Lóri és a mumus
Képzeld, tanultam egy új szót, azt, hogy empirikus!
Az egész azzal kezdődött, hogy riogatott egy mumus!
Éjjel a sötétben tudtam, hogy az ágyam alatt van,
De empirikusan csak talán... esetleg... lehet, hogy van.
Bonyolult, mert új ágyat kaptam, és olyan nagy az alja,
Hogy szerintem csoda, ha valami be nem lakja!
És tessék! A mumus egész éjjel ijesztgetett,
De amikor apa kereste, szinte alig létezett.
Úgy elbújt az a fránya mumus!
Apu akkor azt mondta, hogy legyek empirikus,
Tapasztaljam meg, próbáljam ki, van-e mitől félnem.
Na, jó! Oldjam meg egyedül? Értem!
Másnap a tettek mezejére léptem.
Az ágyam alá vonszoltam a cicánk kosarát,
Némi száraztáppal együtt, hogy elfogadja kuckóját.
Este, amikor anyu meglátta a macskát alattam,
Hallottam, hogy újságolta: „Jaj, szívem! Tudod mit láttam?
A kicsi bevitte testőrnek a cicust,
Hogy az elkergesse karmocskáival a mumust!
Mondd már, hát nem cuki?”
Hát ez az, Papa, a cicánk inkább édes, mint veszélyes, az tuti,
Így hogyha nyugodtan szeretnék pihenni,
Nincs más dolgom, mint biztosra menni.
Arra jutottam, ha nincs mumus, akkor minden rendben,
szépen elalszunk a cicával ketten.
Ha van mumus, és a macska legyőzi nekem,
A drága állatot majd simivel s nasival kényeztetem.
Ha van rém az ágy alatt, én akkor is túlélem,
Amíg ők birkóznak, én elfutok szépen.
Ha meg apa akkor se hisz benne, amikor a macskát karmolja a mumus,
Megmondom neki, hogy nézze meg, menjen, legyen ő az empirikus!
Ezért inkább egy új kifejezést találtam ki,
Ez pedig a lórikus, ami azt jelenti,
Hogy ha van olyan eset, ami nem jó mindenkinek,
Akkor azt választom, ami a legjobb e szó kiötlőjének.
De azért, tudd meg, a cicára is gondolok,
Így ha legközelebb jössz, a légpuskát ugye elhozod?
Ha Te azzal a mumust megfenyegeted,
Biztosan a világból is jól kikergeted!
Addig vigyázz magadra, Papa, és szoríts nagyon,
Hogy az a mumus végre békén hagyjon!
Puszikat küld empirikus és lórikus unokád,
aki nagyon vár a légpuskádra... no és persze Rád!
(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2022. novemberi számában)
A legrosszabb az, hogy titoktalan a világ. Kisebb koromban sok érdekes, sőt csudálatos dolgokkal, lényekkel, emberekkel találkoztam, s minden hatalmas és változatos volt. Mára összementek és kifakultak. Persze, ebben is van jó – a részletekben olyan érdekes elveszni. Már ha – amint Gazda mondaná – van valakinek ilyesmire érzéke. Nekem, úgy vélem, van. Annak ellenére, hogy nagy kutya lettem, még mindig jó kihasalni a fűbe, elnézni a fehér csíkos fűszálakat, a szirombontó virágokat, a lepkék cikázását, s jó sétálni, bámészkodni, beleolvasni a könyvekbe. Ezt egyébként az emberek életnek mondják. Bár nekik hozzátartozik a munka is.
– A divat az divat! Mindenki csak a műkorcsolyázásról beszél. A nyulacskák még nem sokra jutottak vele, komolytalan népség. Hanem a borzok meg a sündisznók! És miután elkészült a jégpálya, Medvét is láttam korcsolyázni. Micsoda nyolcasokat írt le, majd kipukkadtam a nevetéstől! De most elmondom, mi történt az öreg Vakondokkal. Ez igazán a csudák csudája.
Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy széles folyó. Annak a folyónak mind a két partján volt egy királyság. Egymással szemben állt az öbölben a két királyi palota, és kicsit távolabb a két lakótorony.
Miért utálta egymást a két királyság, már senki nem tudta, de ez volt a hagyományuk.
Napraforgóvár királya türelmetlenül sétálgatott fel-alá az Ezüstszirom Palotában. Marwát, a jóságos boszorkányt várta. Szépséges leánya, Emília ugyanis hetek óta semmi mást nem volt hajlandó enni, mint gránátalmamagot. Az öreg király aggodalma napról napra nőtt, míg tündérszép leánya egyre csak fogyott, s mást sem csinált, mint egy aranyhintón érkező csodaszép tekintetű hercegről álmodozott.
Az anyanyelv mibenlétének meghatározása nem egyszerű, Szépe György nyelvészprofesszor, szemiotikus szerint az a nyelv, amelyet elsőként birtokol a gyermek. Az a nyelv, amellyel a beszélő azonosul, és amellyel a beszélőt anyanyelvi beszélőként azonosítják, a legjobban ismert és a legtöbbet használt nyelv. Amikor a kisgyermek beszélni tanul, először utánozni kezdi a hallott mondatok szavainak sorrendjét, de még erősen redukálva. Ezt követi a bővítés korszaka, amikor már a környezete által kiigazított formát próbálja alkalmazni.
Ötperces késésben voltak, mire beültek az autóba. Anyukája, mint minden hétköznap reggel, most is bosszankodva mormogott. Teofil nagytesója égre emelt tekintettel ülte végig az utat az iskoláig, és szinte köszönés nélkül ugrott ki az autóból, hogy berohanjon az épületbe. Az oviba persze bekísérte Teofilt az anyukája. Segített felhúzni a papucsát, megölelte és puszit adott a homlokára, aztán felemelte a mutatóujját, mint minden hétköznap reggel, hogy figyelmeztesse kisfiát: késni nem szép dolog!
Momi odafutott a zongorához, óvatosan megérintette a tetejét, ami elég forrónak tűnt. – Inkább ülj le itt az árnyékban, pihenj egyet, gyönyörködj a rózsákban.
– Köszönöm, inkább állva maradnék – mondta a zongora, és tétován lépett egyet oldalra. – A virágok pedig tényleg szépek. A híres Rózsakeringő jut róluk eszembe.