Volt egyszer egy hatalmas, kopár hegy.
Ó, ez a hegy nagyon büszke volt arra, hogy milyen magas, milyen erős! Őt aztán senki sem tudta megmozdítani. Eső, jégeső, vihar, hóvihar – mit sem árthattak neki.
A hegy egész nap mást sem csinált, csak nézett felfelé a magasba. Nappal a felhőket figyelte az égen. Ha szép idő volt, elnézegette a bárányfelhőket, no meg a sasok röptét, ha ott köröztek a magasban, még nála is magasabban. Aztán a sötét fellegeket figyelte, ha vihar közeledett. A hegy sohasem félt: tudta, hogy ha elvonul a vihar, ő akkor is épségben marad. Az a néhány makacs kis fűcsomó, ami imitt-amott nőtt az oldalán, nemigen érdekelte.
Egy napon aztán a hegy lábánál, hogy, hogy nem, kinőtt egy fácska.
Csenevész kis fácska volt, vékonyka törzsű, és nagyon lassan növekedett.
A hegy észrevette ugyan, de csak megvetően lepillantott rá, szóra sem méltatta. Mit neki egy ilyen kis satnya fácska! És mit keres itt egyáltalán, egy ilyen hatalmas, óriási hegy mellett, mint amilyen ő?!
A fácska olyan kicsike volt, hogy amikor fölfelé próbált nézni, nem látta a hegy csúcsát. Csak az oldalát, meg azt, hogy ez valami nagyon nagy hegy lehet. Igen ám, de a közelben nem volt semmilyen növényzet, állatok sem igen tévedtek errefelé, s a fácska annyira szeretett volna beszélgetni valakivel!
Megszólította hát az óriási hegyet:
– Te hatalmas hegy, mondd, mit látsz ott fenn a magasban? Vannak ott fenn madarak?
Ám a hegy úgy tett, mintha nem is hallotta volna a fácska kérdését.
A fácska ekkor azt kérdezte:
– Te hatalmas hegy, mondd, mitől nőttél ilyen óriásira?
Ám a hegy erre sem felelt neki.
A fácska szép karéjos levelei szomorúan lehajlottak, és a kis fa aznap nem kérdezett semmi mást a hegytől.
Másnap megint megszólította az óriási hegyet.
– Te hatalmas hegy, mondd, jól aludtál?
Ám a hegy nem felelt neki. Csak azt gondolta magában: mi köze ehhez ennek a satnya kis fának?
A fácska ekkor azt kérdezte:
– Te hatalmas hegy, mondd, mit álmodtál az éjjel?
Ám a hegy erre sem felelt. Bár kissé elcsodálkozott, hisz ezt még nem kérdezte tőle a világon senki. Igaz is: tőle a világon még semmit sem kérdezett senki!
A fácska még ezt kérdezte:
– Te hatalmas hegy, mondd, mikor lesz eső? Tudod, olyan szomjas vagyok, nem tudom, meddig bírom ki víz nélkül…
Ám a hegy nem felelt neki. Pedig látta, hogy magasan az égen sötét felhők gyülekeznek. De azt gondolta magában: még hogy én vigasztaljam meg ezt a satnya kis fácskát?!
A fácska szép karéjos levelei hervadtan konyultak le a szomjúságtól. Ő maga megpróbált ugyan felnézni az égre, hátha megpillant egy-két esőfelhőt, de még olyan kicsike volt, hogy a hegy oldalától az eget sem látta.
Már alkonyodott, amikor fújni kezdett a szél. És egyre erősebben fújt! Az ég besötétedett, dörögni, villámlani kezdett. A kis fácska nagyon megijedt. Gyönge kis ágait cibálta a szél, hajladozott a vékony kis törzse. Jaj, mi lesz vele most?
Az eső egyre jobban esett, már szakadt, mintha dézsából öntötték volna.
A szél hirtelen irányt változtatott, és a kis fácska erőtlen lombja a hegy oldalához csapódott.
Az óriási, kopár hegy, aki szilárdan állt a viharban, megremegett.
– Milyen furcsa érzés… – gondolta, és sírni támadt kedve. – Ó, az a szegény kis fácska… De nem lesz baja… Megvédi az oldalam.
