Napraforgóvár királya türelmetlenül sétálgatott fel-alá az Ezüstszirom Palotában. Marwát, a jóságos boszorkányt várta. Szépséges leánya, Emília ugyanis hetek óta semmi mást nem volt hajlandó enni, mint gránátalmamagot. Az öreg király aggodalma napról napra nőtt, míg tündérszép leánya egyre csak fogyott, s mást sem csinált, mint egy aranyhintón érkező csodaszép tekintetű hercegről álmodozott. Elhanyagolta a tanórákat, nem volt hajlandó szövést és hímzést tanulni, a főzés elől meg egyenesen elmenekült. Ráadásul drága jó atyjával egyre gorombábban beszélt. A távoli országokból érkező hercegek is azonnal sarkon fordultak, amikor szóba elegyedtek vele. Egy lány szépsége jó modor nélkül bizony semmit sem ér!
Az öreg király reménykedve fogadta Marwát, és nyomban a lányához vezettette. Emília az ablakpárkányon ülve ábrándozott. Amint a jóságos boszorkány belépett a szobába, elfordította fejét, hogy hozzá bizony senki se szóljon.
– Gyere velem az erdei lakba! – mondta Marwa, és a királylány felé nyújtotta kezét.
– Miért mennék? – kérdezte Emília. – Az erdőben nincs semmi érdekes.
– Meglátod, nálam minden nap valami újat ismersz majd meg. Még az is lehet, hogy valamelyik herceg útja éppen arra vezet.
– Rendben van – felelte kelletlenül a leány, és elindultak Marwa otthonába.
Emília szépen hímzett, földig érő ruhája sáros lett útközben. A leány azonnal fintorogni és méltatlankodni kezdett. Mi lesz, ha hirtelen felbukkan egy délceg herceg? Ilyen piszkosan figyelembe se veszi majd.
Marwa csöndesen elmosolyodott, és bekísérte a házikóba. Süni ebéddel fogadta őket. Illatozott a sárgarépaleves és a vadalmás pite.
– Előbb szeretnék átöltözni! – mondta durcásan a királylány, mire Marwa egy ládikóból kiemelt egy szürke, lenből készült szoknyát és egy egyszerű fehér ingecskét.
– Próbáld fel, biztosan jól érzed majd magad benne!
Emília vonakodva levette a pompázatos, ám sárfoltos ruháját, és belebújt a szoknyába, majd az ingecskébe.
– Mintha kicseréltek volna! – szólt mosolyogva Süni. – Gyertek ebédelni!
Asztalhoz ültek, ám Emília nem volt hajlandó az ételhez nyúlni. Tüntetőleg elfordította a fejét, s szó nélkül bámult a semmibe. Süni és Marwa egymásra néztek.
– Nem lesz könnyű dolgunk – súgta Süni, és a boszorkány egyetértően bólintott.
Ebéd után a vendéglátók igyekeztek a királylányt bevonni a házi munkába. Hívták mosogatni, hercegnői ruháját kitisztítani, de ő csak ült a ház melletti száraz farönkön, és álmodozva bámult a semmibe. Így teltek el napok és hetek. A királylány pedig a gránátalmamagon kívül semmi mást nem evett.
Egyszer aztán, ahogy így a farönkön üldögélt, hirtelen beborult az ég, és a fürge záporeső bezavarta Emíliát a házikóba. Leült Marwa és Süni mellé a konyha lócájára. Hirtelen arra lettek figyelmesek, hogy a kemence fölötti résen az esővíz becsepeg. Süni felpattant, és egy nagy bögrével tért vissza.
– Meg kell javíttatnunk a tetőnket! – mondta, és orrocskáját a tátongó lyuk felé emelte.
Másnap kora reggel Süni elindult egy hatalmas kosárral gombát gyűjteni. Hallotta, hogy a közelben favágók dolgoznak. Odasietett hozzájuk, és megpillantotta Jákobot, az öreg ács fiát, aki zsindelytetőket készít. Nagy örömére a fiú megígérte neki, hogy még ma ellátogat hozzájuk az erdei lakba, és rendbe hozza a tetőt.
