Pihenő
Csodálkozol, Papa, hogy ilyen hamar írok újra neked?
Hát nem lennél meglepődve, ha a homlokomra tennéd a kezed,
De el is kéne rántanod rögtön,
Mert a lázmérő nem állt le, csak harminckilenc-ötön,
Olyan nagyon forró vagyok,
Pedig úgy érzem, fázok,
Közben meg izzadok,
És a torkom is olyan undok.
Sajog és mintha nyálka volna benne.
És fájdalommanók költöztek a fejembe.
Anyu vette észre, hogy valami bajom van,
Azt mondta, az tűnt fel neki, hogy reggel túl csendes voltam,
És aztán a fürdőszobában a földre zuttyantam,
Mert olyan volt, mintha a világ elcsúszott volna alattam.
Elmentünk a doktor nénihez. Hozzá szeretek járni,
Persze, előtte anya nem felejtett el az oviba telefonálni,
Hogy nem megyek ma oda.
A doktor néni pálcikát dugott a torkomba,
És mondta, hogy nagyon vörös, be van gyulladva.
Aztán meghallgatta a mellkasomat,
És felírt nekem orvosságokat.
Már örültem, hogy elmehetek a patikába Anyuval,
Mert ott olyan jó illat van, de ahogy mentünk arra autóval,
Elaludtam és az ágyikómban ébredtem,
És nem mondhatom, hogy akkor bármi jót éreztem.
Csak fájtam és feküdtem.
Még a cica is felugrott az ágyamba,
Hogy megnézze, mi van velem, miért nem mentem óvodába.
Már reggel óta kicsit jobban vagyok,
Ne aggódj, Papa, biztos meggyógyulok.
Már ettem húslevest meg ittam gyógyteát,
Meg amikor bevettem a gyógyszert, annyit gondoltam rád,
Mert te nevezted el a kanalas gyógyszirupot sárkányorvosságnak,
Hiszen az ilyenek az ember torkába úgy belemarnak,
Mintha tűzokádásra kéne készülni,
De én akkor is hősiesen le tudtam nyelni!
Mondom, meg fogok gyógyulni,
Csak Anyának kell szót fogadnom és sokat pihenni.
Képzeld, otthon kell maradnom egy teljes héten át,
De ne félj, elfoglalja magát a kis unokád,
Sok mesét nézek majd az apu laptopján,
Sőt olvasni is fogok gyógyulás közben,
Meg beszélgetni Anyuval mindenképpen.
Élvezetes lesz majd a betegeskedés,
Főleg, ha már nem fog ennyire fájni a nyelés,
Meg nem lesz a világ ilyen homályos.
Azt hiszem, Papa, alszok egy kicsit most.
Üdvözöl Kipi, a plüss mosómedvém is.
Lüke Lóri voltam, írok megint, ha egészséges leszek és friss.
Utóiratként még egyet kérdezek:
Szerinted van esély rá, hogy amíg az ovitól távol leszek,
Anna néni legalább kicsit elfelejti,
Hogy mennyire rossznak szokott engem tartani,
És nem fog az első adandó alkalommal a sarokba küldeni?
Reménykedek, de ezen most nem szabad izgulni,
Most már inkább tényleg igyekszem egy jó gyógyítót aludni.
(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2021. decemberi számában)
Ma éppen csendes volt a ház, nem hallatszott sem kacagás, sem a kis lábak dübörgése. Sára ugyanis szomorúan szipogott a kanapé támlájára borulva. Az öreg heverő vigasztalón ölelte, a napocska csalogatóan villantotta meg sugarait, de a kislány ebből semmit nem vett észre. Leheletével bepárásította az ablakot, és pici ujjával szívecskét rajzolt rá.
Azon a napon, amikor nem akart elállni az eső, és az ablakokon nem lehetett az utcára kilátni, Gazda betelepedett a bordó fotelbe, és maga elé terítette az újságot. Ezt különösen szeretem, mert olvasás után megkapom a lapokat, és annyi darabra tépem, amennyire csak kedvem tartja. Néha gombóccá gyűr egy-egy oldalt, és odagördíti hozzám, mintha nem tudnám megkülönböztetni a labdától.
A délutáni nap beragyogta a tájat mosolyával, melegével pedig végigsimította Kerekerdőszéle összes növényét és állatkáját. Zsombor, a mosómedve nagymosáshoz készülődött. Odújában szétválogatta a hatalmas kosarakban összegyűlt szennyest. Külön a kis mosómedvékét, szépen színek szerint, aztán a mosómedve futballválogatott sok-sok mezét, nadrágját és zokniját. Kosaranként kihordta az udvarra, ugyanis méretes, felülről nyíló mosógépét ott tartotta.
Akkoriban a Nap gyakran járt a Földön. Amerre elhaladt, minden sokkal világosabb volt, élet sarjadt a nyomában. Arra gondolt, hogy ez a Föld olyan csodálatos, szeretné beragyogni az egészet. Megpihent egy kicsit egy tóparton, majd elszundított, de nem is bánta, hiszen a legjobb ötletei akkor támadtak, amikor jól kipihente magát. Olyankor fényesebben is ragyogott.
A halastó körül nádas, fűzfák, nyárfaerdő varázsolták mesebeli tájjá a vidéket. János naphosszat horgászott a tóban. Rendszerint egy fűzfa hűvöséből vetette horgait a vízbe, majd leült az árnyékba és figyelte a nyeleket. De hiába próbálkozott egyszerre három horoggal is, amint azt a sikeresebb horgászoktól látta, kerülte őt a szerencse. Ha fogott is halat, inkább az apraja akadt a horgára.
Egy szép napon Vince vakond elhatározta, elhagyja a galagonyás alatti földterületet, és tovább fúr, beljebb, a cserjés felé. Amikor kibújt a túrása tetejére, egy csodaszép vidéket pillantott meg. Daloltak a virágzó bogáncsok és a madarak. Leírhatatlan öröm töltötte el a szívét, úgy döntött, pihenésként kifekszik az illatos pázsitra. Hamarosan kíváncsi szövőmadarak pittyegésére ébredt, akik huncutul röpködtek és ugrándoztak Vince körül.
Cickányunk elmorzsolt néhány kiszivárgó könnycseppet a szeme sarkában, majd a batyura nézett, amiben kolbászt, hagymát, olajat rakott össze, amikor a bulira készült. Közben az olaj valamilyen ismeretlen oknál fogva kidőlt, átáztatott mindent, ami a batyuban volt. Lemondóan nézett a használhatatlanná vált ennivalóra, leült az ablak elé és sírni kezdett.
Egyszer volt, hol nem volt, három hatalmas hegy között volt egy kis tó, amelynek a vize olyan zöld volt, mint a legszebb smaragd a világon. Itt lakott az egyetlen tündér a vidéken. Amikor a többiek hátrahagyták őt, csak annyit mondtak neki:
– Ez a tó a te területed. Az a feladatod, hogy boldoggá tedd az embereket!