Vasas Dominikának
Réges-régen, mikor még az ükanyánk is totyogó kisgyerek volt, élt négy óriás. Ez a négy óriás egy nap rettenetesen összeveszett. Ültek a tábortűz körül, amit hatalmas diófákból raktak, és civakodtak. Nem tudtak dűlőre jutni, melyikük a legijesztőbb. Kétségkívül mind félelmetes volt, egyiknek hatalmas fogai voltak, másiknak borzas szakálla, a harmadiknak három hatalmas szeme, a negyediknek pedig akkora hordóhasa, hogyha az megkordult, mindenki azt hihette, az ég dörög. Nem jutottak dűlőre, mind meg volt győződve arról, hogy ő a világ legfélelmetesebb óriása. Elhatározták, hogy keresnek egy falut és egymás után járnak majd riogatni a lakosokat. Akitől a legjobban félnek, az lesz a győztes!
Mentek háromszáz nap és háromszáz éjjel, ám sehol nem akadtak egy falura, de egy apró házikóra sem. A végére már csak battyogtak, poroszkáltak, lődörögtek céltalanul, meg kell hagyni, elfáradtak. Egyik a másik után szépen ledőlt a gyepre és elszenderedett. A nagyfogú óriás az ujját szopogatta, a nagyszakállú párnává gyömöszölte a szakállát és arra feküdt, a hordóhasú kicsavart egy fenyőt a feje fölé napernyőnek, a háromszemű óriás pedig mind a három szemét lehunyta. Hortyogtak és szuszogtak, olyan hosszú ideig, hogy először benőtte őket a fű, aztán a moha, terebélyes fák eresztettek gyökeret a hátukon, végül pedig az emberek azt hitték, hogy a négy óriás négy hatalmas domb, és három óriásra házakat is építettek. A negyediket, hogy, hogy nem, békén hagyták.
Így aztán fel is ébredt. Lerázta magáról az őzeket és vaddisznókat, akik rajta ütöttek tanyát, leseperte a fákat, a bokrokat, és kidörzsölte az álmot mindhárom szeméből. Mert bizony, a háromszemű volt az. Nem győzött csodálkozni, mindenütt nyüzsgés, zörejek, hol énekeltek, hol kiáltoztak az apró népek körülötte. Hanem amikor az óriás nyújtózkodni kezdett és recsegő-ropogó tagjait az ég felé nyújtotta! Akkor volt ám nagy zsibongás és sikoltozás! Széjjelszaladt a három óriásbuckáról az összes nép, fejük fölött tartottak fazekat, kádat, amit találtak, hogy védjék magukat az ismeretlen veszély ellen. Mint a pitypangot a szél, úgy fújta el az embereket a rémület. Az óriás egy ideig csak bámult maga elé, nézte, ahogy lassan kiüresedik körülötte a tér, aztán váratlanul kacagni kezdett. Bátyáim, kiáltotta, ti bolond hétalvók, keljetek fel! Lássátok meg, én vagyok a legfélelmetesebb az egész világon! De bizony a testvérek nem keltek fel, fűszál sem rezdült rajtuk. Az óriás dobogni kezdett a talpával, hátha felébrednek, de nem vezetett eredményre. Ekkor hatalmas ujjaival felszántotta a dombok tetejét, hogy megcsiklandozza a hátukat, de semmi. A háromszemű óriás a földre roskadt. Hiába nyerte meg a vitát, nincsen, aki lássa a győzelmét. Az emberek elfutottak, a testvérei pedig, úgy látszik, örökké buckák maradnak. Bánatában sírva fakadt, könnyeiből három apró csermely lett.
Magányos szipogását egy magas hang törte meg. Miért sírsz, óriás, kérdezte a hang. Az óriás körbefordult és szembe találta magát egy kócos hajú kislánnyal. Hát te ki vagy, mordult fel.
– Azt nem mondhatom meg, mert anyukám arra tanított, ne álljak szóba idegenekkel. Miért sírsz, te hatalmas ember?
– Mert a bátyáim nem látják, hogy én vagyok a legijesztőbb.
– Mi benned az ijesztő?
– Nem is tudom. Te nem félsz tőlem?
Erre a kislány elnevette magát. Egyáltalán nem félt az óriástól, éppen csak megszeppent, de az is nagyon hamar elmúlt. Nem fél ő semmitől: ha kell, szembeszáll egy oroszlánnal, versenyt fut egy őzzel, de még a kútra is egyedül megy vízért. Az óriás mindhárom szeme elkerekedett ekkora bátorság láttán. Rögtön megkedvelte a kislányt. Beszélgetni kezdtek. Kiderült, a három domb lakóinak van egy jóságos királya, aki súlyos beteg. Azt mondják, csak egy valami gyógyíthatja meg, mégpedig egy varázsmandarin egy mandarinfáról. Viszont a fa nagyon messze van, ahová ember nem tud elgyalogolni, a gyümölcse pedig olyan mélyen bújik a lombok közé, hogy csak egy ügyes gyerek tudja kicsalogatni onnan. Eddig senki nem vállalkozott a lehetetlen útra, a király pedig egyre csak sápad és sápad tölgyfa trónszékében.
