Újabb ritka szép, hangulatos verseskötet látta meg a napvilágot a dunaszerdahelyi Nap Kiadó gondozásában: Fellinger Károly Vándorló című könyve, ami nemcsak gyerekek, de felnőttek számára is igen szívderítő és sok mindenre fényt derítő olvasmány. A kötet tulajdonképpen az őt megelőző négy, falujáró verseket tartalmazó könyv, a dunaszerdahelyi Lilium Aurum kiadásában megjelent Csatangoló (2019), Barangoló (2020), Lófráló (2020) és a Bóklászó (2021) ötödik ikertestvéreként született, melyeket, mint a Vándorlót is, szintén Balázsy Géza varázslatos, élettel teli, a helyzetkomikumot, a jellemábrázolást művészi fokon magában hordozó színes rajzai ékesítenek. S míg az előző négy kötetben a felvidéki magyarlakta helységeket járja be verssoraival a költő, a Vándorló megjelenésével örvendetes módon egy érdekes és mindenképp figyelemre méltó Kárpát-medencei útra indul (legalábbis reméljük, hogy ez az út folytatódik a jövőben). Nagyrészt vidám, ugyanakkor helytörténeti jellegű, sok esetben fontos történelmi adatokat rögzítő gyerekversein keresztül (amelyek nem a szó klasszikus értelmében azok) most épp az Egri (Heves megye), a Rétsági (Nógrád megye), a Székesfehérvári, a Gárdonyi (Fejér megye), a Soproni (Győr-Moson-Sopron megye), a Váci (Pest megye), a Szigetvári, a Mohácsi, a Hegyháti és a Komlói (Baranya megye) járások összesen 189 települését mutatja be az olvasónak.
A járásnévadó városokról szóló versek komolyabbak és helytörténeti jellegűek: az Eger és a Székesfehérvár című a két város fontos történelmi pillanatait rögzíti; a Szigetvárban végig követhető a szigetvári csata, Zrínyi Miklós alakjának kiemelésével; a Sopron című hét strófás vers a leghűségesebb magyar város történetén túl az 1921-es évi népszavazásról is szól; A Gárdony című Gárdonyi Gézának állít emléket; a Vác című nemcsak a város történelmi hátterét ismerteti, de többek között azt is megtudjuk belőle, hogy Petőfi itt írta meg az Anyám tyúkját. A versszakok négysorosak, a hét vers közül ötben nyolc szótagosak a sorok, kettőben végig tizenkét szótagosak. A Mohácsi, hegyháti és Komlói járás versei a kötet legrövidebb fejezetét képezik, s a felvidéki Jókáról 1947-ben és 1948-ban kitelepített magyarok új településeibe adnak betekintést. A Pozsonyban született és a mai napig Jókán élő költő személyes fájdalma hatja át ezt a nyolc verset. A nyolc település zöme többnemzetiségű (Somberek, Dunaszekcső, Szágy, Baranyaszentgyörgy). Az oszmán időkben elpusztult Udvar, Fellinger szavaival, „kiebrudalt magyaroknak / hozott jó szerencsét.” (Udvar), Gödréről a második világháború végén erőszakkal kitelepítették a németeket, s helyükre a Jókáról elüldözött magyarokat hoztak „erőszakkal, meggyötörve” írja a szerző a Gödre című versben, mindkét nép tragédiáját kiemelve a versben. A versek borongós hangulatán az illusztrációk enyhítenek, mindegyikből a pozitívat kihangsúlyozva: a magyar népviseletet, a bortermelést, a vidék szépségeit.
