A jókai jóember
Nagyapám, az utolsó jókai molnár elmkékére
Egy szép kora nyári napon egy vándor ballagott a Kis-Duna partján Jóka irányába. Már esteledett, éppen alkalmas alvóhelyet keresett, amikor a fák között fényt vett észre. Közelebb érve látta, hogy egy vízimalomból jön a világosság.
Egyszer csak kinyílt az ajtó, és a mindentudó molnár lépett ki rajta. Kezében elemózsiás tarisznyával lépkedett le a malom lépcsőjén, amikor észrevette a vándort.
– Adjon Isten, jó ember! A falut keresi vagy eltévedt tán? – kérdezte barátságosan.
– Adjon Isten magának is! A városba igyekszem, és éjjeli menedéket keresek. Nincs szükségem nagy kényelemre, elalszom én akár egy ilyen malomban is – intett az épület felé.
A molnár csak ingatta a fejét.
– A malomba nem engedhetem be, jóember. De amott kényelmesen aludhat – mutatott a fák között megbújó fészer felé. – Legyen a vendégem egy kis vacsorára!
Letelepedtek a fűbe és falatozni kezdtek. A vándort furdalta a kíváncsiság, miért nem mehet be a malomba.
– Sok évet kell tanulni, hogy valakiből molnár lehessen ebben a malomban – mondta a kék szemű férfi mosolyogva –, de ha szeretné, kitaníthatom. Akkor majd bemehet.
– És mi lenne, ha mégis megnézném, ami benn van? – akadékoskodott a vándor.
– Akkor nem jól járna. Ne tegye! – nézett mélyen a szemébe a molnár.
A vacsora után elbúcsúztak, a vándor bekuckózott a fészerbe, de csak nem hagyta békén a kíváncsiság. Odalopózott a malom ablakához és bekukkantott. Benn a molnár épp a lisztet töltötte a zsákba. De nem akármilyen lisztet! Úgy ragyogott, mint valami drágakő. Hirtelen kihunyt a ragyogó liszt fénye, majd egyszerű fehér porrá változott. A molnár fel se pillantott, indult kifelé. Mire kiért a malom elé, a vándor eltűnt. Helyén egy szürke gém nyújtogatta a nyakát.
– Figyelmeztettem – mondta halkan a molnár –, nem hallgatott rám. Ez a malom a kis-dunai tündérek varázslisztjét őrli. Ha egyszerű halandó meglátja, a liszt elveszti varázserejét, és a tündérek számára ehetetlenné válik. Ha a tündérek nem tudnak varázskenyeret enni, nem lesz erejük vigyázni a Dunára, és akkor sok rossz történhet.
A gém csak állt, nem szólt, mit is mondhatott volna. Fejét forgatva nézegette magát.
– Ez a büntetése. A tündérek törvényei szerint a kíváncsiskodók vízimadárrá válnak, és addig kell madár képében élniük, amíg ők jónak látják. Az a dolguk, hogy vigyázzák a malmot. Ne féljen, vannak már itt páran! Ezzel füttyentett egyet, és az éj csendjét szárnyak suhogása töltötte be. A malom környékét ellepték a gémek, kárókatonák, kócsagok.
– Mennem kell – mondta a molnár magukra hagyva a madarakat, és visszaballagott a malomhoz. A következő pillanatban apró fények jelentek meg a víz fölött, megérkezett a tündérkirálynő szitakötők által húzott fogata a népes kíséretével együtt. A lámpásokkal repülő tündérek halk zenét játszottak, és repülve táncoltak. Mindannyian megálltak a férfi előtt.
– Sikerült utódot találnod, Lajos molnár? – kérdezte a királynő.
– Sajnos, még nem. Talán majd legközelebb – felelte az szomorúan.
A tündércsapat varázsliszt híján elrepült. A molnár tudta, hogy a tündéreknek nem lesz erejük megvédeni a folyót és lakóit. Ha ők nem teszik meg, vajon lehet-e bízni az emberekben, hogy vigyázzanak erre a kincsre?
