Fehér Enikő: Mese Hannáról, aki félt

2020. november 10., 02:30
Szimonidesz Hajnalka: A félelem (illusztráció Klausz Ildikó Kék hegyek meséi című könyvéből, 2019)

Hanna nem tudott elaludni. Hiába próbálkozott, nem jött a szemére álom, egyre csak azon törte a fejét, mindent bepakolt-e a bőröndjébe. Másnap ugyanis táborba készült. Az első ottalvós táborába! Izgult, milyen lesz, és egy kicsit félt is. Hátha mindenki ismer mindenkit, és nem lesz, aki mellé üljön a buszon. Vagy ott, ahol a tábor lesz, ugatós kutyákat tartanak. Vagy a fiúk olyan bolondok lesznek, mint a fiúk általában, és beledobják a folyóba. Vagy kinevetik a lányok a háta mögött, mert nem tud még olyan ügyesen egyedül fésülködni. Szobája csak úgy hemzsegett a rémisztőbbnél rémisztőbb gondolatoktól. Felkönyökölt az ágya melletti ablakpárkányra. Az utcán nem járt senki, a telihold sárgán világította meg a házakat. A távolban éjfélt harangoztak. Gyerünk Hanna, aludj már el, szorította ökölbe a kezét. Véletlenül hangosan is kimondta.

– Pszt, Hannus! – a hang a háta mögül jött.

Ijedten fordult meg, de a sötétben nem látott senkit, akihez a hang tartozhatna. Ijedten a takaró alá bújt.

– Na, Hanna, ne félj tőlem! Én vagyok, nem ismersz meg?

– Mégis ki az az én?

– Hát én. Döme. A macid.

Hanna felült az ágyon. A paplanján valóban Döme kapaszkodott fel, mint tapasztalt hegymászó a sziklán. Régóta heverhetett az ágy alatt, Hanna nem is emlékezett, mikor játszott vele utoljára. Zsörtölődve porolgatta magát, ahogy egyre közeledett felé.

– Azt a mennyei mézes bödönbe mártogatott mindenit, de régen találkoztunk! Szinte lelóg az ágyról a lábad, pedig régen milyen kis picike voltál! Na, szóval mi a helyzet azzal a táborral? Félünk, mi?

Mit lehet erre mondani? Hanna zavartan meredt továbbra is a macira. Aztán eszébe jutott, amit a nagymamája szajkózott mindig, vagyis, hogy ha kérdeznek, arra illik válaszolni.

– Öhm. Szóval. Holnap lesz. Nagyon félek. Vagyis inkább izgulok. Vagy nem is tudom.

Elpityeredett. Egyszerre volt ijesztő és megnyugtató érzés egy játékmackóval társalogni. Döme kicsit közelebb araszolt, és finoman megveregette Hanna térdét.

– Ne sírj, na, nincs semmi baj! Tudod, annak idején én is hogy izgultam, mielőtt hozzád kerültem! Jóságos jószagú málnabokor, de mennyire féltem! Ücsörögtem a polcon a boltban, először a kupac tetején, mint új játék, ki is húztam magam, valahányszor valaki elsétált mellettem. Aztán lekerültem az alsó polcra, a szomszédom, egy félfülű elefánt azt mondta, jobb, ha kényelmesen elhelyezkedek, mert innen minket nem visz többé haza senki. Már feladtam az ábrándozást a kankalinos kertekről és arról, hogy valaha is egy kényelmes kanapén kucoroghatok leendő gazdácskámmal. Ekkor jött a boltba édesapád. Nagyon izgatott volt. – Egy különleges mackót keresek – kiabálta –, most született a kislányom, a legkülönlegesebb mackót szeretném neki ajándékozni!

Erre persze nagyon elszomorodtam. Hiszen én addigra már elnyűtt, poros mackó voltam! De csodák csodája, édesapád felkapott, és vitt is magával. Én persze törhettem a fejem. Vajon szeretni fog a kislány? Nem lesz szomorú, mikor meglátja, hogy régi maci vagyok? Észreveszi majd, hogy az egyik fülemnél fesleni kezdett a varrás? Szó, ami szó, ugyanúgy töprengtem, mint most te, drága Hannusom, és minél tovább utaztam édesapád táskájában, ahová beültetett, annál inkább úgy éreztem, inkább kerüljek vissza három fületlen elefánt és öt rövidnyakú zsiráf mellé a polcra, minthogy engem kinevessenek. Persze meg kellett érkezni. Ahogy becsukódott mögöttünk a kertkapu, rögtön éreztem, jó lesz nekem itt! Melléd fektettek a kiságyba, és te rám nevettél. Meg persze letépted a fülemet, ahogy egy rendes kisbabához illik, de édesanyád szerencsémre visszavarrta. Jaj, hány mogyorós macikávét ittunk azóta mi ketten!

Döme csak mesélt és mesélt. Öreg mackó volt már, igazi merengős fajta. Hanna azonban már az igazak álmát aludta. Mellékucorodott, és halkan mormolta: jó éjszakát, Hannus!

A kislányt édesanyja ébresztette reggel. – Elkésel ám a táborból, ha csak szundikálsz! Iszkiri, fogat mosni, aztán reggeli! – A nagy sürgés-forgásban elfelejtkezett Döme maciról. Hosszú utazás után végre megérkeztek a táborhelyre. Hatalmas volt a zsivaj, rengeteg gyerek tolongott, mint a molylepkék a lámpán. Később csendesült a sereg, mindenki igyekezett a legjobb szobát választani. Hanna már a papucsát halászta ki a bőröndjéből, mikor belépett egy másik lány. Szégyenlősen lehajtotta a fejét, látszott rajta, hogy roppantul meg van illetődve. Hanna bíztatóan rámosolygott.

– Szabad még esetleg ez a szoba?

– Persze! Gyere csak be! Itt én alszom, de ez az ágy még szabad. Jó lesz?

– Jó. – A kislány úgy araszolt, mint egy félénk hernyócska. Hanna, hogy enyhítse a lány szégyenlősségét, kotorászni kezdett a bőröndjében. Úgy tett, mintha szorgosan keresne valamit. Ekkor akadt kezébe a macija. Nem emlékezett rá, hogy elpakolta volna, de ahogy nézte a barátságos gombszemeket, eszébe jutott valami.

– Hogy hívnak?

– Rékának.

– Engem Hannának. Akarsz játszani a macimmal? Képzeld, akkor kaptam, amikor megszülettem!

– Tényleg? Megnézhetem?

Ahogy a már mosolygó Réka felé nyújtotta a macit, megnyugodott. Ha lesznek is ugatós kutyák, pletykálkodós lányok vagy pacsálós fiúk a táborban, akkor sem kell félni. Neki van egy macija, akit megoszt bárkivel, akinek szüksége van rá.

 

(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2019. július 13-i számában.)

Legnézettebb
2021. április 12., 08:19
2021. április 07., 08:40