Élt egyszer egy liba.
Ej, sokat zsörtölődött vele a gazdája. Hogy miért? Hát azért, mert ez a liba alig evett valamit. Mindennap bekapott néhány szem kukoricát, ennyi volt az egész. Megtömni sem lehetett. Ha a gazdának néha sikerült elkapnia, hogy tömésre fogja, olyan patáliát csapott, hogy összefutottak a szomszédok:
– Gi-gá-gá-gá-gá! Gi-gá-gágá-gááá!
És úgy belecsípett a gazda ujjába, hogy az rögtön elengedte.
Pedig ha értette volna, mit kiabál! Azt kiabálta:
– Nem leszek pecsenye! Táncosnő leszeeek!
Sovány is volt, csak úgy zörögtek a csontjai. Egész nap szaladgált az udvaron, és alig várta, hogy forgószél kerekedjen. Ahogy az táncoltatta az udvaron a leveleket, kukoricaszemeket, ő is ott forgottpörgött, lebegtette a szárnyait, időnként még toppantott is, bokázott, csak úgy pengett a sárga sarkantyúja.
– Bolond ez a liba! – mondta ilyenkor a gazdája. – Mit kezdjek vele?
Addig-addig törte a fejét, mígnem rájött, hogy legjobb lesz, ha eladja. Kivitte a vásárra. Jött egy fösvény asszony, megkérdezte:
– Mi az ára ennek a libának?
– Öt peták – felelte a gazda.
„Hm! – gondolta a fösvény asszony. – Láttam egy másikat ezen a soron, azért tíz petákot kértek. Igaz, hogy az hízott liba volt! No de majd én felhizlalom ezt a soványat.”
– De hisz csupa csont és bőr! – mondta az árusnak. – Legyen három peták.
– Négy! – felelte a gazda.
Hát jó, a fösvény asszony beleegyezett. A hóna alá csapta a libát, és ment haza. Otthon aztán előkereste azt a fél vödör kukoricát, ami még tavalyról maradt. Valahogy sikerült kispórolnia a tyúkoktól.
– Na gyere, libuskám! – kiáltott. – Hadd tömjelek meg!
Ám a liba elszaladt tőle. Az asszony elkapta valahogy, de a liba nagyot kiáltott:
– Gi-gá-gá-gá-gá! Gi-gá-gágá-gááá!
Vagyis azt kiabálta:
– Nem leszek pecsenye! Táncosnő leszeeek!
És úgy belecsípett a fösvény asszony ujjába, hogy az rögtön elengedte.
No hiszen. Eltelt egy hét, és a libát nem sikerült megtömnie. Ha nem kergette az asszony, az udvaron szaladgált, és ha forgószél kerekedett, máris táncra perdült. Nézte az asszony:
– Bolond ez a liba. No, majd túladok én rajta.
Ki is vitte a vásárra. Jött egy suhanc, megkérdezte:
– Mi az ára ennek a libának?
– Hat peták – mondta a fösvény asszony. „Hm! – gondolta a suhanc. – Az anyám azt mondta, hogy vegyek egy libát, de vigyek is haza a pénzből...”
– Jól van – mondta, és odaadta a hat petákot az asszonynak. „Még négy petákot haza is tudok vinni!” – gondolta a fi ú boldogan.
„Négy petákért vettem, hatért eladtam. Jó vásár!” – dörzsölte össze a tenyerét elégedetten a fösvény asszony.
A suhanc a hóna alá csapta a libát, vitte haza. Hej, nagyot kiáltott az anyja, amikor meglátta:
– Mit vettél, te szerencsétlen? Nem láttad, milyen sovány ez a liba?
– De hazahoztam négy petákot a tízből! – mutatta a fiú a pénzt.
– Ej, fi am, fi am! – sóhajtott az asszony. – Sose jön meg az eszed! No mindegy, megpróbálom felhizlalni... Fogjad azt a libát, mindjárt jövök.
Hozott egy marék kukoricát, jó erősen megfogta a libát, leült vele egy sámlira, hogy majd megtömi. De alighogy leült, a liba nagyot kiáltott:
– Gi-gá-gá-gá-gá! Gi-gá-gágá-gááá!
Vagyis azt kiabálta:
– Nem leszek pecsenye! Táncosnő leszeeek!
És úgy belecsípett az asszony ujjába, hogy az rögtön elengedte.
Eltelt egy hét, az asszonynak nem sikerült a libát megtömnie. Az egész nap az udvaron lebzselt, várta, hogy forgószél kerekedjen. Akkor aztán táncolt, bokázott, forgott-pörgött, csapkodott a szárnyaival.
– Bolond ez a liba! – elégelte meg az asszony. – Holnap eladod a vásáron! De hét petákon alul ne add! – parancsolt rá a fiára.
Másnap el is vitte a suhanc a libát a vásárra. Jött egy buta ember, aki még életében sohasem látott libát.
– Miféle madár ez? – kérdezte a suhanctól.
– Libamadár – felelte a suhanc.
– Na és mennyi az ára?
– Hét peták – felelte a fiú.
– Szép madár – mondta az ember. – Tud-e énekelni?
– Tud bizony! – mondta a suhanc. – Otthon egész nap énekelni fog, meglátod. Itt most hallgat, nem szereti a tömeget.
– Hát jó, megveszem! – mondta az ember. Odaadta a hét petákot, hóna alá csapta a libát, és már ment is. „Gyönyörű madár – gondolta magában.
