Régi mesét mondok most, olyannyira régit, hogy magam is alig emlékszem rá. Alig voltam nagyobb akkor, mint egy manó, és az eszem se vágott még úgy, mint most, de elhatároztam, hogy ha törik, ha szakad, én szerencsét próbálok a világban. Mondtam is édesanyámnak:
– Én most elindulok, elmegyek Nyugatra, hogy Keletre jussak, és Északra, hogy Délnek menjek, csomagoljon nekem édesanyám ételt, italt, három napra.
– Csomagolok én édesfiam – mondta anyám –, de mi lesz, ha kevés lesz az elemózsia?
– Akkor úgy lesz, ha az a sorom, hogy bejárjam az utam, akkor többet kapok jártamban, ha nem az, akkor ugyan mindegy mivel indít el, kevés lesz az.
Egy álló nap utaztam, megállás nélkül keresztül a Tóhát rengeteg erdején, de keresztül bereken, mocsáron is. Már jócskán beesteledett, mikor egy apró kunyhónál találtam magam. Nem volt ott széltében-hosszában semmi más, se ember, se állat, csak ez a kis kunyhó a puszta közepén, de bentről fény világlott. No, gondoltam, itt válik el a vér a víztől, bátorságot vettem magamon és bekopogtam az ajtón háromszor. Senki nem válaszolt, hát gondoltam, benyitok. A kunyhóban egyetlen kis gyertya égett, de az úgy beragyogta a piciny szobát, mintha a napot szegezték volna a plafonra. A sarokban pedig egy óriás gubbasztott, hatalmas kardját térdén pihentetve, szeme lecsukva. No, gondoltam, ez bizonyosan alszik, de megéheztem már, hát leültem az asztalhoz, elővettem az élelmem, és enni kezdtem.
– Ki fia vagy? – kérdezte egyszerre az óriás.
Nem ijedtem meg, nem olyan fából faragtak engem, hogy holmi óriás megijesszen, ettem tovább, s nyugodtan válaszoltam:
– Vagyok az apámé s az anyámé.
Mordult egyet az óriás, feltápászkodott, hogy feje majd kilyukasztotta a kunyhó tetejét, s leült mellém az asztalhoz, kérdés nélkül nekifogott a kenyeremnek, szalonnámnak, és falatozni kezdett. Ha eszik, hát egyen, gyáva nem voltam, de ostoba se, hogy egy óriással szembeszálljak, ettem én is csendben tovább.
– Hogy hívnak? – kérdezte.
– Jer’ ide, ha hívnak, Menj el, ha küldenek – mondtam.
Nem válaszolt semmit, csak evett tovább.
– Merre tartasz Jer’ ide Menj el?
– Szerencsét próbálok a világban, nincs vagyonom, se mesterségem, hát kalandornak álltam.
– És akarsz-e mesterséget tanulni?
– Akarok – mondtam.
Erre hatalmas kezét megtörölte nadrágjában, elvigyorodott, hogy kivillant az összes foga, és láttam, hogy mindegyik vasból volt, majd felém nyújtotta kezét:
– No öcsém – dörmögte –, tudod-e, mi az a garabonciás mesterség?
– Én bizony nem.
– Ostobább vagy hát, mint hittem, garabonciás az, aki esőt hív a nap fényéből, villámot a tiszta égből, bőrét váltja, ha kívánja, szélvihar a kabátja.
Érdekelt bizony nagyon, hogy mi ez a csodás mesterség, hát kértem, hogy tanítson ki rá.
– Nem úgy van az – mondta –, hanem elébb hozd el nekem egy macska lépésének neszét. Ha ezt meg tudod tenni, érdemes vagy rá, hogy tanulj, ha nem, úgy nem csak az ételed, de téged is felfallak holnap. De ma aludj itt, adtál az étkedből, illő, hogy szállással kínáljalak.
