1.
A farsangi karneválban,
februári maszkabálban,
a hétpróbás körözött
rendőrtisztnek öltözött.
A rendőrtiszt zsiványnak,
a patikus vagánynak,
a főorvos betegnek,
a fiatal öregnek,
a tanító tanulónak,
az aggastyán nebulónak.
Csak a pap nem öltözött át,
meghagyta a reverendát.
Mikor táncba kezdtek vígan,
azt se tudták, kivel ki van,
a farsangi karneválban,
ebben a nagy maszkabálban.
2.
Decemberi disznótorban
egymás mellett, szépen sorban
cáreviccsel ül a cár,
királyfival a király,
császárné a császárral,
a kalmár a sáfárral.
Szűccsel ül a csizmadia
meg a szűcsnek a két fia,
az orvos a doktorral,
a festő a piktorral
pék a pappal, pap a pékkel,
az óriás a törpékkel,
regényíró a költővel,
betörő a kőtörővel,
kőműves a műkövessel,
ószeres a fűszeressel,
a földműves a paraszttal –
Ülj le te is, míg van asztal!
3.
Lovagol a kiskatona,
bot a kardja, bot a lova.
Úgy tesz, mintha sarkantyúzná,
kezével a kantárt húzná.
Bezörög az ablakukon,
de nem talál senkit otthon,
se apját,
se anyját,
se nővérét,
Zsuzsannát.
Gondol egyet és nagy garral,
kivont karddal tovább nyargal.
4.
Szállni, szállni,
mint a nagy sas
a bokorra!
Futni, futni,
mint a farkas
a folyóra!
Elszalad a farkas
az erdőbe,
elrepül a nagy sas
messze földre!
5.
Anna-Panna
az erdőben
tobozt szedett,
kértünk tőle.
Megkóstoltuk,
jaj, de rossz!
Nesze neked
a toboz!
6.
Az erdőben róka jár,
rókahangon kiabál.
Az a róka háncsot hánt,
háncsból fonja bocskorát.
Három bocskort
magának,
kettőt fon a
párjának,
egyet meg a
fiának.
7.
Higgyétek el, nem tréfálok,
én egész nap szunyókálok.
Álmos vagyok, mikor kelek,
és amikor ebédelek.
Félálomban uzsonnázom,
csukott szemmel vacsorázom.
Ha olvasok, a buzgóság
egy-kettőre elnyom.
Séta közben néhány órát
csak úgy állva alszom.
Lehetek én vendégségben,
ott se vagyok soha ébren,
ott is folyton ásítok,
és aludni áhítok.
De ha este ágyba dugnak,
elaltatni mégse tudnak.
8.
Jön a táltos, jön a táltos!
A sörénye szálldos, szálldos.
Farka lobog, mint a fáklya,
szikrát csihol a patája.
Lángot fúj az orrlikából,
forró füstöt a szájából.
És amerre csak elvágtat,
a nyomában szélvész támad.
Volt egyszer egy fiatal gólya. Egy évben már Afrikában telelt, de nagyon megelégelte azt a telelést! Amikor a többi gólya szeptember végén ismét útra készült, ő azt mondta:
– Én ugyan nem megyek Afrikába. Túl hosszú az út oda és vissza is. És azok az íztelen afrikai békák, pfuj. Az itteniek sokkal szaftosabbak! Hát még az afrikai karmosbéka! Tavaly az egyik úgy belekarmolt az arcomba, míg a csőrömben ficánkolt, hogy még mindig megvan a nyoma. Ne legyen Gólya Géza a nevem, ha még egyszer Afrikába megyek!
Az utca végén mesebeli volt a táj. Kis patak, mely az erdő mellett tóvá szélesedett. A patak partján tengernyi virág nyílt, kusza összevisszaságban tarkállt valamennyi, de mintha mégis a búzavirág lett volna túlsúlyban. A tavacskát nádas övezte, melyben ki tudja, milyen ritka madarak fészkeltek, a hangjuk alapján többféle lelhetett itt menedéket.
Ha Jakubecz Márta jelleme híven tükrözi a legutóbbi meseregénye történéseit, akkor én gondolkodás nélkül rábíznám a sorsomat. Sőt! Ha gyerek lennék, az ő könyvében szeretnék élni. A tisztaság Tüskevárában, tündérek és jóságos állatkák között. A tisztaság Tüskevára elnevezés a csodanádast illeti, ahol Kornél apó egyfajta Matula bácsi, a bölcs és jólelkű, magányos öregember.
De hát milyen a világ? Harmadnapra elfelejtik még azt is, hogy a világon volt. Ott van még a három. Van kikkel törődni. Itt van ez a Vándor! Nap mint nap keresni kell. Ahogy reggel kiment a házból, csak az esti szürkület vetette haza nagyobbacska korában. Most még kicsi, csak a sut tetején barangol összevissza, míg le nem pottyan a konyha földjére. Olyankor nagyokat nyekken, de mintha mi sem történt volna, tovább araszolgat, csontja se törik.
A legrosszabb az, hogy titoktalan a világ. Kisebb koromban sok érdekes, sőt csudálatos dolgokkal, lényekkel, emberekkel találkoztam, s minden hatalmas és változatos volt. Mára összementek és kifakultak. Persze, ebben is van jó – a részletekben olyan érdekes elveszni. Már ha – amint Gazda mondaná – van valakinek ilyesmire érzéke. Nekem, úgy vélem, van. Annak ellenére, hogy nagy kutya lettem, még mindig jó kihasalni a fűbe, elnézni a fehér csíkos fűszálakat, a szirombontó virágokat, a lepkék cikázását, s jó sétálni, bámészkodni, beleolvasni a könyvekbe. Ezt egyébként az emberek életnek mondják. Bár nekik hozzátartozik a munka is.
– A divat az divat! Mindenki csak a műkorcsolyázásról beszél. A nyulacskák még nem sokra jutottak vele, komolytalan népség. Hanem a borzok meg a sündisznók! És miután elkészült a jégpálya, Medvét is láttam korcsolyázni. Micsoda nyolcasokat írt le, majd kipukkadtam a nevetéstől! De most elmondom, mi történt az öreg Vakondokkal. Ez igazán a csudák csudája.