Kovács Jolánka: A libamadár

2022. augusztus 04., 08:54
Kopriva Attila: Baromfiudvar (olaj, vászon, 60 × 80 cm, 2016)

Élt egyszer egy liba.

Ej, sokat zsörtölődött vele a gazdája. Hogy miért? Hát azért, mert ez a liba alig evett valamit. Mindennap bekapott néhány szem kukoricát, ennyi volt az egész. Megtömni sem lehetett. Ha a gazdának néha sikerült elkapnia, hogy tömésre fogja, olyan patáliát csapott, hogy összefutottak a szomszédok:

– Gi-gá-gá-gá-gá! Gi-gá-gágá-gááá!

És úgy belecsípett a gazda ujjába, hogy az rögtön elengedte.

Pedig ha értette volna, mit kiabál! Azt kiabálta:

– Nem leszek pecsenye! Táncosnő leszeeek!

Sovány is volt, csak úgy zörögtek a csontjai. Egész nap szaladgált az udvaron, és alig várta, hogy forgószél kerekedjen. Ahogy az táncoltatta az udvaron a leveleket, kukoricaszemeket, ő is ott forgottpörgött, lebegtette a szárnyait, időnként még toppantott is, bokázott, csak úgy pengett a sárga sarkantyúja.

– Bolond ez a liba! – mondta ilyenkor a gazdája. – Mit kezdjek vele?

Addig-addig törte a fejét, mígnem rájött, hogy legjobb lesz, ha eladja. Kivitte a vásárra. Jött egy fösvény asszony, megkérdezte:

– Mi az ára ennek a libának?

– Öt peták – felelte a gazda.

„Hm! – gondolta a fösvény asszony. – Láttam egy másikat ezen a soron, azért tíz petákot kértek. Igaz, hogy az hízott liba volt! No de majd én felhizlalom ezt a soványat.”

– De hisz csupa csont és bőr! – mondta az árusnak. – Legyen három peták.

– Négy! – felelte a gazda.

Hát jó, a fösvény asszony beleegyezett. A hóna alá csapta a libát, és ment haza. Otthon aztán előkereste azt a fél vödör kukoricát, ami még tavalyról maradt. Valahogy sikerült kispórolnia a tyúkoktól.

– Na gyere, libuskám! – kiáltott. – Hadd tömjelek meg!

Ám a liba elszaladt tőle. Az asszony elkapta valahogy, de a liba nagyot kiáltott:

– Gi-gá-gá-gá-gá! Gi-gá-gágá-gááá!

Vagyis azt kiabálta:

– Nem leszek pecsenye! Táncosnő leszeeek!

És úgy belecsípett a fösvény asszony ujjába, hogy az rögtön elengedte.

No hiszen. Eltelt egy hét, és a libát nem sikerült megtömnie. Ha nem kergette az asszony, az udvaron szaladgált, és ha forgószél kerekedett, máris táncra perdült. Nézte az asszony:

– Bolond ez a liba. No, majd túladok én rajta.

Ki is vitte a vásárra. Jött egy suhanc, megkérdezte:

– Mi az ára ennek a libának?

– Hat peták – mondta a fösvény asszony. „Hm! – gondolta a suhanc. – Az anyám azt mondta, hogy vegyek egy libát, de vigyek is haza a pénzből...”

– Jól van – mondta, és odaadta a hat petákot az asszonynak. „Még négy petákot haza is tudok vinni!” – gondolta a fi ú boldogan.

„Négy petákért vettem, hatért eladtam. Jó vásár!” – dörzsölte össze a tenyerét elégedetten a fösvény asszony.

A suhanc a hóna alá csapta a libát, vitte haza. Hej, nagyot kiáltott az anyja, amikor meglátta:

– Mit vettél, te szerencsétlen? Nem láttad, milyen sovány ez a liba?

– De hazahoztam négy petákot a tízből! – mutatta a fiú a pénzt.

– Ej, fi am, fi am! – sóhajtott az asszony. – Sose jön meg az eszed! No mindegy, megpróbálom felhizlalni... Fogjad azt a libát, mindjárt jövök.

Hozott egy marék kukoricát, jó erősen megfogta a libát, leült vele egy sámlira, hogy majd megtömi. De alighogy leült, a liba nagyot kiáltott:

– Gi-gá-gá-gá-gá! Gi-gá-gágá-gááá!

Vagyis azt kiabálta:

– Nem leszek pecsenye! Táncosnő leszeeek!

És úgy belecsípett az asszony ujjába, hogy az rögtön elengedte.

Eltelt egy hét, az asszonynak nem sikerült a libát megtömnie. Az egész nap az udvaron lebzselt, várta, hogy forgószél kerekedjen. Akkor aztán táncolt, bokázott, forgott-pörgött, csapkodott a szárnyaival.

– Bolond ez a liba! – elégelte meg az asszony. – Holnap eladod a vásáron! De hét petákon alul ne add! – parancsolt rá a fiára.

Másnap el is vitte a suhanc a libát a vásárra. Jött egy buta ember, aki még életében sohasem látott libát.

– Miféle madár ez? – kérdezte a suhanctól.

– Libamadár – felelte a suhanc.

– Na és mennyi az ára?

– Hét peták – felelte a fiú.

– Szép madár – mondta az ember. – Tud-e énekelni?

– Tud bizony! – mondta a suhanc. – Otthon egész nap énekelni fog, meglátod. Itt most hallgat, nem szereti a tömeget.

– Hát jó, megveszem! – mondta az ember. Odaadta a hét petákot, hóna alá csapta a libát, és már ment is. „Gyönyörű madár – gondolta magában.

– De vennem kell neki egy jó nagy kalitkát.”

„Hét peták! – gondolta a suhanc. – Még anyám is örülni fog, hisz hatért vettem, hétért eladtam. De még bolondabb, aki megvette!”

A buta ember meg boldogan vitte a karjaiban a libát, ment, nézelődött, hátha talál egy jó nagy kalitkát a libamadárnak a vásáron. Egyszer csak gondolt egyet, okosat: „Jobb lesz, ha leoldom ennek a madárnak a lábairól a madzagot. Minek összekötni a lábát? Hisz a kalitkából úgysem tud majd kiszaladni.”

Le is oldotta a madzagot. No, abban a pillanatban éppen a vásári komédiásokhoz ért. Szólt a zene, bolondoztak a komédiások, sokan körülállták őket. És ez még nem volt elég. Hirtelen forgószél kerekedett!

Ej, a liba kiugrott a buta ember kezéből, a komédiások közt termett, és táncolni kezdett. Pergett-forgott, bokázott, csak úgy pengett a sárga sarkantyúja.

Tapsolt a közönség! Három kalapot is teledobáltak pénzzel, amikor elállt a forgószél, és a liba befejezte a táncot. Még meg is hajolt.

– Ez ám a táncosnő! – kiáltotta az egyik komédiás.

– Még hogy táncosnő! Ez a madár az enyém! Hét petákot adtam érte! – törte át magát a tömegen a buta ember.

– Ha liba, ha madár, adok érte harminchetet! – nevetett a komédiás, azzal a buta ember kezébe nyomta a pénzt.

Jó dolga volt ezután a libának. Bejárta a világot a komédiásokkal, táncolhatott kedvére. A legfinomabb magvakkal, friss fűvel, cickafarkkal, pitypanggal etették. Ő azonban ezekből is csak csipegetett – hisz egy táncosnőnek vigyáznia kell az alakjára!

Igaz-e?

 

(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2022. júniusi számában)