A többi járás településeiről szóló versekben a történelmi eseményekkel kapcsolatban, ritmikus sorokba foglalva, gyakran találunk utalást a török időkre (Ősagárd, Legénd, Patapoklosi stb.), vagy akár a negyvennyolcas forradalomra. „Negyvennyolcas szabadságharc / Répcevist se kerülte ki,” (Répcevis). Nem egy versikéből a falu nevének eredete derül ki: „Besenyő törzs élt itt főleg, / talmácsoknak hívták őket” (Tolmács). Beszélő helységnevekkel is találkozunk időnként. A Nőtincs című versből kiderül, hogy a Török-dombon álló háremből „hajtincsből kötelet fonva” szöktek ki a lányok, s így lettek „hősökké“. Fellinger szerint pedig még manapság is igaz a mondás, hogy Nőtincsen „csúnya asszony nincsen”. Számos, híres személyiséghez fűződő településről olvashatunk a kötetben – Gárdonyi az ostorosi bíróról formázta meg Göre Gábor alakját, Verpelét Kovács Kati énekesnő, Sárszentmihály Zichy Jenő, Fertőszéplak gróf Széchényi Ferenc, Zámoly Csanádi Imre szülőfaluja. Nevezetes épületeket jegyez és mutat be a szerző: „Huszár-Purgly pompás kastély / Keszeg község híres kincse” (Keszeg); vagy: „földkerekség éke lett a / Zichy-Hadik kastély” (Seregélyes). A helységek természeti adottságainak leírása életszerű, s gyakran költői képek teszik azokat mélyebbé, elképzelhetőbbé s érezhetőbbé: „ma a múlttal feleselget / negyvenkét hatalmas platán” (Szabadbattyán). A hangulatos versikék nagy része egyben hasznos útikalauzként is szolgálhat, hisz a szerző arról is tájékoztat, hogy Andornaktálya, Egerszólát, Feldebrő, Jenő borairól híres, a demjéni termálvölgy neves gyógyfürdő, Nézsán víznyelőbarlang van, Kőszárhegyen találták a Seuso-kincset... Külön érdekességként foglalta versbe Fellinger, hogy Ágfalván (ahol eddig sok iker született) tartják az ikerfesztivált, Csáfordjánosfán a magyar gyermekek világtalálkozóját, hogy Fertőrákoson barlangszínház működik, s operaelőadásokat tartanak a kőfejtőben, és sorolhatnánk tovább. Az olyan falvakban, ahol nem történik semmi különös, beleálmodja azt a versbe a költői képzelet: „Katalinpuszta / meg Szarvasrét, / van bennük törpe, / százhatvanhét” (Szendehely). A szerző időnkénti érdekes, személyes megjegyzései külön tanúbizonyságai annak, hogy minden helységgel részletesen foglalkozva, szeretettel írta a kötetbe került verseket: „Szánd meg Isten Völcsej falvát, / önts fejünkre hideg vizet, / magyarhonbeliek lakják, / ne csupán a külföldiek” (Völcsej).
A népies hiedelem, a népszokások, a misztikum (halottlátók), a mesés elemek, figurák (ördögök, garabonciások, boszorkányok, óriások) sikeresen épülnek be a versekbe. Fellinger egyedi, népies, frappáns humora itt is érvényesül: ennek hatására még a kisgyerekeknek sem jut eszükbe ijedezni az egyébként ijesztő figurákon, az illusztrációk pedig egyenesen kacagtatóvá teszik a negatív mesealakokat (boszorkány cicanadrágban – Sárvíz; nagybajuszos dinnyecsősz nézi teljes nyugalommal az egymás haján búcsúzó ördögfiókákat – Csősz; mezítlábas, nyakigláb, bamba képű óriás figyeli a dühösen pattogó kis törpét – Horváthertelend).
Kiváló és szokatlan, eredeti megszemélyesítésekkel találkozunk a versek során: a haranglábba „beleütötte a fejét / az a fránya síri csönd” (Kisecset); a magányos szél azért jár föl és alá, mert „szerelmes lett ő a csöndbe” (Tereske). A versek legtöbbjére jellemzőek a négysoros versszakok, a nyolc- vagy hat (esetleg négy) szótagos sorok, a páros, illetve az ölelkező rímek, a pattogó ritmus. S ha nem teljesen szabályos a strófák rímképlete, a hosszú és a rövid magánhangzók váltakozása (vagy akár a versszak ügyes lezárása) könnyedén elsimítják a ritmust, és a vers lüktetése sohasem sérül. A rímek spontánul pattannak ki Fellinger tollából. „Ne bánkódjál, ez már Bánk, / a Teremtő vigyáz ránk” (Bánk); "Kicsi lett fejemre / Nadapon a kalap, / veszek hát helyette / újat mihamarabb” (Nadap) – még számos kiváló példát hozhatnánk fel ezzel kapcsolatban. Hangulatfestő szavak, alliterációk, szójátékok garmadája varázsolja a versikéket még befogadhatóbbakká és szerethetőbbekké: az eb „vonyít, csehel, csahol” (Egercsehi); Szátokon a szerző a kergetőző és lármázó ördögfiak közé áll: „hallgassatok el már végre, / be nem áll a szátok” (Szátok).
