Anya meg apa épp a fontossági sorrendről beszéltek nekem, miközben ittam a kakaót. És arról, hogy vannak kötelességeink. Én annyira beleéltem magam ebbe a fontossági sorrend dologba, hogy azonnal otthagytam az asztalon a bundás kenyeret kakaóstól, és a szobámba szaladtam, hogy a buborékfújót is betegyem a strandtáskába a delfines matrac meg a vízipisztoly mellé. Apa utánam jött, hogy megnézze, mit csinálok, és közepes szigorúsággal azt mondta:
– Zsófi, ne ugrálj fel az asztaltól evés közben, ezt majd reggeli után megoldod!
Amikor pedig elégedetten visszaültem a bundás kenyérhez, anya nézett rám nagy, kerek szemekkel, és megkérdezte:
– Mi volt olyan sürgős?
Nem akartam feleselni, de azért azt megjegyeztem magamban, hogy a felnőttek nagyon furcsák. Mert eszembe sem jutott volna ez a buborékfújó, ha nem kezdenek a fontossági sorrendről beszélni. A delfines matracra tereltem a szót, meg arra, hogy Hannáék is ott lesznek az új csúszdaparkban.
– Szuper – válaszolta anya, de közben olyan arcot vágott, mintha egyáltalán nem is lenne olyan szuper, hogy ott lesznek Hannáék is, és visszatért a fontossági sorrend dologra. Megsimogatta a hajam, és azt mondta, elmossa ezt a pár tányért, és máris indulunk a vízividámparkba, de előtte még gyorsan bekanyarodunk a kórházba. Nem volt semmi baj – most nem estem el a biciklivel és a barkát sem dugtam fel az orromba –, szóval nem ilyenek miatt kellett a kórházba menni. Mi egyébként sem azért járunk kórházba, amiért a többiek, hanem mert apukám ott dolgozik. A sebészeten. Nem a sima sebészeten, hanem a másikon. Ezt nagyon fontos tudni. A sima sebészet a balesetes sebészet, pont ezt magyaráztam el tegnap a homokozóban Marcinak is, aki a legrosszabb fiú a Maci csoportból, de lehet, hogy az egész óvodából. Legalábbis ezt mondják. Pedig Marci nem is olyan vad, nem verekszik, meg ilyenek, sőt néha még olvadós cukrot is hoz a lányoknak, csak valahogy mindig olyan dolgokat csinál, amitől Ilike néninek visítania kell. Tegnap is visított Ilike néni, amikor meglátta Marcit, ahogy a csúszda tetejéről épp átmászik a kerítésre. Visítás után pedig odarohant hozzá, és mondta neki, hogy azonnal jöjjön le, mert mi lesz vele, ha leesik és eltörik keze-lába. Akkor ő valahogy lecsúszott, de előtte még azt mondta, hogy semmi, majd Zsófi apukája visszacsinálja. Szóval tegnap már elmagyaráztam Marcinak, hogy az én apukámhoz nem akkor kell menni, ha leesünk a fáról meg a mászókáról meg a kerítésről. Mert ő sem tudta.
Ez azért fontos, mert apa mindig csóválja a fejét, amikor felhívják az ismerősök, hogy „bent vagy most, Zolikám, mert eltört a Dóri lába?”. Persze az én apukám is a lábakat gyógyítja, de nem az előre eltörteket. Igazából sok felnőtt sem tudja ezt. És ettől apa mindig morog. Most én is morogtam, mert alig bírtam kivárni, hogy a szerdából szombat legyen, és mehessünk végre a vízividámparkba. Erre most, mire nagy nehezen eltelt az idő, és szombat lett, még apa munkahelyére kell menni. Anya biztos látta rajtam, hogy a dolgok alakulása nem tetszik nekem, mert rám kacsintott, és túlságosan kedves hangon azt mondta:
– Mi is megyünk apával, és megvárjuk a kocsiban. Mit szólsz? Így lesz a leggyorsabb, akkor már nem kell hazajönnie. Beszalad egy pillanatra, megnézi Marika néni térdét, aztán pikk-pakk, irány a strand.