– De vennem kell neki egy jó nagy kalitkát.”
„Hét peták! – gondolta a suhanc. – Még anyám is örülni fog, hisz hatért vettem, hétért eladtam. De még bolondabb, aki megvette!”
A buta ember meg boldogan vitte a karjaiban a libát, ment, nézelődött, hátha talál egy jó nagy kalitkát a libamadárnak a vásáron. Egyszer csak gondolt egyet, okosat: „Jobb lesz, ha leoldom ennek a madárnak a lábairól a madzagot. Minek összekötni a lábát? Hisz a kalitkából úgysem tud majd kiszaladni.”
Le is oldotta a madzagot. No, abban a pillanatban éppen a vásári komédiásokhoz ért. Szólt a zene, bolondoztak a komédiások, sokan körülállták őket. És ez még nem volt elég. Hirtelen forgószél kerekedett!
Ej, a liba kiugrott a buta ember kezéből, a komédiások közt termett, és táncolni kezdett. Pergett-forgott, bokázott, csak úgy pengett a sárga sarkantyúja.
Tapsolt a közönség! Három kalapot is teledobáltak pénzzel, amikor elállt a forgószél, és a liba befejezte a táncot. Még meg is hajolt.
– Ez ám a táncosnő! – kiáltotta az egyik komédiás.
– Még hogy táncosnő! Ez a madár az enyém! Hét petákot adtam érte! – törte át magát a tömegen a buta ember.
– Ha liba, ha madár, adok érte harminchetet! – nevetett a komédiás, azzal a buta ember kezébe nyomta a pénzt.
Jó dolga volt ezután a libának. Bejárta a világot a komédiásokkal, táncolhatott kedvére. A legfinomabb magvakkal, friss fűvel, cickafarkkal, pitypanggal etették. Ő azonban ezekből is csak csipegetett – hisz egy táncosnőnek vigyáznia kell az alakjára!
Igaz-e?
(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2022. júniusi számában)
A detektívregénybe is beillő fordulatos történetet most kötet alakban is kézbe vehetjük a nagy sikerű Kabóca-könyvek újabb darabjaként. Az igényes és szép kivitelű kiadványok – amelyek a lapban publikáló szlovákiai magyar írók munkáit, vagyis a felvidéki magyar gyerekirodalom legjavát mutatják be – immár hetedik éve díszítik könyvespolcunkat.
Mindent hallott most is, és bólintva nyugtázta a kutyái kirohanását. Ha a park nem a szomszédban lenne, biztosan nem hagyta volna nyitva az ajtót, hogy kedvencei nélküle rohangáljanak úton-útfélen. De Bibi ismeri Kiflit és Cicúrt, tudja, hogy jó pásztorkutya módra sose mennek messzire, negyedóra múlva mindketten itt állnak majd a dívány előtt, és lihegve mesélik, miféle szagokat találtak a szúrós bokrok alatt meg a fák tövében.
Újabb ritka szép, hangulatos verseskötet látta meg a napvilágot a dunaszerdahelyi Nap Kiadó gondozásában: Fellinger Károly Vándorló című könyve, ami nemcsak gyerekek, de felnőttek számára is igen szívderítő és sok mindenre fényt derítő olvasmány. A kötet tulajdonképpen az őt megelőző négy, falujáró verseket tartalmazó könyv
Mikor a teremtés első szava elhangzott, létrejött a hang, mozgás és ritmus. Ezek aztán együtt zengtek és morajlottak az időknek kezdetén. Jó játék, de ettől még igencsak formátlan volt a mindenség, ezért elhangzott a teremtés második szava, és hang, mozgás és ritmus elkezdett formát ölteni. Így lettek a formák.
Az úgy kezdődött, hogy egy vasárnap reggel tárva-nyitva találtam a lakás ajtaját. Megböktem a pácolt faajtót, hátha csupán valami ármány, és ha kimegyek rajta, a farkamra csukódik, vagy úgy oldalba taszít, hogy napokig fáj. De nem: halk nyikorgással tárult, és ott, a lépcsők alatt csodálatos színű valamiket láttam. Akkorákat, mint egy tojás, sok volt belőlük, sárga, lila, kék cirkás és fehér.
A Fodor Veronika által invenciózusan, nagy tájékozottsággal, humorosan megírt és Lanczinger Mátyás által vidáman és szerethetően illusztrált Talpra, magyar! című gyerekkönyv már az alcímével megadja saját műfaját, és nem okoz csalódást. – Március 15-i gyerekkönyvajánlónk.
A Gurdony nevű péróban élt egy cigányfiú. Gyönyörű göndör fekete haja volt, és jellegzetes, nagy, barna szeme. Szülei zenész cigányok voltak, mint az itt élő cigányok többsége. Abban az időben még nem volt kötelező a gyerekeknek iskolába járni, de ismert a faluban egynéhány korban hozzáillő fiút és lányt, akik iskolába jártak. Többször megfigyelte őket, amint iskolatáskájukkal a kezükben hazafelé igyekeztek.
Élt egyszer egy kis falucskában egy legény, Jankó. Kék szemű, lenhajú legényke volt, lányos arcú, ábrándos szemű. Olyan szépen tudott furulyázni, hogy amikor megszólalt ajkán a hangszer, még a madarak is abbahagyták éneküket. A szomorú ember képe földerült a furulyaszó hallatán, a gonosz ember szívébe szeretet fészkelte magát.