Kedves Naplóm! Úgy tudom, ha hozzád kezd valaki, akkor annak be kell mutatkozni.
Dugónak hívnak, és hat hónapos vagyok. Vagy amint újabban mondják, féléves. Ez egy olyan dolog, ami érthetetlen az emberekben: ugyanannak a dolognak a megnevezésére két nevet használnak! (Miért jó ez nekik? Előbb-utóbb mindent összekevernek, és akkor nézhetik magukat. Miért nem mondanak annyit, hogy száznyolcvanhárom napos vagyok? Látod, kedves naplóm, engem is megzavarnak – hiszen csak két évszakot éltem –, és már a harmadik, pontosabban a negyedik kifejezést mondom a koromra.) Tisztességes pulinak születtem, és hosszú a szőröm. Mind a négy talpamon van egy fehér szőrpamacs (de nem lehet látni, mert rajta járok) és az állam alatt is van két fehér pötty, épp annyi, hogy az utcánkban lakó többi pulitól meg tudjon különböztetni a gazdám.
Kedves Naplóm, mit kell még magamról írni? (Lehet, rosszul fogalmaztam, a helyes így lenne: kedves Naplóm, mit kell magamról még írnom?) Talán annyit, hogy fekete gombszemem van (de ilyen van minden pulinak), piros és hosszú a nyelvem (akár a papámnak), a farkamat a hátamra fektetve szeretem viselni, mert úgy nem olyan nehéz, ellenben melegít.
Fontos, hogy szeretem a húst, még ha krumplival is keverik össze, és nagyon szeretném a csokoládét, amit galád módon sosem kapok, ezért kénytelen vagyok minden utcán elhajigált csokis papírt lenyalni.
Na de ismét oda értem, ahol a part szakad. Tudod, nekem mindig az utcai lefolyókba kell pisilnem, hogy más, nagyobb dolgokról ne is beszéljek, azaz semmit se szórhatok szét, semmit sem hagyhatok magam után. Az emberek meg mindent eldobálnak. Még a finom szagú csokoládék színes csomagolópapírjait is, azért, hogy azt higgyem, mennyi könnyű pillangó szállt le a földre. Azokat pedig kergetni kell, nem pedig nyalogatni, mint a csokis papírt. Ennyi furfangból tudom, hogy mennyire ízes lehet az a csokoládé! (Tőlem minden jót eltiltanak. Például a tortát is magasra teszik, nem szólva a füstölt kolbászról és a kellemesen formás, némi hússal körbevett sonkacsontról.)
Szóval, rengeteg baj van az emberekkel.
Például, azt hiszik, hogy nekem is annyi névre van szükségem, mint nekik. Így a családnevem Zádorvári, az utó- vagy keresztnevem Dugó. De miért lenne ez éppen keresztnév, mikor egy kutyát nem szokás megkeresztelni. És ott is hibás a dolog, hogy egy csomó bácsi meg néni több keresztnevet visel, mert úgy vélik, így jobban meg lehet őket egymástól különböztetni. (Pedig nem. Csupán fölvágásból hordanak ennyi nevet. Már találkoztam egy olyan csöpp kislánnyal – aranyos volt, meg kell hagyni –, akit Annamária-Máriamagdolnának szólítanak a szülei. Szegénynek, mire odahívják az ebédhez, kihűl a levese.)
Mindennek eredményéül Zádorvári Dugó a nevem. Hát nem rémes? Ennél még a törzskönyvi számom – 4623 – is jobb. Azt meg, hogy el ne felejtsék, betetoválták a bal fülembe. Még szerencse, hogy benőtte a szőr, és nem látszik (mintha nem tudták volna előre, hogy ez lesz a vége). Brrr. Meglehetősen bizarr tetovált pulinak lenni. Kedves Naplóm, ugye megértesz?
Egyébként csak Dugónak szólítanak.
S amikor délutánonként sétáltatom a Gazdát (hogy egészségesebb legyen), innen is, onnan is hallom a nevemet: az ablakokból, az üzletekből, a trafikból és vendéglőből, a halárudából, az újságostól. Látható, ismer mindenki. Sőt, a gazdát is azért ismerik, mert engem ismernek.
Hogy milyen a gazda? Olyan emberszerű. Magas, kopaszodik, és nagy szakálla van, amit borotválni szokott. Én utálom a borotva hangját, azt juttatja eszembe, hogy micsoda természetellenes dolog levágni valakinek a szőrét. Mintha attól bárki szebbé válna.
Kék a szeme, és szeret olvasni. Gyakran ráfeledkezik a házakra, a növényekre, és nem érti meg, ha verebeket akarok kergetni. De azt igen, ha a betonkorláton napozom.