Fellinger Károly igen termékeny költő, kiváló gyermekversíró. A Vándorló költeményei olyanok, mintha csak a költő képzeletéből születtek volna, bár óriási munka volt mindegyik települést illetően utánanézni az adatoknak, olvasni, jegyzetelni, s végül úgy önteni versbe az információkat, hogy az előkészület ne érződjön rajtuk – hála Fellinger gazdag képzeletének, rím- és ritmusérzékének, megnyerő humorának, ez teljességgel sikerült. A 189 településbe versikék által való bepillantás, a helységek ilyenfajta megismer(tet)ése nemcsak az anyaország határain túliaknak lehet érdekes, de a magyarországi olvasók számára is, sőt külön élmény lehet a megénekelt települések lakosainak, ők akár a költő egyfajta ajándékának is tekinthetik ezt a könyvet.
A Vándorló versei jól szavalhatók, hisz teli vannak ötletekkel, humoros, eredeti fordulatokkal, könnyen elképzelhető képekkel, életképekkel. A 153 oldalnyi verset mindenesetre nem egyszerre kell elolvasni (hisz jóból is megárt a sok), inkább talán járásonként, közben utánanézni a helységeknek, s alkalomadtán felkeresni őket; gyerekek esetében nagyon jó egyenként olvasgatni, ízlelgetni, képzeletükkel életre kelteni a verseket, s ha külön megtetszett nekik valamelyik, magukévá tették, máris színpadra léphetnek vele.
(Fellinger Károly: Vándorló. Nap Kiadó, Dunaszerdahely, 2022)
Mikor a teremtés első szava elhangzott, létrejött a hang, mozgás és ritmus. Ezek aztán együtt zengtek és morajlottak az időknek kezdetén. Jó játék, de ettől még igencsak formátlan volt a mindenség, ezért elhangzott a teremtés második szava, és hang, mozgás és ritmus elkezdett formát ölteni. Így lettek a formák.
Az úgy kezdődött, hogy egy vasárnap reggel tárva-nyitva találtam a lakás ajtaját. Megböktem a pácolt faajtót, hátha csupán valami ármány, és ha kimegyek rajta, a farkamra csukódik, vagy úgy oldalba taszít, hogy napokig fáj. De nem: halk nyikorgással tárult, és ott, a lépcsők alatt csodálatos színű valamiket láttam. Akkorákat, mint egy tojás, sok volt belőlük, sárga, lila, kék cirkás és fehér.
A Fodor Veronika által invenciózusan, nagy tájékozottsággal, humorosan megírt és Lanczinger Mátyás által vidáman és szerethetően illusztrált Talpra, magyar! című gyerekkönyv már az alcímével megadja saját műfaját, és nem okoz csalódást. – Március 15-i gyerekkönyvajánlónk.
A Gurdony nevű péróban élt egy cigányfiú. Gyönyörű göndör fekete haja volt, és jellegzetes, nagy, barna szeme. Szülei zenész cigányok voltak, mint az itt élő cigányok többsége. Abban az időben még nem volt kötelező a gyerekeknek iskolába járni, de ismert a faluban egynéhány korban hozzáillő fiút és lányt, akik iskolába jártak. Többször megfigyelte őket, amint iskolatáskájukkal a kezükben hazafelé igyekeztek.
Élt egyszer egy kis falucskában egy legény, Jankó. Kék szemű, lenhajú legényke volt, lányos arcú, ábrándos szemű. Olyan szépen tudott furulyázni, hogy amikor megszólalt ajkán a hangszer, még a madarak is abbahagyták éneküket. A szomorú ember képe földerült a furulyaszó hallatán, a gonosz ember szívébe szeretet fészkelte magát.
Itt errefelé nálunk volt két szomszéd leány, szépek voltak, dolgosak voltak, és ezt meg es mutatták, amikor lehetőség volt rá. Ám az egyik mindig erőltette magát, és azt mondta, hogy ő bizony ezt meg ezt mindenáron elvégzi. Annyira hitt önmagában, hogy senkire se hallgatott, s a szépsége és az elképzelései miatt legeslegakárminek gondolta magát.
Egy szép kora nyári napon egy vándor ballagott a Kis-Duna partján Jóka irányába. Már esteledett, éppen alkalmas alvóhelyet keresett, amikor a fák között fényt vett észre. Közelebb érve látta, hogy egy vízimalomból jön a világosság.
Egyszer csak kinyílt az ajtó, és a mindentudó molnár lépett ki rajta. Kezében elemózsiás tarisznyával lépkedett le a malom lépcsőjén, amikor észrevette a vándort.