Élt egyszer egy ember. Szakállas volt? Á, nem! Annak az embernek nem volt szakálla. Csak egy felesége, fia s két macskája.
Hát egyszer mi történt? Az egyik macskának lett hat kiscicája.
Azt mondta az ember:
– Ennyi macska nem kell!
Felelt rá az asszony:
– Ez a kettő is sok! Nyolc macskát etetni én bizony nem fogok.
De a kicsi fiú könyörögni kezdett:
– Ne bántsátok őket! Csak addig hagyjátok, míg megerősödnek. Ígérem, fogadom, ahogy most itt állok – akkor mind a hatnak új gazdit találok!
– Na jó, legyen hát – szólt erre az apja. – De egy nappal sem tovább!
– Így már én sem bánom – bólintott az anyja. – Mert máskülönben kidobom mind, ki én, az utcára!
Örült a kisfiú, ujjongott a lelke. Másnap mind a hatot el is keresztelte.
A fekete lett Frici,
a fehér lett Mici,
a tarka lett Cila,
a csíkos lett Mila,
a szürke lett Laci,
a sárga lett Saci.
Míg a cicák nőttek, a fiú gondolkozott. Kinek adja őket, kinek kellenének? Ki másnak is ugyan, mint a gyerekeknek?
Az utcájában még hat gyerek lakott: Mici, Frici, Mila, Cila, Saci, Laci. Összeült hát a hét jóbarát. Törték a fejüket, mi itt a megoldás? Rá is jöttek gyorsan: majd mindegyikük befogad egy cicát!
S a kisfiú egy szép napon fogott egy kosarat.
Beletette Fricit,
beletette Micit,
beletette Cilát,
beletette Milát,
beletette Lacit,
beletette Sacit.
A többiek a sarkon várták, egy diófa alatt. El is osztották szépen a cicákat.
Mici kapta Fricit,
Frici kapta Micit,
Mila kapta Cilát,
Cila kapta Milát,
Saci kapta Lacit,
Laci kapta Sacit.
És ezután Frici, Mici, Cila, Mila, Laci, Saci hol Micinél, hol Fricinél, hol Milánál, hol Cilánál, hol Sacinál, hol Lacinál jöttek össze játszani!
Örült a hét gyerek végre – így lett szép a mese vége.
(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2021. augusztusi számában)
A magyar irodalomtörténetben nagy hagyománya van a generációkról generációkra szálló tehetség és alkotói tudatosság kutatásának, mégis mindig különleges öröm egy szellemileg is pezsgő alkotócsalád mindennapjaiba személyesen belepillantani. Mezey Katalin Kossuth-díjas költővel, prózaíróval, műfordítóval és fiával, Lackfi János Magyarország Babérkoszorúja díjas íróval, költővel, műfordítóval a gyerekirodalom kérdéseiről, a gyermeki nézőpontról, az élmények közös megtapasztalásáról, a kérdések megválaszolhatóságáról, a humor fontosságáról és családi
Anya meg apa épp a fontossági sorrendről beszéltek nekem, miközben ittam a kakaót. És arról, hogy vannak kötelességeink. Én annyira beleéltem magam ebbe a fontossági sorrend dologba, hogy azonnal otthagytam az asztalon a bundás kenyeret kakaóstól, és a szobámba szaladtam, hogy a buborékfújót is betegyem a strandtáskába a delfines matrac meg a vízipisztoly mellé.
Molnár Krisztina Rita rajongója lettem, ami azzal kezdődött, hogy vettem a tízéves gyerekemnek egy könyvet, ami végül engem szippantott be teljesen. Saját örömömre nem szoktam young adult irodalmat vagy meséket olvasni, de érdekel, hogy mi foglalkoztatja a gyerekeimet, és először mindig belenézek abba is, amit a kezükbe adok.
Dugónak hívnak, és hat hónapos vagyok. Vagy amint újabban mondják, féléves. Ez egy olyan dolog, ami érthetetlen az emberekben: ugyanannak a dolognak a megnevezésére két nevet használnak! (Miért jó ez nekik? Előbb-utóbb mindent összekevernek, és akkor nézhetik magukat.