A somorjai sámánlovas
A nagyapám csendes ember volt. Tette a dolgát, ahogy tanulta siheder korában. Nem kérdezett senkit. Ha valaki meglepte, csak annyit mondott, ejha. Ha dühös volt, szikrázott a szeme, az asztalra csapott, kiáltott egy nagyot.
Én dolgos embernek ismertem meg az öreget. Fehér hajú, nagy bajuszú, erős ember volt. Estére benn maradt a házban, rakott a tűzre pár rönköt, és olyan történeteket mesélt nekem, amelyek ijesztőnek, viccesnek vagy éppen szomorúnak hatottak. A legkülönlegesebbet egy téli estén mondta el, amikor a család többi tagja nem volt a házban, csak mi ketten.
Betegen feküdtem, felriadtam lázálmomból.
– Nagyapó… – szipogtam sírós hangon. – Nagyapó!
– Mi a gond, Magocska?
Mindig így hívott, mert szerinte én még kicsi voltam emberpalántának. Csak magocska voltam.
– Rosszat álmodtam, és félek a sötétben.
– Ugyan már! – dörmögött. – Miért nem hívod a somorjai sámánlovast?
– Kicsodát? – kérdeztem, és már kevésbé féltem.
– Olyan mesét mondok, amit nem meséltem el még apádnak se. De te, Magocska, érteni fogod. Régen történt, még kislurkó koromban. A somorjai Duna körül sűrű erdőség terült el, nem úgy nézett ki, mint most. A helyiek gyakran jártak oda halászni, vadászni, fát gyűjteni. Egyszer a nagyapámmal és annak bátyjával küldtek el éjszakai vadászatra, mint legidősebb fiúunokát. Tudod, nappal nem mehettünk, olyankor óvatos a vad. De éjjel, az más, akkor ők is merészebbek lesznek. Aznap éjjel nem ragyogott telihold. Az a boszorkányoké és a varázslóké. Már utána voltunk. Nagyapám bátyja, Géza feltekintett az égre, és elmosolyodva kérdezte:
– Láttad, öcsém?
– Láttam – mondta nagyapám, és megigazította a kucsmáját. Én bárhogy néztem, nem észleltem semmit.
– Ma van a sámánlovas éjszakája – jelentette ki büszkén Géza bátya.
– Ki az a sámánlovas? – kérdeztem kíváncsian.
A két fivér tanácstalanul egymásra nézett.
– Hát azt igazán senki se tudja. De ha találkozol vele, azt biztosan nem felejted el – ismerte be végül nagyapám. Géza bátya látta, mennyire nem értem a magyarázatot, ezért inkább ő folytatta.
– A sámánlovas tiszta éjszakákon látható. Rábízhatsz egy titkot, vagy valamit, amitől félsz. Elviszi magával – s mint aki jól végezte dolgát, elővette az elemózsiáját.
Nem vittünk sok mindent magunkkal, egy kis kenyeret, szalonnát és almát. A férfiak ittak szíverősítőt is. Azt nem értettem, én miért nem kaphattam, hisz az én szívemnek is szüksége volt erőre, de azt mondták, nem gyereknek való. A finom falatok után kezdődhetett a vadászat. Csendben kellett maradni. Rögtön olyan némaság telepedett közénk, hogy azt hittem, egyedül vagyok. Figyeltem az őszi erdőt. A fák vidám színei éjszaka mind sötétnek és ijesztőnek tűntek. Nem mertem elmondani nagyapámnak, hogy nagyon félek. Nem tudtam, miért vagy mitől, csak azt, hogy ha egyedül hagynak, nagyon rossz. Mindenhol mozgó árnyakat láttam. Úgy éreztem, valaki figyel, és ez rettegéssel töltött el.
