Aki lófrálni szeretne a Felvidéken, s útközben bekukkantani a Korponai, a Nagykürtösi, a Losonci, a Rimaszombati, a Nagyrőcei, a Zólyomi és a Rozsnyói járás falvaiba, no meg a gyermekverseket is szereti, olvassa el Fellinger Károly legújabb gyermekverskötetét, a Lófrálót. A kötetet már megelőzte a Csatangoló, amelyben a mátyusföldi, a felsőcsallóközi és a Pozsonyhoz csatolt falvakban csatangolhattunk a verseket olvasva, és a Barangoló, amely a Komáromi, a Dunaszerdahelyi, a Nyitrai, az Érsekújvári, az Aranyosmaróti és a Lévai járások falvain át vezetett bennünket.
A Lófrálóban ismét alkalmunk van jókat derülni a rokonszenves falusi emberek gesztusain, szokásain, rácsodálkozni falusi tájakra, hangulatokra, színekre, nevezetességekre. Már a borító is újabb kalandokkal teli falunézésre invitálja az olvasót, hegyeken-dombokon-lankákon át, gyönyörű időben, a mezők virágzásakor, s mire a falvakat végigjárjuk, beköszönt a tél, így a kötetből nem hiányozhatnak a karácsonyi ihletésű, meghitt hangulatú versek sem.
Balázsy Géza frappáns és élettel teli rajzai eddig is követték a szerző csatangolásait, barangolásait, méltó módon hozzájárulnak a három szép verseskönyv testvérré avatásához.
Fellinger Károly (és vele az olvasó) eddig sem véletlenül csatangolt ezekben a kötetekben, most sem lófrál céltalanul, hisz Felvidék számos magyarlakta falvát járja végig verseivel. Jóleső érzés ez egyfelől (külön kérdés persze, manapság melyik falucskában mekkora a magyarok aránya a más nemzetiségűekkel szemben – bár akkor is örvendetes tény, hogy léteznek); másfelől ez az újabb hangulatos gyerekkönyv is fontos helytörténeti adattár. A magyarlakta falvak sokasága édeskeserű érzéssel tölti el a felnőtt olvasót, hisz ezek a gyermekversek konkrétan elébünk tárják, hogy Trianon „jóvoltából” Felvidék mekkora hányada maradt Magyarország határain kívül, s őket olvasva ez a hányad talán még nagyobbnak tűnik a rengeteg, szép magyar falunév számbavételekor (Gyűgy, Bátorfalu, Mikszáthfalva, Ajnácskő, Gerlice, Sajógömör, Csoltó stb.).
A témákat illetően ebben a kötetben is találkozunk olyan versekkel, amelyek a falusi hiedelmeket idézik (Lukanénye), népszokásokat megemlítő (Ipolybalog, Balogfala, Rimaszombati rigmusok, Zsór…), illetve tréfás versekkel. Bár a versek zöme az, hiszen Fellinger egyedi humora, empátiája a falvakkal, a falusi emberekkel szemben mindegyik költeményét áthatja: „Bukta, ganca, / zsámiska, / jóllakott a / Pál Miska, / díszes palóc / házak mellett / kornyikálva / énekelget” (Ipolyvarbói rigmusok). Itt ismét Balázsy Géza optimizmussal teli, remek rajzait kell megemlítenünk, melyek még derűsebb hangulatúvá varázsolják a kötetet. A mulatozó, önfeledten táncot ropó, vagy örömükben ugrándozó lányok-legények, jókedélyű falusi figurák mozgása oly élethű, mintha tényleg pörögnének-forognának; a béna legény olyan könnyed mozdulattal dobja el mankóit, hogy elhisszük neki; ha igazi kovácsot szeretnénk látni, lapozzunk a 46. oldalra, ha az érdekelne bennünket, hogyan is főzik falun a kocsonyát, akkor a 110.-re, és még sorolhatnánk.
A Lófrálóban még több olyan versikét olvashatunk, melyek történelmi személyiségekhez, s még többet, amelyek írókhoz, költőkhöz kötődnek, mint a Barangolóban vagy a Csatangolóban. Ezek a versek külön bizonyítják, hogy Fellinger ismét alapos és komoly munkát végzett (nem beszélve arról, mekkora figyelemmel és gondossággal gyűjtötte össze a falvakat ebben a kötetben is), számos író, költő szülőfalujával ismertet meg bennünket, vagy olyan falvakat említ, melyekhez valamilyen közük volt: „Sajóvölgyben fekszik Runya / szellőcske dajkálja, / ide járt Radnóti Miklós / Klára birtokára” (Runya). Petőfit több versében is említi, hisz a költő több felvidéki faluban is járt (Várgede, Medvesalja, Tornalja…).
A szerző gyermekverseit különben is a pattogó és spontán ritmus, a jó rímelés jellemzi, s ez ebben a kötetben is beigazolódik: „Miksi, Miksi, / Panyidaróc, / a gyertyában / nincsen kanóc, / dióbél sincs / a bejgliben, / nem hagyom én / ezt ennyiben” (Miksi, Panyidaróc). Vagy: „Terbeléd, ó, / Terbeléd, / nem fér már több / tej beléd” (Terbeléd).