A virágok harmattól fáradt sziromlevelei lassan nyiladozni kezdtek a házikó ablakában, amikor Emília kopogtatásra lett figyelmes. Marwa a hátsó szobában rendezgette a gyógynövényeket, Süni pedig a gombát válogatta külön a szárításhoz és az ebédhez. A királykisasszony könnyű léptekkel az ajtóhoz sietett, megigazgatta ruháját, belesimított fénylő hajkoronájába, majd vette a bátorságot és ajtót nyitott. S mit látott! Egy csodaszép, sötétbarna szempárt, s bennük tükröződő önmagát, lesoványodott sápadt testét és élettelen tekintetét.
– Eljöttem megjavítani a tetőt – mondta szelíden Jákob, és kedvesen a királykisasszonyra mosolygott. Ekkorra az ajtóhoz lépett Süni is, és megmutatta a javítanivalót. Emília elpirulva hátrébb lépett. De ma bizony nem kellett a királykisasszonyt a házi munkára nógatni! Nekifogott gombapörköltet főzni, közben kiteregetett, felsöpörte a konyhát, kiválogatta a babot, és olyan fenséges levest főzött, hogy illatával lecsalogatta Jákobot a tetőről.
– Készen is van! – szólt a legény. Miután megebédeltek, vidáman beszélgettek még egy kicsit és jókat nevettek. Jákobnak azonban mennie kellett, apjának a műhelyben szüksége volt rá. Emília elkísérte a legényt a bükkfáig.
– Három nap múlva menj fel a Napraforgóvárba! – mondta a királykisasszony. – Mutasd a tenyered! – és egy apró tobozt adott a fiúnak. – Mutasd meg ezt az ajtónállóknak, és szó nélkül beengednek majd.
Jákob nem igazán értette, mire jó mindez, de megígérte a lánynak, hogy három nap múlva felmegy a várba. Elváltak útjaik, majd Emília visszatért az erdei lakba. Szorgoskodott, Marwa mellett nemcsak a házimunkákat sajátította el, hanem megtanult varázsdobon zenélni, felismerte a gyógynövényeket és megfigyelte a felhasználásukat, megjegyezte, hogy fogyó hold idején sokkal jobb takarítani és mosni, s ami a legfontosabb: örökre szívébe véste, hogy jósággal, szeretettel és kedvességgel meg lehet gyógyítani a világot.
Eljött az ideje, hogy Emília visszatérjen Napraforgóvárba. Felvette tiszta királykisasszonyi ruháját, és útnak indult. Édesapja könnyes szemmel ölelte magához. A lány először bocsánatot kért tőle, majd sorban mindenkitől, a szakácsnőtől kezdve egészen az ajtónállókig. Ez utóbbiaknak odasúgta, hogy ha érdeklődik utána egy legény, akinél egy kis toboz van, engedjék a királyi trón elé.
Elérkezett a harmadik nap. Emília királykisasszony gombát hozatott a közeli erdőből, amit sok más finomság mellett saját maga készített el. Édesapja találgatni kezdte, ki lehet a különleges vendég, de nem járt sikerrel.
Az Ezüstszirom Palotában terítettek meg. Mindenki izgatottan várakozott. Emília Marwát és Sünit is meghívta az ünnepi lakomára. A vendégek mind asztalhoz ültek, s vártak. A királylány aggódva járkált fel-alá, vajon eljön-e a legény. Már a vacsora ideje közeledett, amikor az ajtónállók jelentették, hogy itt a legény azzal a kis tobozzal.
Jákob alig akarta elhinni, hogy a lány, akit az erdei lakban ismert meg, nem más, mint Napraforgóvár királykisasszonya! Miután elfogyasztotta a gombapörköltet, minden kételye elillant, mert ilyen finomat bizony az erdei lakban evett utoljára.
Lett is aztán eljegyzés és hetedhét országra szóló lakodalom! Emília és Jákob azóta boldogan néznek egymás szépséges szemébe, míg az álom szemfedője boldog világukat le nem takarja.
