor fényesebben is ragyogott.
A halastó körül nádas, fűzfák, nyárfaerdő varázsolták mesebeli tájjá a vidéket. János naphosszat horgászott a tóban. Rendszerint egy fűzfa hűvöséből vetette horgait a vízbe, majd leült az árnyékba és figyelte a nyeleket. De hiába próbálkozott egyszerre három horoggal is, amint azt a sikeresebb horgászoktól látta, kerülte őt a szerencse. Ha fogott is halat, inkább az apraja akadt a horgára.
Egy szép napon Vince vakond elhatározta, elhagyja a galagonyás alatti földterületet, és tovább fúr, beljebb, a cserjés felé. Amikor kibújt a túrása tetejére, egy csodaszép vidéket pillantott meg. Daloltak a virágzó bogáncsok és a madarak. Leírhatatlan öröm töltötte el a szívét, úgy döntött, pihenésként kifekszik az illatos pázsitra. Hamarosan kíváncsi szövőmadarak pittyegésére ébredt, akik huncutul röpködtek és ugrándoztak Vince körül.
Cickányunk elmorzsolt néhány kiszivárgó könnycseppet a szeme sarkában, majd a batyura nézett, amiben kolbászt, hagymát, olajat rakott össze, amikor a bulira készült. Közben az olaj valamilyen ismeretlen oknál fogva kidőlt, átáztatott mindent, ami a batyuban volt. Lemondóan nézett a használhatatlanná vált ennivalóra, leült az ablak elé és sírni kezdett.
Egyszer volt, hol nem volt, három hatalmas hegy között volt egy kis tó, amelynek a vize olyan zöld volt, mint a legszebb smaragd a világon. Itt lakott az egyetlen tündér a vidéken. Amikor a többiek hátrahagyták őt, csak annyit mondtak neki:
– Ez a tó a te területed. Az a feladatod, hogy boldoggá tedd az embereket!
Álmatlan Antal álmatlanságban szenvedett. Éjjelente csak forgolódott az ágyában, ásítozott, sóhajtozott, végül fölült, megfordult, és jól megrázta, igazgatta-ütögette-gyúrogatta-gyűrögette a párnáját, sőt, püfölte, már ahogy az erejéből telt. Ebben aztán úgy elfáradt, hogy egy pillanatban a párnára zuhant a feje, és elaludt. Igen ám, de negyed óra múlva fölébredt, ásítozott, sóhajtozott, végül fölült, megfordult, és megint jól megrázta, igazgatta-ütögette-gyúrogatta-gyűrögette a párnáját, sőt, megint püfölte!