Fellinger Károly nemcsak a magyar falvak helytörténeti megőrzésének céljával írta meg verseit – a felvidéki, a palóc, a gömöri, a csábi, a zsélyi, a fülekkovácsi, a ragyolci embertípusok bemutatását, a nyelvjárás istápolását is fontosnak tartja, s ezt egyértelműen bizonyítják a versekbe játékosan illeszkedő szavak: bodega, kompér, búbikázik, makukázik, gyijófa stb. Hát még a felvidéki magyarok ételeinek nevei – az ínyencek nézzenek utána, micsoda finomságok ezek, és hogyan készülnek! Ízelítőnek csak néhány: herőce, palócleves (Mikszáth Kálmán kedvenc levese), ferentő, csuli, haluska, csucsogó…
Akárcsak a Csatangoló és a Barangoló, a Lófráló is helységnévmutatóval szolgál a kötet végén, ahol a falvak magyar és szlovák nevei is szerepelnek. A kötet, akár a „testvérei” is, színes térképpel indul, már az elején útbaigazítva az olvasót, hogy lófrálás közben el ne tévedjen, melyik falutól induljon, és merre, hogy mindegyiket végig tudja járni. A rengeteg helység persze nem is fér el egy térképen, így a kötetet záró másikon találjuk meg a többit.
Leszögezhetjük: a felvidéki magyar gyermekirodalom újabb gyöngyszemét tartja a kezében a gyermek-, illetve a felnőtt olvasó. Reméljük, ez a szép kötet eljut majd a benne szereplő falvak mindegyikébe, és Felvidék határain túlra is.
Fellinger Károly: Lófráló, Lilium Aurum, Dunaszerdahely, 2020
(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2020. novemberi számában.)
Hanem amikor az óriás nyújtózkodni kezdett és recsegő-ropogó tagjait az ég felé nyújtotta! Akkor volt ám nagy zsibongás és sikoltozás! Széjjelszaladt a három óriásbuckáról az összes nép, fejük fölött tartottak fazekat, kádat, amit találtak, hogy védjék magukat az ismeretlen veszély ellen. Mint a pitypangot a szél, úgy fújta el az embereket a rémület.
Én Gonoszvárosban születtem, azt mesélik, hogy réges-régen, amikor még Gonoszország létezett, Gonoszváros volt a fővárosa. Hogy annak előtte mi történt, valójában senki sem tudja, csak suttognak róla a mesélők. Mert Gonoszvárosban nem csak gonoszok élnek, persze ők vannak a legtöbben, de élnek itt hősök, szelídek, okoskodók, szépek, bűntelenek is néhányan, de nagyon zárkózottak, s a már említett mesélők. Ők csak halkan mesélnek, titokban, mert a gonoszok nem szeretik a mesét.
Acsai Roland Regény a csodaszarvasról című könyve az egyik legősibb és legváltozatosabb hun–magyar mítoszt dolgozza fel fiatalok számára élvezetes, izgalmas és humoros hangon. A regény a Zrínyi Kiadó új, az ifjúsági korosztálynak szánt sorozatának az első kötete. A kezdeményezés célja, hogy olyan új történelmi regények szülessenek, melyeket a fiatalok örömmel és érdeklődéssel olvasnak.
Tóth Krisztina gyerekverseit (egyéb szerzői érdemeiről most ne essék szó) azóta szeretem, amióta a Marci öltözik című versét olvastam és Halász Judit előadásában többször meg is hallgattam (pedig akkor még bőven nem született meg a fiam, Marci) – tudják, amelynek az utolsó szakasza így hangzik: „Segítség! Segítség! / Beszorult a Marci haja! / Csak az húzza a nadrágot / a fejére, aki hülye.”
Harcos Bálint meséi a gyermekkor leginkább magától értetődő és ezáltal legemlékezetesebb állapotaiba repítenek vissza: „A kert egyszerre volt nekik titokzatos és otthonos. Voltak kisebb völgyei-dombjai, felső része, alsó része, belső kertje, veteményese, gyümölcsöse, de mind összenőve, elvadulva; Ábel és Panni a lábuk alatt a folyondárban néha fölfedezték egy lépcső maradványát vagy egy pince szellőzőjét, ahova bemásztak.”
Hanna nem tudott elaludni. Hiába próbálkozott, nem jött a szemére álom, egyre csak azon törte a fejét, mindent bepakolt-e a bőröndjébe. Másnap ugyanis táborba készült. Az első ottalvós táborába! Izgult, milyen lesz, és egy kicsit félt is. Hátha mindenki ismer mindenkit, és nem lesz, aki mellé üljön a buszon. Vagy ott, ahol a tábor lesz, ugatós kutyákat tartanak. Vagy a fiúk olyan bolondok lesznek, mint a fiúk általában, és beledobják a folyóba.
A nyolcéves Alíz unatkozva üldögélt a napsütéses téli délutánon. A karácsonyfa díszei újra a padlásra kerültek, elfogyott a mézeskalács is, de azért még tél volt – csak hát már nem volt mire várni. Vége lett az ünnepeknek, kezdődtek az iskolai hétköznapok. A kislány szomorkodva bámult ki az ablakon a deres, ködös kertbe: Legalább most volna a születésnapom vagy a névnapom! Akkor megint várakozhatnék valamire!
Kalippa, a sárkányszaurusz egy hatalmas panelház harmadik emeletén lakott az anyukájával, az apukájával és a testvérével. Nagyon szerette a csokifagyit és a zöldborsópürét. Minden kedden este az egész család kényelmes overált vett fel, amiben szabadon tudtak mozogni a szárnyaik. Anyáé sárga volt, apáé zöld, az öcsié kék, Kalippáé pedig csíkos.