Úgy is lett, aznap éjjel ott aludtam. Azaz aludtam volna, de nem jött álom a szememre. Elhatároztam, hogy garabonciás leszek, most már tudtam, de mégis, hogyan szerezhetném meg egy macska léptének neszét, hiszen az olyan puha, olyan halk, hogy a tündérek kacagása is visítás hozzá képest. Mikor az óriás elszenderedett, fogtam minden holmimat, és kiosontam a házából.
Nem keseregtem, bár lett volna mitől félnem, de úgy határoztam, egy életem, egy halálom, ha nem teljesítem a feladatom, akkor meg is érdemlem, hogy az óriás felfaljon. Elindultam vissza az erdő felé, hátha a fák között eszembe jut valami, mikor egy hatalmas holló szállt le elém.
– Megállj! – rikoltotta. – Hová igyekszel fiú?
Meglepődtem, hiszen sosem láttam még beszélő hollót.
– Én bizony az erdőbe, el akarom vinni magammal a macska léptének neszét.
– No hiszen – rikoltotta a holló –, csak nem garabonciásnak készülsz? Nem vagy te ahhoz fiatal?
– Annyi idős vagyok, mint a fülem, s egy kevéssel öregebb a fogaimnál.
Karcos nevetésbe kezdett a madár, majd vidám hangon szólított meg:
– Látod, azt mondják, én vagyok a legkomorabb madár, hiszen csak a kárt tudom emlegetni, az örömöt sosem, most mégis megnevettettél. Hallgasd meg hát tanácsom, van az óriás kunyhója mellett egy istálló, abban egy szekér, s a szekérbe befogva két macska, lábukon aranypatkóval, ha az a két macska beszalad a kunyhóba, az aranypatkók úgy fognak csilingelni, hogy az óriás menten felébred.
– Tanács ez nekem, mint halottnak a csók. Hát hogy tudnám a két macskát egyszerre becsalni a kunyhóba?
– Ne mondd, hogy rossz vagyok, mint a baglyok, itt van ni, ezt tedd a fejedre, s majd meglátod.
Azzal csőrével a szárnya alá nyúlt, és egy apró egérbőrt dobott a földre, majd szárnyra kapott, s mintha ott sem lett volna, elrepült.
Zsebre raktam az egérirhát és visszamentem az óriás házához. Valóban ott volt az istálló, és benne a két macska is. Nosza, benyúltam a zsebembe, és ahogy a holló mondta, a fejemre terítettem az egérbőrt. Ha hiszitek, ha nem, csodák csodáját éltem meg. Abban a pillanatban apró egérré változtam ugyanis. Ej, a macskák ugrottak is utánam, én meg szaladtam egyenest a kunyhóba. Meg sem álltam az óriás lábáig, ott a fejemhez kaptam, és letéptem az egérbőrt magamról, hogy újra ember lehessek. Akkor rohant be épp a két aranypatkós macska olyan zajt csapva, hogy azonnal felébredt rá a gazdájuk.
Olyan szemekkel nézett rám az öreg óriás, hogy először azt hittem, menten felfal, de aztán megenyhült a tekintete, s szinte mosolyogva mondta:
– Ej, a bolondját járattad velem, de ügyesen tetted, íme, megvan a furfangod és a bátorságod, nem bánom, legyen, tanítalak. De az egér bőrét add nekem, jó lesz takarónak, neked meg nem lesz rá szükséged, mert úgyis kitanulod, hogyan válts alakot e nélkül is.
Odaadtam neki az egérbőrt, ő jófajta bort töltött és mesélni kezdett, mesélt viharokról és mesélt dalokról, amiket a hegyek énekelnek. Mesélt még sok országról is, amiket később be kellett járjak, hogy igazi garabonciássá váljak. Megtanított hét bűbájt, s utamra bocsájtott, hogy megtanuljak még hetvenet.
Hogy ezeket hogyan tanultam meg, és merre jártam, azt majd holnap este mondom el.
(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2019. június 1-i számában.)