(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2022. októberi számában)
Azon a napon, amikor nem akart elállni az eső, és az ablakokon nem lehetett az utcára kilátni, Gazda betelepedett a bordó fotelbe, és maga elé terítette az újságot. Ezt különösen szeretem, mert olvasás után megkapom a lapokat, és annyi darabra tépem, amennyire csak kedvem tartja. Néha gombóccá gyűr egy-egy oldalt, és odagördíti hozzám, mintha nem tudnám megkülönböztetni a labdától.
A délutáni nap beragyogta a tájat mosolyával, melegével pedig végigsimította Kerekerdőszéle összes növényét és állatkáját. Zsombor, a mosómedve nagymosáshoz készülődött. Odújában szétválogatta a hatalmas kosarakban összegyűlt szennyest. Külön a kis mosómedvékét, szépen színek szerint, aztán a mosómedve futballválogatott sok-sok mezét, nadrágját és zokniját. Kosaranként kihordta az udvarra, ugyanis méretes, felülről nyíló mosógépét ott tartotta.
Akkoriban a Nap gyakran járt a Földön. Amerre elhaladt, minden sokkal világosabb volt, élet sarjadt a nyomában. Arra gondolt, hogy ez a Föld olyan csodálatos, szeretné beragyogni az egészet. Megpihent egy kicsit egy tóparton, majd elszundított, de nem is bánta, hiszen a legjobb ötletei akkor támadtak, amikor jól kipihente magát. Olyankor fényesebben is ragyogott.
A halastó körül nádas, fűzfák, nyárfaerdő varázsolták mesebeli tájjá a vidéket. János naphosszat horgászott a tóban. Rendszerint egy fűzfa hűvöséből vetette horgait a vízbe, majd leült az árnyékba és figyelte a nyeleket. De hiába próbálkozott egyszerre három horoggal is, amint azt a sikeresebb horgászoktól látta, kerülte őt a szerencse. Ha fogott is halat, inkább az apraja akadt a horgára.
Egy szép napon Vince vakond elhatározta, elhagyja a galagonyás alatti földterületet, és tovább fúr, beljebb, a cserjés felé. Amikor kibújt a túrása tetejére, egy csodaszép vidéket pillantott meg. Daloltak a virágzó bogáncsok és a madarak. Leírhatatlan öröm töltötte el a szívét, úgy döntött, pihenésként kifekszik az illatos pázsitra. Hamarosan kíváncsi szövőmadarak pittyegésére ébredt, akik huncutul röpködtek és ugrándoztak Vince körül.
Cickányunk elmorzsolt néhány kiszivárgó könnycseppet a szeme sarkában, majd a batyura nézett, amiben kolbászt, hagymát, olajat rakott össze, amikor a bulira készült. Közben az olaj valamilyen ismeretlen oknál fogva kidőlt, átáztatott mindent, ami a batyuban volt. Lemondóan nézett a használhatatlanná vált ennivalóra, leült az ablak elé és sírni kezdett.
Egyszer volt, hol nem volt, három hatalmas hegy között volt egy kis tó, amelynek a vize olyan zöld volt, mint a legszebb smaragd a világon. Itt lakott az egyetlen tündér a vidéken. Amikor a többiek hátrahagyták őt, csak annyit mondtak neki:
– Ez a tó a te területed. Az a feladatod, hogy boldoggá tedd az embereket!
Álmatlan Antal álmatlanságban szenvedett. Éjjelente csak forgolódott az ágyában, ásítozott, sóhajtozott, végül fölült, megfordult, és jól megrázta, igazgatta-ütögette-gyúrogatta-gyűrögette a párnáját, sőt, püfölte, már ahogy az erejéből telt. Ebben aztán úgy elfáradt, hogy egy pillanatban a párnára zuhant a feje, és elaludt. Igen ám, de negyed óra múlva fölébredt, ásítozott, sóhajtozott, végül fölült, megfordult, és megint jól megrázta, igazgatta-ütögette-gyúrogatta-gyűrögette a párnáját, sőt, megint püfölte!