Nagyon mérges voltam anyára – hiába volt kedves a hangja –, meg apára és Marika néni térdére is. Pont most magyaráztak erről a fontossági sorrendről, aztán mégis a kórházat vesszük előre. Azt még valahogy értettem, hogy apának műtét után meg kell néznie ennek a Marika néninek a térdét, de hogy pont strandidőben? Miért nem tudja megnézni este, amikor már nem lehet strandra menni? És hogy anyának miért jó az, ha apa megnézi Marika néni térdét, ahelyett, hogy velem együtt duzzogna. Anya mindig apával van. Pedig ilyenkor fellázadhatna ellene.
Na mindegy. Apa azt ígérte, tíz perc az egész. Nem igazán tudom, mennyi az a tíz perc. Beszalad a hatos kórterembe, kicsit megmozgatja Marika néni lábát, aztán már itt is van. Így mondta. Valahogy csak kibírom. Már ki is találtam, hogyan. Azzal fogom múlatni az időt, hogy végig azt kérdezgetem majd anyától, hogy mennyi az a tíz perc és hogy mikor jön már apa. Anya csak sóhajtozott, aztán kiszállt a kocsiból, és a csomagtartóból kivett valamit.
– Tíz perc pont annyi, hogy ki tudod festeni Baltazár ruháját – és a kezembe adott egy Bogyó és Babócá-s kifestőt. Furcsa, mert máskor nagyon szoktam örülni az ilyen matricás kifestőknek, főleg a Bogyó és Babócá-snak, most viszont ki sem nyitottam. Most nem volt időm színezni, mert várakoztam. Épp azt vártam, hogy elmúljon az a tíz perc. Nem múlt valami gyorsan. Közben a szirénázó sárga autókat figyeltem. Elég sok ment el a kocsink mellett. Elkezdtem számolni őket. Kilencnél tartottam, amikor apa végre megjött. Mosolyogva kérdezte, hogy „na, gyors voltam?”. Nagyon örültem, hogy megjött végre, de nem akartam kimutatni. Direkt nem válaszoltam, még a számat is összeszorítottam.
Aztán úgy döntöttem, hogy inkább mégis jó leszek: ha már megkérdezte apa, hogy gyors volt-e, gondoltam, illik válaszolni rá. Mondtam is neki, hogy nem volt gyors. Pontosabban úgy mondtam, hogy nagyon, de nagyon lassú volt.
– Olyan lassú voltál, apa, mint a csiga. Egy nagyon öreg csiga. Aki már sánta is. Már attól féltem, hogy este lesz, és bezár a csúszdapark – tettem hozzá méltatlankodva.
Erre azt mondta, hogy pedig ő nagyon igyekezett. Hát, nem is tudom, hiszek apának, de az biztos, hogy a gyerekek másképp igyekeznek. Mert amikor én igyekezek, akkor mindig futok – gondoltam magamban. Persze a felnőtteknek az igyekezésük is más. Azért, hogy segítsek apának elképzelni, milyen lassú volt, gondoltam, megmondom neki, hány szirénázó autót és hány ugyanolyan nem szirénázót számoltam össze, amíg vártunk rá.
– Az a tíz perc nagyon sok. Tudod, hogy mennyi megmentőt számoltam össze addig? – kérdeztem felháborodva.
– Micsodát? – tudakolta apa nevetve, úgy, hogy még hátra is fordult vezetés közben, és megcsiklandozta a talpamat.
– Hát megmentőt – magyaráztam. – Kilenc megmentő ment el mellettünk, volt, amelyik szirénázott, de legtöbbjük halkan ment.
– Kilenc megmentőautó az tényleg sok – szólalt meg apa. – Máskor még jobban igyekszem, ígérem – és anyával még mindig nevettek, de úgy, hogy azt hittem, felborul tőlük a kocsi.
Aztán már én is nevettem, mert a távolban megláttam a hatalmas, ide-oda kanyargó sárga és piros csúszdákat.