Reggelit, ebédet és vacsorát a Gazdasszonytól – attól, akit Gazda asszonynak kellene szólítani, de akkor nagyon lassan tudnám kimondani a nevét – kapok, és ő mossa meg a lábaimat (igen, nem a lábamat, mint az embereknél, mert nekik csupán kettő van, hanem a lábaimat, többes számban, lévén négy), ha bemegyek a lakásba. S mert leginkább a lakásunkban vagyok, annyiszor mosok lábat, ahányszor kinn voltam. Messze földön híres a tisztaságom.
A Gazdáéknál jó lakni. Rendesen kiszolgálnak, és nem tesznek úgy, mintha körülöttük forogna a világ. Néha azért hízelegni kell nekik, lássák, van helyük a földön, s van, aki szereti őket. De általában elvannak magukkal. És szeretni kell a gyereküket is, aki meglehetősen komisz hozzám. Munkába járnak, néha a szőlőskertbe, vagy kirándulnak a Bakonyban. Ha Budapesten dolgoznak, akkor magukkal visznek az autójukban (abban nagyokat lehet aludni, hiszen nem kell a házunkra vigyázni), s olyankor tökéletesen kipihenem magamat.
Hát ne csodálkozz, kedves Naplóm, hogy megtanultam írni. Sejtheted, sokat vagyok egyedül, s olyankor jó, ha van mivel elfoglalni magamat.
Nem lehet mindig velem Kugli.
Igen, ne csodálkozz. Kugli. Ő a titkos barátom. Igazából költő, ha ebből bármi következtetést le tudsz vonni. De ne hamarkodd el, mert ebben a városban hiába mondják, hogy annyi költő van (ha eldobod a hajítófát, biztos, hogy költőt találsz vele tarkón), egyedül ő az igazi költő.
Már az is rávall, ahogy megismerkedtem vele.
Abban a korban voltam, amikor még kifértem a kapu alatt, s esténként kiszöktem egy kis kutyatrécselésre. Összeverődtünk a park sarkában, nyüszítettünk a holdra (az benne a szép, hogy nem lehet elérni), turkáltunk a szemétben (én ezt valahogy nem szeretem, de azt se akartam, hogy azt higgyék, felvágok, hát ímmel-ámmal megfogtam néha egy-egy dobozfedőt), vagy macskát vertünk.
Hát neki van egy macskája. Ebből is láthatod, hogy költő! Picit hóbortos, kelekótya, dünnyög magában és mindig valami vers ritmusára lépked – ahogy mondja, verslábakon jár.
Besötétedett, a holdat elfödte egy kóbor felhő, ideje volt hazamenni. A kerítés mellett iszkoltam, picit féltem, amikor elém toppant egy irdatlan nagy állat. Hirtelenjében azt se tudtam, mi lehet, talán egy tigris, vagy egy elefánt, az is eszembe villant, hogy víziló, aki elszabadult az állatkertből. De hogy jobban megnéztem, megállapíthattam, hogy egyik sem lehet. A tigrisnek csíkosnak, az elefántnak ormányosnak, a vízilónak pedig mint egy bulldognak, turcsi orrúnak szokásos lenni. De amikor az a halványkék fenevad elnyávogta magát, már sejtettem, hogy macska lesz, csak valami különös szabású. Az is volt. Perzsa macska. Rögtön megkérdeztem, miféle gyenge tintába lépett (már mondtam, hogy egyszer engem is befestett a tinta), de csöppet sem viselkedett intelligensen. Szégyen ide vagy oda, bevallom neked, kedves Naplóm, hogy arcul legyintett.
– Ne szemtelenkedj velem, te zsebeb – mondta megvillogtatva hosszú karmait. És éppen egy kék macska sziszegte ezt nekem!
– Ha én zsebeb vagyok, akkor te egy egész vödör anilinfesték – válaszoltam hirtelenjében, ami eszembe jutott. Aznap délután jártunk a léggömbkészítő kisiparosnál, hát az ő léggömbfestékének a neve szaladt ki a számból.
A szörnyetegnek tetszhetett a válaszom, mert elkacagta magát. S kérdezte:
– Ki fi a borja vagy?
– Gazdára vigyázok, náluk élek.
– Értem már, miért vagy ennyire buta. Hiszen én a nagy kék sziámi macska vagyok.
– Igazán? – húztam be a farkamat.
– Igazán. S ilyenkor vagyok csak igazán kék. Akár az árnyék.
– Nappal más a színed?
– Hm – krákogott a macska –, kicsit kifakulok. Tudod, nem tesz jót nekem a napfény.
– Én éjszaka se vagyok feketébb, mint nappal – lettem büszke rögvest magamra.
– Kivel akaszkodott össze ez a macska? – hallottam meg valakinek a hangját. Igen, ez a költő volt. És azért mondta ezt, mert alaposan ismerte macskája összeférhetetlen természetét. – Nocsak? Egy puli!
Ekkor határozottan ráugattam. Mit tesz az ég, elnevette magát. Odakúsztam a lábához. Azóta a barátom, és nincs olyan hét, hogy ne jönne el meglátogatni.
(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2021. júliusi számában)