A csenevész kis fa erőtlen hangon kiáltozni kezdett:
– Te hatalmas hegy, mondd, mi történik?! Mi lesz most?!
Ó, úgyse hallja! – gondolta magában kétségbeesetten. – De hiszen, ha hallaná is, úgysem felelne nekem…
Hallotta-e vagy sem, a hatalmas hegy nem felelt. De csak azért nem szólt a kis fácskához, mert tudta, hogy az úgyse hallaná most őt, hiszen még mindig tombolt a vihar.
A kis fa lombjával a hegy oldalához csapódva reszketett, várta, mikor töri ketté vékonyka törzsét a szél.
És egyszer csak csöndesülni kezdett a vihar. Már nem dörgött az ég, nem villámlott, lassan elállt a szél.
Ekkor suttogva megszólalt az óriási hegy:
– Kicsi fácska, megvagy?
Ó, a kis fa alig hitt a fülének.
– Te hatalmas hegy, mondd, te szóltál hozzám? – kérdezte, és megpróbált kiegyenesedni.
– Igen, én – suttogta a hegy.
– Megvagyok! – mondta a kis fácska örömmel. – És te jól vagy?
– Ó, én nem félek a vihartól! – suttogta a hegy. Nem mert hangosan megszólalni, mert sokkal-sokkal erősebb hangja volt, mint a kis fácskának, hát nem akarta megijeszteni. – És te se félj! – tette hozzá. – Látod, milyen jó helyen nőttél ki a földből, éppen az oldalam mellett. Az majd mindig megvéd a vihartól.
– Jaj, de örülök! – mondta a kis fácska. – De olyan fáradt vagyok… Mondd, te hatalmas hegy, odabújhatok az oldaladhoz?
– Hát persze hogy odabújhatsz – suttogta a hegy. – Jó éjszakát.
– Jó éjszakát… – súgta a kis fácska, és lombjával a hegy oldalához bújt. Már amennyire tudott. De ahogy ágacskáival megérintette a hegy oldalát, megnyugodott, s el is aludt nyomban.
Olyan gyorsan elaludt, hogy meg sem érezte a hatalmas hegy remegését.
Pedig a hegy ismét megremegett. És ez olyan jó érzés volt, hogy elsírta magát. Ó, ha valaki látta volna, nem is gondolta volna, hogy sír, hisz könnyei elvegyültek az esővízzel, ami lassan csordogált le hatalmas testéről.
A hegy aztán mély álomba merült. És azt álmodta, hogy süt a nap, és madarak szálldosnak az égen, és azt, hogy a kis fácska nagyra nőtt, és mindennap beszélgettek, és mindketten nagyon boldogok voltak.
Másnap reggel tényleg kisütött a nap.
– Jó reggelt! – suttogta a hegy, amikor valahonnan lentről mocorgást érzett az oldalán.
Akkor ébredezett a kicsi fácska.
– Jó reggelt, te hatalmas hegy! – köszöntötte ő is a hegyet.
Ettől kezdve mindennap jókat beszélgettek. A hegy elmesélte a fácskának, milyen is az ég, milyenek a madarak, amelyek a magasban szálldosnak. Azt is elmondta, hogy még soha életében nem beszélgetett senkivel.
A kis fácska már nagyon örült, hogy éppen itt, óriási barátja mellett nőtt ki a földből.
Méghogy kinőtt! Napról napra növekedett ezután. Vagy huszonöt méter magas, gyönyörű juharfa lett belőle, ágait szép karéjos, zöld, piros és narancssárga levelek díszítették. S hogy a heggyel mi történt, azt maga sem értette. A makacs kis fűcsomók, melyek eddig imitt-amott hervadoztak rajta, selymes fűtakaróvá nőtték ki magukat, s a fűben árnika, gyopár, tárnics, kőtörőfű, hegyi menta pompázott.
Csoda-e, hogy a kirándulók is megszerették ezt a gyönyörű hegyet? Bizony, gyakran látogatták ezután. Amikor pedig lejöttek a hegyről, a juharfa lombos árnyéka nyújtott nekik igazi pihenést.
(Megjelent a vajdasági Előretolt Helyőrség 2021. novemberi számában)
