Élt egyszer egy ember. Szakállas volt? Á, nem! Annak az embernek nem volt szakálla. Csak egy felesége, fia s két macskája.
Hát egyszer mi történt? Az egyik macskának lett hat kiscicája.
Azt mondta az ember:
– Ennyi macska nem kell!
Felelt rá az asszony:
– Ez a kettő is sok! Nyolc macskát etetni én bizony nem fogok.
De a kicsi fiú könyörögni kezdett:
– Ne bántsátok őket! Csak addig hagyjátok, míg megerősödnek. Ígérem, fogadom, ahogy most itt állok – akkor mind a hatnak új gazdit találok!
– Na jó, legyen hát – szólt erre az apja. – De egy nappal sem tovább!
– Így már én sem bánom – bólintott az anyja. – Mert máskülönben kidobom mind, ki én, az utcára!
Örült a kisfiú, ujjongott a lelke. Másnap mind a hatot el is keresztelte.
A fekete lett Frici,
a fehér lett Mici,
a tarka lett Cila,
a csíkos lett Mila,
a szürke lett Laci,
a sárga lett Saci.
Míg a cicák nőttek, a fiú gondolkozott. Kinek adja őket, kinek kellenének? Ki másnak is ugyan, mint a gyerekeknek?
Az utcájában még hat gyerek lakott: Mici, Frici, Mila, Cila, Saci, Laci. Összeült hát a hét jóbarát. Törték a fejüket, mi itt a megoldás? Rá is jöttek gyorsan: majd mindegyikük befogad egy cicát!
S a kisfiú egy szép napon fogott egy kosarat.
Beletette Fricit,
beletette Micit,
beletette Cilát,
beletette Milát,
beletette Lacit,
beletette Sacit.
A többiek a sarkon várták, egy diófa alatt. El is osztották szépen a cicákat.
Mici kapta Fricit,
Frici kapta Micit,
Mila kapta Cilát,
Cila kapta Milát,
Saci kapta Lacit,
Laci kapta Sacit.
És ezután Frici, Mici, Cila, Mila, Laci, Saci hol Micinél, hol Fricinél, hol Milánál, hol Cilánál, hol Sacinál, hol Lacinál jöttek össze játszani!
Örült a hét gyerek végre – így lett szép a mese vége.
(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2021. augusztusi számában)
Ma éppen csendes volt a ház, nem hallatszott sem kacagás, sem a kis lábak dübörgése. Sára ugyanis szomorúan szipogott a kanapé támlájára borulva. Az öreg heverő vigasztalón ölelte, a napocska csalogatóan villantotta meg sugarait, de a kislány ebből semmit nem vett észre. Leheletével bepárásította az ablakot, és pici ujjával szívecskét rajzolt rá.
Azon a napon, amikor nem akart elállni az eső, és az ablakokon nem lehetett az utcára kilátni, Gazda betelepedett a bordó fotelbe, és maga elé terítette az újságot. Ezt különösen szeretem, mert olvasás után megkapom a lapokat, és annyi darabra tépem, amennyire csak kedvem tartja. Néha gombóccá gyűr egy-egy oldalt, és odagördíti hozzám, mintha nem tudnám megkülönböztetni a labdától.
A délutáni nap beragyogta a tájat mosolyával, melegével pedig végigsimította Kerekerdőszéle összes növényét és állatkáját. Zsombor, a mosómedve nagymosáshoz készülődött. Odújában szétválogatta a hatalmas kosarakban összegyűlt szennyest. Külön a kis mosómedvékét, szépen színek szerint, aztán a mosómedve futballválogatott sok-sok mezét, nadrágját és zokniját. Kosaranként kihordta az udvarra, ugyanis méretes, felülről nyíló mosógépét ott tartotta.
Akkoriban a Nap gyakran járt a Földön. Amerre elhaladt, minden sokkal világosabb volt, élet sarjadt a nyomában. Arra gondolt, hogy ez a Föld olyan csodálatos, szeretné beragyogni az egészet. Megpihent egy kicsit egy tóparton, majd elszundított, de nem is bánta, hiszen a legjobb ötletei akkor támadtak, amikor jól kipihente magát. Olyankor fényesebben is ragyogott.
A halastó körül nádas, fűzfák, nyárfaerdő varázsolták mesebeli tájjá a vidéket. János naphosszat horgászott a tóban. Rendszerint egy fűzfa hűvöséből vetette horgait a vízbe, majd leült az árnyékba és figyelte a nyeleket. De hiába próbálkozott egyszerre három horoggal is, amint azt a sikeresebb horgászoktól látta, kerülte őt a szerencse. Ha fogott is halat, inkább az apraja akadt a horgára.
Egy szép napon Vince vakond elhatározta, elhagyja a galagonyás alatti földterületet, és tovább fúr, beljebb, a cserjés felé. Amikor kibújt a túrása tetejére, egy csodaszép vidéket pillantott meg. Daloltak a virágzó bogáncsok és a madarak. Leírhatatlan öröm töltötte el a szívét, úgy döntött, pihenésként kifekszik az illatos pázsitra. Hamarosan kíváncsi szövőmadarak pittyegésére ébredt, akik huncutul röpködtek és ugrándoztak Vince körül.
Cickányunk elmorzsolt néhány kiszivárgó könnycseppet a szeme sarkában, majd a batyura nézett, amiben kolbászt, hagymát, olajat rakott össze, amikor a bulira készült. Közben az olaj valamilyen ismeretlen oknál fogva kidőlt, átáztatott mindent, ami a batyuban volt. Lemondóan nézett a használhatatlanná vált ennivalóra, leült az ablak elé és sírni kezdett.
Egyszer volt, hol nem volt, három hatalmas hegy között volt egy kis tó, amelynek a vize olyan zöld volt, mint a legszebb smaragd a világon. Itt lakott az egyetlen tündér a vidéken. Amikor a többiek hátrahagyták őt, csak annyit mondtak neki:
– Ez a tó a te területed. Az a feladatod, hogy boldoggá tedd az embereket!