Lóri és a mumus
Képzeld, tanultam egy új szót, azt, hogy empirikus!
Az egész azzal kezdődött, hogy riogatott egy mumus!
Éjjel a sötétben tudtam, hogy az ágyam alatt van,
De empirikusan csak talán... esetleg... lehet, hogy van.
Bonyolult, mert új ágyat kaptam, és olyan nagy az alja,
Hogy szerintem csoda, ha valami be nem lakja!
És tessék! A mumus egész éjjel ijesztgetett,
De amikor apa kereste, szinte alig létezett.
Úgy elbújt az a fránya mumus!
Apu akkor azt mondta, hogy legyek empirikus,
Tapasztaljam meg, próbáljam ki, van-e mitől félnem.
Na, jó! Oldjam meg egyedül? Értem!
Másnap a tettek mezejére léptem.
Az ágyam alá vonszoltam a cicánk kosarát,
Némi száraztáppal együtt, hogy elfogadja kuckóját.
Este, amikor anyu meglátta a macskát alattam,
Hallottam, hogy újságolta: „Jaj, szívem! Tudod mit láttam?
A kicsi bevitte testőrnek a cicust,
Hogy az elkergesse karmocskáival a mumust!
Mondd már, hát nem cuki?”
Hát ez az, Papa, a cicánk inkább édes, mint veszélyes, az tuti,
Így hogyha nyugodtan szeretnék pihenni,
Nincs más dolgom, mint biztosra menni.
Arra jutottam, ha nincs mumus, akkor minden rendben,
szépen elalszunk a cicával ketten.
Ha van mumus, és a macska legyőzi nekem,
A drága állatot majd simivel s nasival kényeztetem.
Ha van rém az ágy alatt, én akkor is túlélem,
Amíg ők birkóznak, én elfutok szépen.
Ha meg apa akkor se hisz benne, amikor a macskát karmolja a mumus,
Megmondom neki, hogy nézze meg, menjen, legyen ő az empirikus!
Ezért inkább egy új kifejezést találtam ki,
Ez pedig a lórikus, ami azt jelenti,
Hogy ha van olyan eset, ami nem jó mindenkinek,
Akkor azt választom, ami a legjobb e szó kiötlőjének.
De azért, tudd meg, a cicára is gondolok,
Így ha legközelebb jössz, a légpuskát ugye elhozod?
Ha Te azzal a mumust megfenyegeted,
Biztosan a világból is jól kikergeted!
Addig vigyázz magadra, Papa, és szoríts nagyon,
Hogy az a mumus végre békén hagyjon!
Puszikat küld empirikus és lórikus unokád,
aki nagyon vár a légpuskádra... no és persze Rád!
(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2022. novemberi számában)
A halastó körül nádas, fűzfák, nyárfaerdő varázsolták mesebeli tájjá a vidéket. János naphosszat horgászott a tóban. Rendszerint egy fűzfa hűvöséből vetette horgait a vízbe, majd leült az árnyékba és figyelte a nyeleket. De hiába próbálkozott egyszerre három horoggal is, amint azt a sikeresebb horgászoktól látta, kerülte őt a szerencse. Ha fogott is halat, inkább az apraja akadt a horgára.
Egy szép napon Vince vakond elhatározta, elhagyja a galagonyás alatti földterületet, és tovább fúr, beljebb, a cserjés felé. Amikor kibújt a túrása tetejére, egy csodaszép vidéket pillantott meg. Daloltak a virágzó bogáncsok és a madarak. Leírhatatlan öröm töltötte el a szívét, úgy döntött, pihenésként kifekszik az illatos pázsitra. Hamarosan kíváncsi szövőmadarak pittyegésére ébredt, akik huncutul röpködtek és ugrándoztak Vince körül.
Cickányunk elmorzsolt néhány kiszivárgó könnycseppet a szeme sarkában, majd a batyura nézett, amiben kolbászt, hagymát, olajat rakott össze, amikor a bulira készült. Közben az olaj valamilyen ismeretlen oknál fogva kidőlt, átáztatott mindent, ami a batyuban volt. Lemondóan nézett a használhatatlanná vált ennivalóra, leült az ablak elé és sírni kezdett.
Egyszer volt, hol nem volt, három hatalmas hegy között volt egy kis tó, amelynek a vize olyan zöld volt, mint a legszebb smaragd a világon. Itt lakott az egyetlen tündér a vidéken. Amikor a többiek hátrahagyták őt, csak annyit mondtak neki:
– Ez a tó a te területed. Az a feladatod, hogy boldoggá tedd az embereket!
Álmatlan Antal álmatlanságban szenvedett. Éjjelente csak forgolódott az ágyában, ásítozott, sóhajtozott, végül fölült, megfordult, és jól megrázta, igazgatta-ütögette-gyúrogatta-gyűrögette a párnáját, sőt, püfölte, már ahogy az erejéből telt. Ebben aztán úgy elfáradt, hogy egy pillanatban a párnára zuhant a feje, és elaludt. Igen ám, de negyed óra múlva fölébredt, ásítozott, sóhajtozott, végül fölült, megfordult, és megint jól megrázta, igazgatta-ütögette-gyúrogatta-gyűrögette a párnáját, sőt, megint püfölte!
Volt egyszer egy fiatal gólya. Egy évben már Afrikában telelt, de nagyon megelégelte azt a telelést! Amikor a többi gólya szeptember végén ismét útra készült, ő azt mondta:
– Én ugyan nem megyek Afrikába. Túl hosszú az út oda és vissza is. És azok az íztelen afrikai békák, pfuj. Az itteniek sokkal szaftosabbak! Hát még az afrikai karmosbéka! Tavaly az egyik úgy belekarmolt az arcomba, míg a csőrömben ficánkolt, hogy még mindig megvan a nyoma. Ne legyen Gólya Géza a nevem, ha még egyszer Afrikába megyek!
Az utca végén mesebeli volt a táj. Kis patak, mely az erdő mellett tóvá szélesedett. A patak partján tengernyi virág nyílt, kusza összevisszaságban tarkállt valamennyi, de mintha mégis a búzavirág lett volna túlsúlyban. A tavacskát nádas övezte, melyben ki tudja, milyen ritka madarak fészkeltek, a hangjuk alapján többféle lelhetett itt menedéket.
Ha Jakubecz Márta jelleme híven tükrözi a legutóbbi meseregénye történéseit, akkor én gondolkodás nélkül rábíznám a sorsomat. Sőt! Ha gyerek lennék, az ő könyvében szeretnék élni. A tisztaság Tüskevárában, tündérek és jóságos állatkák között. A tisztaság Tüskevára elnevezés a csodanádast illeti, ahol Kornél apó egyfajta Matula bácsi, a bölcs és jólelkű, magányos öregember.