F. Nagy Gábor: Fecskekaland

2021. november 15., 06:05
Huszár Szilamér: Naplemente a Csalhó alatt

Sok-sok felhő fenn az égen,
Őszre fordult az idő.
Barna kérgű fák tövében
Kristálypatak folyik kéken,
Közelében zöld mező.

 

Mező szélén barna város,
Hangyák lakják boldogan.
Levegőben fecskepáros,
Nyugtalanul fel-le szálldos;
És csapatuk merre van?

 

Síró, zúgó őszi széllel
Sodródott a fecskepár.
Őszi vihar száz veszéllyel,
Tollszaggató légörvénnyel
Repítette tova már.

 

Szemük most egy hegyet kémlel,
Nem látszik már a mező.
Elhagyták azt zúgó széllel,
Elhagyták azt vak reménnyel:
„Csak látszódjon új tető!”

 

Hegy lábánál kerek erdő,
És a fák közt kicsi ház.
A vad szél már enyhe szellő,
S a sötétség gyorsan eljő,
Két fecske itt megtanyáz.

 

Elsöpörte a sok felhőt
A hideg éjjeli szél.
„Meg kell töltenünk a bendőt,
S el kell hagynunk ezt az erdőt!” –
A két fecske így beszél.

 

Ezalatt a fecskecsapat
Vonult gyorsan dél felé.
Nem várhatják meg a havat,
Mert belőlük egy sem marad,
Ha a zord tél itt lelé.

 

Megreggelizett a páros,
Majd repült gyorsan tovább.
„Csapatunk most merre szálldos?
Hol lehet egy újabb város?
Közel van-e, vagy odább?”

 

Útjukba egy harkály téved,
Megkérdezik boldogan:
„Bölcs doktor! Ó, mond meg kérlek,
Füsti fecskék merre élnek?
Fecskecsapat merre van?”

 

Harkály doktor így válaszol:
„Segítenék, ha tudnék.
Két kis fecske, csodálkozol?
A válaszon álmélkodol?
Jobb választ szívből adnék!

 

Tanultam egy életen át,
Gyógyítok beteg fákat,
Hallgatom az erdő szavát,
De fecskecsapatot? – Nahát!
Azt itt senki sem láthat!”

 

Szomorú lett a két fecske,
De azért repült tovább.
Nem messzire ült egy medve,
Kinek jó volt épp a kedve,
S harkálynál ő sem butább.

 

Megszólították a fecskék:
„Figyelj ide, medve bátya!”
És, hogy kedvét ne szegjék,
Illendően megkérdezték:
„Csapatunkat nem látta?”

 

„Brumm-brumm. Én nem láttam őket.
Fecskét itt ritkán látok.
Inkább látok fürge őzet,
És még egyéb fűevőket.
Jobb lesz, ha továbbálltok!”

 

A medve mély dörmögése
Fölébresztett egy bagolyt,
Aki – bár senki nem kérte,
De nem is szidta meg érte –,
A kis fecskékhez így szólt:

 

„Erdő mellett szántóföld van,
S az elszórt magvakat
Varjúcsapat eszi gyorsan –
Még el nem zavarják onnan –,
Tán tudják, hol a csapat.”

 

Jó tanácsot megköszönték,
Majd repültek is tovább.
Új reménnyel a kis fecskék
Az erdőszélt is elérték,
S láttak hatalmas csodát:

 

Égen s földön varjúcsapat,
Amíg a szem ellátott;
Rögök között, bokrok alatt
Láthatták a sötét hadat,
Amint épp lakomázott.

 

A fekete tollú sereg,
A sok „gyászruhás” madár,
Nyarat gyászolva kesereg,
Helyét nem lelve tekereg.
Nekik minden már csak „kár”.

 

Varjúhadból egy madár
Repült az erdőszélhez.
Igen vén volt a varjú már,
S lassacskán is mozgott, habár
Frissen ért a fecskékhez.

 

Mielőtt kérdezett volna
A szorongó fecskepár,
Az öreg madár már mondta:
„Két kis fecske itt nem volna,
Ha tudná, most merre jár.”

 

Beismerte a két fecske:
Elvesztette csapatát.
A csapat már elment messze,
Így ők is el vannak veszve,
Ha nem tesz velük csodát.

 

„Csodát tenni? Azt nem tudok.
Ám azt, hogy hol a csapat,
Mivel segítőkész vagyok,
Elmondom, kételyt sem hagyok:
Afrika felé halad.