– Mi most megnézzük a másik lest – suttogta nagyapám.
Ott maradtam egyedül. Nem akartam a sötétre meg az árnyakra gondolni, de aztán eszembe jutott a legenda.
– Kedves sámánlovas! Nem akarok félni a sötétben! Kérlek, segíts! – suttogtam az éjszakába. Nem gondoltam, hogy valami történni fog, de hirtelen mélyebb lett a csend. Ló poroszkálását hallottam, ám nem láttam semmit. A hang nem a föld felől, hanem az égből jött. A hirtelen támadt szél megrezegtette a faleveleket. Tudtam, hogy nem vagyok egyedül. Felnéztem az égre, és ott mintha megláttam volna egy sötét alakot. Felém fordult, a szeme két csillagként ragyogott.
– Nincs semmi baj. Bátor vagy, fiam!
Éreztem, hogy a félelmem, akár egy kis felhő, a sámánlovas sötét kezébe vándorol. Ő fújt egyet, és a félelem elillant. Majd a csillagokba markolt, mint aki érett cseresznyét szakít le a fáról, összemorzsolta és lehintette rám. A csillagpor rögtön eltűnt, amint hozzám ért. De mintha minden darabja belém olvadt volna.
– A viszontlátásra! – köszönt el a sámánlovas, kacsintott egyet csillagszemével, majd amilyen hirtelen jött, olyan hirtelen távozott. Hangja nem is hang volt, hanem a fák között susogó szél. A lódobogást hallottam még egy darabig, de őt magát már nem láttam.
Körülnéztem a magaslesről. Az éjjeli erdőt már teljesen másnak éreztem. Meseországnak. A fák ezüstös fényben táncoltak, szívem megtelt vidámsággal és bátorsággal. Többé nem féltem sem az erdőtől, sem a furcsa árnyaktól. Tudtam, hogy a sámánlovas megsemmisítette ezt az érzést, és ha segítségre lesz szükségem, visszatér.
Nagyapám elhallgatott. Én sem szóltam. Nem tudtam őt elképzelni félős kisfiúnak, mert számomra mindig a vidám, bátor és erős nagyapó volt.
– És visszatért? – kérdeztem álmos hangon.
– Hát persze. Ha nem is hozzám, de tudtam, hogy kit látogatott meg. Azoknak rögtön feltűnt a szemében valami új csillogás. Nem kérdeztem rá a dologra, nem volt illendő, de tudtam, hogy mi történt velük.
A többire nem emlékszem, mert elaludtam. Álmomban a réten jártam. Néztem a csillagokat.
– Hol vagy, sámánlovas? Kérlek, gyere el hozzám!
A sötét réten halk fuvallat futott át. A fűszálak lengedeztek az izgalomtól.
– Itt vagyok, Magocska! – szólalt meg valaki a szellő hangján. Mellém állt éjfekete lován, csillagszeme vidáman izzott. A meglepetéstől meg se bírtam szólalni.
– Félsz a sötétben, mint a nagyapád? – susogta barátságosan. – Elvihetem, ha szeretnéd.
– Igen, kérlek! – mondtam.
Felnyúlt az égboltra, megrázott egy csillagot, amiből rögtön három lett, az egyiket a tenyerébe fogta. Vártam, hogy szétmorzsolja, ahogy nagyapa mesélte, de ő rám nézett, és a ragyogást beletette a szívembe.
Másnap gyógyultan ébredtem. A sámánlovas a lázamat is magával vitte. Nagyapa nem szólt semmit, csak kacsintott. Én visszakacsintottam, és mindketten tudtuk, mi történt.
Azóta már én sem vagyok kicsi gyerek, elszaladtak az évek. Tiszta estéken, telihold múltával ha felnézek a csillagos égre, bizony látom, amint a csillagok kacsintanak. Akkor tudom, hogy a sámánlovas még ma is teszi a dolgát.
(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2022. januári számában)