Az óriás sokáig tűnődött, míg rájött a megoldásra: ráültette a kislányt a vállára és hatalmas léptekkel elindult. Nem telt félóra járásba és meg is találták a fát, rajta a varázsmandarinokkal. Az óriás fél térdre ereszkedett, a kislány pedig lecsusszant a karján és szaladt egyenesen a fához. Hamar a kezébe szedett annyi mandarint, amennyit tudott és az óriás nyargalt, futott, száguldott az orvossággal a három dombhoz. Jöttére a város lakói, akik addigra visszamerészkedtek a házaikba, megint elbújtak vacogva és remegve. A kislánynak kellett egyenként megnyugtatnia mindenkit, sokat kiáltozott, hogy hahó, hahó, gyertek elő, nem bánt, sőt orvosságot hozott a királynak! Végül mindenki odasereglett az óriáshoz, még a király is reszketeg lábain. A kislány a legszebb foghíjas mosolyát ráragyogtatva nyújtotta át a gyümölcsöket. A király, amint megkóstolta őket, azonnal meggyógyult.
Volt nagy öröm! Az emberek ünnepelték szeretett királyuk gyógyulását. Az óriás zavarában először egyik lábáról a másikra állt, végül elindult az erdő felé. A kislány állította meg.
– Ne menj, drága óriás! Jó helyed lesz itt nálunk – kiáltotta.
És valóban így is lett. Az óriás nem akart többé a legfélelmetesebb lenni, az emberek is megkedvelték. A testvérei tiszteletére pedig elnevezték a három dombot Fogfalvának, Szakáll-dombnak és Hordóhegynek. Utóbbiból a falu ijedezni szerető gyerekei szerint mind a mai napig hallani mennydörgéshez hasonló korgásokat és morgásokat.
(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2020. november 28-i számában.)
Azon a napon, amikor nem akart elállni az eső, és az ablakokon nem lehetett az utcára kilátni, Gazda betelepedett a bordó fotelbe, és maga elé terítette az újságot. Ezt különösen szeretem, mert olvasás után megkapom a lapokat, és annyi darabra tépem, amennyire csak kedvem tartja. Néha gombóccá gyűr egy-egy oldalt, és odagördíti hozzám, mintha nem tudnám megkülönböztetni a labdától.
A délutáni nap beragyogta a tájat mosolyával, melegével pedig végigsimította Kerekerdőszéle összes növényét és állatkáját. Zsombor, a mosómedve nagymosáshoz készülődött. Odújában szétválogatta a hatalmas kosarakban összegyűlt szennyest. Külön a kis mosómedvékét, szépen színek szerint, aztán a mosómedve futballválogatott sok-sok mezét, nadrágját és zokniját. Kosaranként kihordta az udvarra, ugyanis méretes, felülről nyíló mosógépét ott tartotta.
Akkoriban a Nap gyakran járt a Földön. Amerre elhaladt, minden sokkal világosabb volt, élet sarjadt a nyomában. Arra gondolt, hogy ez a Föld olyan csodálatos, szeretné beragyogni az egészet. Megpihent egy kicsit egy tóparton, majd elszundított, de nem is bánta, hiszen a legjobb ötletei akkor támadtak, amikor jól kipihente magát. Olyankor fényesebben is ragyogott.
A halastó körül nádas, fűzfák, nyárfaerdő varázsolták mesebeli tájjá a vidéket. János naphosszat horgászott a tóban. Rendszerint egy fűzfa hűvöséből vetette horgait a vízbe, majd leült az árnyékba és figyelte a nyeleket. De hiába próbálkozott egyszerre három horoggal is, amint azt a sikeresebb horgászoktól látta, kerülte őt a szerencse. Ha fogott is halat, inkább az apraja akadt a horgára.
Egy szép napon Vince vakond elhatározta, elhagyja a galagonyás alatti földterületet, és tovább fúr, beljebb, a cserjés felé. Amikor kibújt a túrása tetejére, egy csodaszép vidéket pillantott meg. Daloltak a virágzó bogáncsok és a madarak. Leírhatatlan öröm töltötte el a szívét, úgy döntött, pihenésként kifekszik az illatos pázsitra. Hamarosan kíváncsi szövőmadarak pittyegésére ébredt, akik huncutul röpködtek és ugrándoztak Vince körül.
Cickányunk elmorzsolt néhány kiszivárgó könnycseppet a szeme sarkában, majd a batyura nézett, amiben kolbászt, hagymát, olajat rakott össze, amikor a bulira készült. Közben az olaj valamilyen ismeretlen oknál fogva kidőlt, átáztatott mindent, ami a batyuban volt. Lemondóan nézett a használhatatlanná vált ennivalóra, leült az ablak elé és sírni kezdett.
Egyszer volt, hol nem volt, három hatalmas hegy között volt egy kis tó, amelynek a vize olyan zöld volt, mint a legszebb smaragd a világon. Itt lakott az egyetlen tündér a vidéken. Amikor a többiek hátrahagyták őt, csak annyit mondtak neki:
– Ez a tó a te területed. Az a feladatod, hogy boldoggá tedd az embereket!
Álmatlan Antal álmatlanságban szenvedett. Éjjelente csak forgolódott az ágyában, ásítozott, sóhajtozott, végül fölült, megfordult, és jól megrázta, igazgatta-ütögette-gyúrogatta-gyűrögette a párnáját, sőt, püfölte, már ahogy az erejéből telt. Ebben aztán úgy elfáradt, hogy egy pillanatban a párnára zuhant a feje, és elaludt. Igen ám, de negyed óra múlva fölébredt, ásítozott, sóhajtozott, végül fölült, megfordult, és megint jól megrázta, igazgatta-ütögette-gyúrogatta-gyűrögette a párnáját, sőt, megint püfölte!