Azon a napon, amikor nem akart elállni az eső, és az ablakokon nem lehetett az utcára kilátni, Gazda betelepedett a bordó fotelbe, és maga elé terítette az újságot. Ezt különösen szeretem, mert olvasás után megkapom a lapokat, és annyi darabra tépem, amennyire csak kedvem tartja. Néha gombóccá gyűr egy-egy oldalt, és odagördíti hozzám, mintha nem tudnám megkülönböztetni a labdától.
A délutáni nap beragyogta a tájat mosolyával, melegével pedig végigsimította Kerekerdőszéle összes növényét és állatkáját. Zsombor, a mosómedve nagymosáshoz készülődött. Odújában szétválogatta a hatalmas kosarakban összegyűlt szennyest. Külön a kis mosómedvékét, szépen színek szerint, aztán a mosómedve futballválogatott sok-sok mezét, nadrágját és zokniját. Kosaranként kihordta az udvarra, ugyanis méretes, felülről nyíló mosógépét ott tartotta.
Akkoriban a Nap gyakran járt a Földön. Amerre elhaladt, minden sokkal világosabb volt, élet sarjadt a nyomában. Arra gondolt, hogy ez a Föld olyan csodálatos, szeretné beragyogni az egészet. Megpihent egy kicsit egy tóparton, majd elszundított, de nem is bánta, hiszen a legjobb ötletei akkor támadtak, amikor jól kipihente magát. Olyankor fényesebben is ragyogott.
A halastó körül nádas, fűzfák, nyárfaerdő varázsolták mesebeli tájjá a vidéket. János naphosszat horgászott a tóban. Rendszerint egy fűzfa hűvöséből vetette horgait a vízbe, majd leült az árnyékba és figyelte a nyeleket. De hiába próbálkozott egyszerre három horoggal is, amint azt a sikeresebb horgászoktól látta, kerülte őt a szerencse. Ha fogott is halat, inkább az apraja akadt a horgára.
Egy szép napon Vince vakond elhatározta, elhagyja a galagonyás alatti földterületet, és tovább fúr, beljebb, a cserjés felé. Amikor kibújt a túrása tetejére, egy csodaszép vidéket pillantott meg. Daloltak a virágzó bogáncsok és a madarak. Leírhatatlan öröm töltötte el a szívét, úgy döntött, pihenésként kifekszik az illatos pázsitra. Hamarosan kíváncsi szövőmadarak pittyegésére ébredt, akik huncutul röpködtek és ugrándoztak Vince körül.
Cickányunk elmorzsolt néhány kiszivárgó könnycseppet a szeme sarkában, majd a batyura nézett, amiben kolbászt, hagymát, olajat rakott össze, amikor a bulira készült. Közben az olaj valamilyen ismeretlen oknál fogva kidőlt, átáztatott mindent, ami a batyuban volt. Lemondóan nézett a használhatatlanná vált ennivalóra, leült az ablak elé és sírni kezdett.
Egyszer volt, hol nem volt, három hatalmas hegy között volt egy kis tó, amelynek a vize olyan zöld volt, mint a legszebb smaragd a világon. Itt lakott az egyetlen tündér a vidéken. Amikor a többiek hátrahagyták őt, csak annyit mondtak neki:
– Ez a tó a te területed. Az a feladatod, hogy boldoggá tedd az embereket!
Álmatlan Antal álmatlanságban szenvedett. Éjjelente csak forgolódott az ágyában, ásítozott, sóhajtozott, végül fölült, megfordult, és jól megrázta, igazgatta-ütögette-gyúrogatta-gyűrögette a párnáját, sőt, püfölte, már ahogy az erejéből telt. Ebben aztán úgy elfáradt, hogy egy pillanatban a párnára zuhant a feje, és elaludt. Igen ám, de negyed óra múlva fölébredt, ásítozott, sóhajtozott, végül fölült, megfordult, és megint jól megrázta, igazgatta-ütögette-gyúrogatta-gyűrögette a párnáját, sőt, megint püfölte!