 

Ha vártok itt velem egy napot,
Amíg bendőm megtöltöm,
És újból erőre kapok,
Segítek nektek, ha tudok.
Az út tervét kiötlöm.”

 

A két fecske hálálkodott
A jóságos öregnek.
Vártak a földön egy napot,
Pihentek ők is egy nagyot,
Majd másnap útra keltek.

 

Biztonságos volt az útjuk,
Jó vezér volt a varjú.
Mindig megtölthették gyomruk,
Nem tépázták meg a tolluk,
S szívük sem volt szomorú.

 

Jó ideje repültek már,
Míg egyszer szemük előtt
Tengerkék lett a láthatár,
És feltűnt sok fehér madár;
Szél hozott sós levegőt.

 

Gyengén hullámzott a nagy víz,
A sirályok halásztak.
„Kitűnő lehet a sós íz…
Sok éve volt az, talán tíz,
Mikor itt varjak jártak.

 

Akkor is én jártam erre,
És velem néhány varjú” –
Mondta az öreg nevetve,
Aranyló parton lépkedve,
Délcegen, mint egy hattyú.

 

„Él itt egy ismerős sirály,
Aki majd segít nektek.
Otthona már régen sivár…
Nézzétek! Az a rossz uszály,
Tőlem jobbra, keletnek.”

 

A sirály éppen otthon volt.
A varjú bement gyorsan,
Miután az ajtón dobolt,
És a sirály odaloholt,
Mert látta, ki áll ottan.

 

Megtárgyalták a barátok,
Mi legyen a fecskékkel,
Hogy megtörjön a nagy átok;
S bár egyikük sem volt látnok,
Tudtak szállni a széllel.

 

Ezt mondta végre a sirály,
S bólogatott a varjú:
„Nagy, kényelmes ház az uszály,
De segítek annak, ki vár.
Nektek is, villásfarkúk.”

 

Elbúcsúztak a varjútól,
És repültek a széllel.
Nem féltek a hosszú úttól,
Jó vezetőjük volt újból,
A sirály személyében.

 

Nagyon sokáig repültek
A hatalmas víz felett.
Néha egy-egy hajón megültek,
Ám sok hajót elkerültek,
Mire a part közel lett.

 

Repültek a tengerparton,
Majd a szárazföld felett.
Váltakozott hajnal, alkony,
S fecskékről kérdeztek folyton:
„A csapatunk hol lehet?”

 

Nem segített nekik senki,
Nem tudták, hol a csapat.
Így tehát mit volt mit tenni?
Délebbre kellett repülni;
A sirály velük maradt.

 

Egy gyönyörű szép reggelen
Váratlan dolog történt:
Zebrák legeltek csendesen
Egy nagy füves területen.
Itt láttak meg pár fecskét.

 

A sirály és a két fecske
Feléjük repült gyorsan,
Ám elment mindhármuk kedve,
Mikor felfigyeltek erre:
Nem csapatuk volt ottan.

 

Azért félve megkérdezték:
„Segítenétek nekünk?
Merre vannak füsti fecskék?
Mi éppen őket keresnénk,
És ismerőst nem lelünk.

 

Meglepő volt a felelet:
„Mi már ismerjük őket,
És láttuk őket eleget.
Emlegetnek is titeket,
Szegény távollevőket.”

 

Megörült a két kis fecske,
S búcsúzott a sirálytól,
Aki elkerült jó messze –
Így maradni sem volt kedve –,
Távol vén uszályától.

 

Miután a sirály elszállt
Forró trópusi széllel,
A két vándor tovább nem várt,
Hamarosan szárnyat is tárt,
S repült az „új” fecskékkel.

 

Útjuk nem volt pihentető.
Éppen csak elindultak,
Keselyűk kerültek elő –
Mindegyikben jó nagy erő –,
Magasból lezúdultak.

 

„Hogy mertetek erre jönni? –
Kérdezték a fecskéket. –
„Meg fogunk titeket ölni,
Ám még előtte gyötörni
Szoktuk az ellenséget.”

 

A vitát egy nagy oroszlán
Döntötte el közöttük.
Keselyűket elzavarván,
Széles mosollyal az arcán
Figyelte riadt röptük.

 

Nemsokára a kis fecskék
Már csapatuknál voltak;
Részletesen elmesélték
Útjuk sorát, s hogy remélték:
Egyszer még találkoznak.

 

Nagy ünnep volt még az este,
Dínom-dánom, lakoma.
Boldog volt ott minden fecske,
Énekeltek örvendezve:
„Két hős érkezett haza!”

 

(Az alkotás az Egy a természettel című pályázatunkon különdíjban részesült.)