Lóri és a mumus
Képzeld, tanultam egy új szót, azt, hogy empirikus!
Az egész azzal kezdődött, hogy riogatott egy mumus!
Éjjel a sötétben tudtam, hogy az ágyam alatt van,
De empirikusan csak talán... esetleg... lehet, hogy van.
Bonyolult, mert új ágyat kaptam, és olyan nagy az alja,
Hogy szerintem csoda, ha valami be nem lakja!
És tessék! A mumus egész éjjel ijesztgetett,
De amikor apa kereste, szinte alig létezett.
Úgy elbújt az a fránya mumus!
Apu akkor azt mondta, hogy legyek empirikus,
Tapasztaljam meg, próbáljam ki, van-e mitől félnem.
Na, jó! Oldjam meg egyedül? Értem!
Másnap a tettek mezejére léptem.
Az ágyam alá vonszoltam a cicánk kosarát,
Némi száraztáppal együtt, hogy elfogadja kuckóját.
Este, amikor anyu meglátta a macskát alattam,
Hallottam, hogy újságolta: „Jaj, szívem! Tudod mit láttam?
A kicsi bevitte testőrnek a cicust,
Hogy az elkergesse karmocskáival a mumust!
Mondd már, hát nem cuki?”
Hát ez az, Papa, a cicánk inkább édes, mint veszélyes, az tuti,
Így hogyha nyugodtan szeretnék pihenni,
Nincs más dolgom, mint biztosra menni.
Arra jutottam, ha nincs mumus, akkor minden rendben,
szépen elalszunk a cicával ketten.
Ha van mumus, és a macska legyőzi nekem,
A drága állatot majd simivel s nasival kényeztetem.
Ha van rém az ágy alatt, én akkor is túlélem,
Amíg ők birkóznak, én elfutok szépen.
Ha meg apa akkor se hisz benne, amikor a macskát karmolja a mumus,
Megmondom neki, hogy nézze meg, menjen, legyen ő az empirikus!
Ezért inkább egy új kifejezést találtam ki,
Ez pedig a lórikus, ami azt jelenti,
Hogy ha van olyan eset, ami nem jó mindenkinek,
Akkor azt választom, ami a legjobb e szó kiötlőjének.
De azért, tudd meg, a cicára is gondolok,
Így ha legközelebb jössz, a légpuskát ugye elhozod?
Ha Te azzal a mumust megfenyegeted,
Biztosan a világból is jól kikergeted!
Addig vigyázz magadra, Papa, és szoríts nagyon,
Hogy az a mumus végre békén hagyjon!
Puszikat küld empirikus és lórikus unokád,
aki nagyon vár a légpuskádra... no és persze Rád!
(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2022. novemberi számában)
Ma éppen csendes volt a ház, nem hallatszott sem kacagás, sem a kis lábak dübörgése. Sára ugyanis szomorúan szipogott a kanapé támlájára borulva. Az öreg heverő vigasztalón ölelte, a napocska csalogatóan villantotta meg sugarait, de a kislány ebből semmit nem vett észre. Leheletével bepárásította az ablakot, és pici ujjával szívecskét rajzolt rá.
Azon a napon, amikor nem akart elállni az eső, és az ablakokon nem lehetett az utcára kilátni, Gazda betelepedett a bordó fotelbe, és maga elé terítette az újságot. Ezt különösen szeretem, mert olvasás után megkapom a lapokat, és annyi darabra tépem, amennyire csak kedvem tartja. Néha gombóccá gyűr egy-egy oldalt, és odagördíti hozzám, mintha nem tudnám megkülönböztetni a labdától.
A délutáni nap beragyogta a tájat mosolyával, melegével pedig végigsimította Kerekerdőszéle összes növényét és állatkáját. Zsombor, a mosómedve nagymosáshoz készülődött. Odújában szétválogatta a hatalmas kosarakban összegyűlt szennyest. Külön a kis mosómedvékét, szépen színek szerint, aztán a mosómedve futballválogatott sok-sok mezét, nadrágját és zokniját. Kosaranként kihordta az udvarra, ugyanis méretes, felülről nyíló mosógépét ott tartotta.
Akkoriban a Nap gyakran járt a Földön. Amerre elhaladt, minden sokkal világosabb volt, élet sarjadt a nyomában. Arra gondolt, hogy ez a Föld olyan csodálatos, szeretné beragyogni az egészet. Megpihent egy kicsit egy tóparton, majd elszundított, de nem is bánta, hiszen a legjobb ötletei akkor támadtak, amikor jól kipihente magát. Olyankor fényesebben is ragyogott.
A halastó körül nádas, fűzfák, nyárfaerdő varázsolták mesebeli tájjá a vidéket. János naphosszat horgászott a tóban. Rendszerint egy fűzfa hűvöséből vetette horgait a vízbe, majd leült az árnyékba és figyelte a nyeleket. De hiába próbálkozott egyszerre három horoggal is, amint azt a sikeresebb horgászoktól látta, kerülte őt a szerencse. Ha fogott is halat, inkább az apraja akadt a horgára.
Egy szép napon Vince vakond elhatározta, elhagyja a galagonyás alatti földterületet, és tovább fúr, beljebb, a cserjés felé. Amikor kibújt a túrása tetejére, egy csodaszép vidéket pillantott meg. Daloltak a virágzó bogáncsok és a madarak. Leírhatatlan öröm töltötte el a szívét, úgy döntött, pihenésként kifekszik az illatos pázsitra. Hamarosan kíváncsi szövőmadarak pittyegésére ébredt, akik huncutul röpködtek és ugrándoztak Vince körül.
Cickányunk elmorzsolt néhány kiszivárgó könnycseppet a szeme sarkában, majd a batyura nézett, amiben kolbászt, hagymát, olajat rakott össze, amikor a bulira készült. Közben az olaj valamilyen ismeretlen oknál fogva kidőlt, átáztatott mindent, ami a batyuban volt. Lemondóan nézett a használhatatlanná vált ennivalóra, leült az ablak elé és sírni kezdett.
Egyszer volt, hol nem volt, három hatalmas hegy között volt egy kis tó, amelynek a vize olyan zöld volt, mint a legszebb smaragd a világon. Itt lakott az egyetlen tündér a vidéken. Amikor a többiek hátrahagyták őt, csak annyit mondtak neki:
– Ez a tó a te területed. Az a feladatod, hogy boldoggá tedd az embereket!