Fehér Enikő: A legfélelmetesebb óriás

2020. december 03., 00:53
Kürti Andrea: Vízesés

Vasas Dominikának

Réges-régen, mikor még az ükanyánk is totyogó kisgyerek volt, élt négy óriás. Ez a négy óriás egy nap rettenetesen összeveszett. Ültek a tábortűz körül, amit hatalmas diófákból raktak, és civakodtak. Nem tudtak dűlőre jutni, melyikük a legijesztőbb. Kétségkívül mind félelmetes volt, egyiknek hatalmas fogai voltak, másiknak borzas szakálla, a harmadiknak három hatalmas szeme, a negyediknek pedig akkora hordóhasa, hogyha az megkordult, mindenki azt hihette, az ég dörög. Nem jutottak dűlőre, mind meg volt győződve arról, hogy ő a világ legfélelmetesebb óriása. Elhatározták, hogy keresnek egy falut és egymás után járnak majd riogatni a lakosokat. Akitől a legjobban félnek, az lesz a győztes!

Mentek háromszáz nap és háromszáz éjjel, ám sehol nem akadtak egy falura, de egy apró házikóra sem. A végére már csak battyogtak, poroszkáltak, lődörögtek céltalanul, meg kell hagyni, elfáradtak. Egyik a másik után szépen ledőlt a gyepre és elszenderedett. A nagyfogú óriás az ujját szopogatta, a nagyszakállú párnává gyömöszölte a szakállát és arra feküdt, a hordóhasú kicsavart egy fenyőt a feje fölé napernyőnek, a háromszemű óriás pedig mind a három szemét lehunyta. Hortyogtak és szuszogtak, olyan hosszú ideig, hogy először benőtte őket a fű, aztán a moha, terebélyes fák eresztettek gyökeret a hátukon, végül pedig az emberek azt hitték, hogy a négy óriás négy hatalmas domb, és három óriásra házakat is építettek. A negyediket, hogy, hogy nem, békén hagyták.

Így aztán fel is ébredt. Lerázta magáról az őzeket és vaddisznókat, akik rajta ütöttek tanyát, leseperte a fákat, a bokrokat, és kidörzsölte az álmot mindhárom szeméből. Mert bizony, a háromszemű volt az. Nem győzött csodálkozni, mindenütt nyüzsgés, zörejek, hol énekeltek, hol kiáltoztak az apró népek körülötte. Hanem amikor az óriás nyújtózkodni kezdett és recsegő-ropogó tagjait az ég felé nyújtotta! Akkor volt ám nagy zsibongás és sikoltozás! Széjjelszaladt a három óriásbuckáról az összes nép, fejük fölött tartottak fazekat, kádat, amit találtak, hogy védjék magukat az ismeretlen veszély ellen. Mint a pitypangot a szél, úgy fújta el az embereket a rémület. Az óriás egy ideig csak bámult maga elé, nézte, ahogy lassan kiüresedik körülötte a tér, aztán váratlanul kacagni kezdett. Bátyáim, kiáltotta, ti bolond hétalvók, keljetek fel! Lássátok meg, én vagyok a legfélelmetesebb az egész világon! De bizony a testvérek nem keltek fel, fűszál sem rezdült rajtuk. Az óriás dobogni kezdett a talpával, hátha felébrednek, de nem vezetett eredményre. Ekkor hatalmas ujjaival felszántotta a dombok tetejét, hogy megcsiklandozza a hátukat, de semmi. A háromszemű óriás a földre roskadt. Hiába nyerte meg a vitát, nincsen, aki lássa a győzelmét. Az emberek elfutottak, a testvérei pedig, úgy látszik, örökké buckák maradnak. Bánatában sírva fakadt, könnyeiből három apró csermely lett.

Magányos szipogását egy magas hang törte meg. Miért sírsz, óriás, kérdezte a hang. Az óriás körbefordult és szembe találta magát egy kócos hajú kislánnyal. Hát te ki vagy, mordult fel.

– Azt nem mondhatom meg, mert anyukám arra tanított, ne álljak szóba idegenekkel. Miért sírsz, te hatalmas ember?

– Mert a bátyáim nem látják, hogy én vagyok a legijesztőbb.

– Mi benned az ijesztő?

– Nem is tudom. Te nem félsz tőlem?

Erre a kislány elnevette magát. Egyáltalán nem félt az óriástól, éppen csak megszeppent, de az is nagyon hamar elmúlt. Nem fél ő semmitől: ha kell, szembeszáll egy oroszlánnal, versenyt fut egy őzzel, de még a kútra is egyedül megy vízért. Az óriás mindhárom szeme elkerekedett ekkora bátorság láttán. Rögtön megkedvelte a kislányt. Beszélgetni kezdtek. Kiderült, a három domb lakóinak van egy jóságos királya, aki súlyos beteg. Azt mondják, csak egy valami gyógyíthatja meg, mégpedig egy varázsmandarin egy mandarinfáról. Viszont a fa nagyon messze van, ahová ember nem tud elgyalogolni, a gyümölcse pedig olyan mélyen bújik a lombok közé, hogy csak egy ügyes gyerek tudja kicsalogatni onnan. Eddig senki nem vállalkozott a lehetetlen útra, a király pedig egyre csak sápad és sápad tölgyfa trónszékében.

Az óriás sokáig tűnődött, míg rájött a megoldásra: ráültette a kislányt a vállára és hatalmas léptekkel elindult. Nem telt félóra járásba és meg is találták a fát, rajta a varázsmandarinokkal. Az óriás fél térdre ereszkedett, a kislány pedig lecsusszant a karján és szaladt egyenesen a fához. Hamar a kezébe szedett annyi mandarint, amennyit tudott és az óriás nyargalt, futott, száguldott az orvossággal a három dombhoz. Jöttére a város lakói, akik addigra visszamerészkedtek a házaikba, megint elbújtak vacogva és remegve. A kislánynak kellett egyenként megnyugtatnia mindenkit, sokat kiáltozott, hogy hahó, hahó, gyertek elő, nem bánt, sőt orvosságot hozott a királynak! Végül mindenki odasereglett az óriáshoz, még a király is reszketeg lábain. A kislány a legszebb foghíjas mosolyát ráragyogtatva nyújtotta át a gyümölcsöket. A király, amint megkóstolta őket, azonnal meggyógyult.

Volt nagy öröm! Az emberek ünnepelték szeretett királyuk gyógyulását. Az óriás zavarában először egyik lábáról a másikra állt, végül elindult az erdő felé. A kislány állította meg.

– Ne menj, drága óriás! Jó helyed lesz itt nálunk – kiáltotta.

És valóban így is lett. Az óriás nem akart többé a legfélelmetesebb lenni, az emberek is megkedvelték. A testvérei tiszteletére pedig elnevezték a három dombot Fogfalvának, Szakáll-dombnak és Hordóhegynek. Utóbbiból a falu ijedezni szerető gyerekei szerint mind a mai napig hallani mennydörgéshez hasonló korgásokat és morgásokat.

 

(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2020. november 28-i számában.)

Legfrissebb hírek
Legnézettebb
2021. április 18., 09:29
2021. április 20., 08:09